Hát igen. Vicces
lehetett volna, hogy itt előttünk egy szőke szépfiú világuralmi tervekről
beszél, de én emlékeztem arra, hogy az is totális blődségnek tűnt, amikor egy
alacsony, vékonydongájú, fekete hajú és pamacsbajszú kis mitugrász arról
szónokolt, hogy ő fogja megteremteni az új világot, az izmos, magas, szőke emberfajjal
benépesítve. Csak rá kellett volna nézni az üvöltöző emberkére, hogy egyértelmű
legyen, ez csak egy vicc lehet.
De sajnos senki sem nevetett rajta. Aztán elég rossz vége
lett.
És most Hans hasonló szellemben szónokol itt, és már sem
nekem, sem Robertnek nem volt nevethetnékünk.
Hans pedig egyre magabiztosabb lett, és belelendült a
beszédbe. Egyre reálisabbnak hangzott, amiket mondott.
– Az emberek nem akarnak szabadok lenni. Az túl kockázatos
nekik. Vágynak a szabadságra, de rettenetesen félnek attól, hogy mi lesz, ha
egyszer mégis megkapnák. Nézzétek csak meg, amint egy nép kivívja magának a
függetlenséget, azonnal keres valamit, amivel újra az ismerős elnyomott
helyzetbe hozhatja magát. Olyan vezetőt választ, olyan politikára szavaz, hogy
megint legyen mitől félnie. Vagy úgy pazarolja el a gazdagságát, hogy utána
megint a NINCS-től kelljen rettegnie.
Nézzétek meg a Szabadság hazáját, a nagy Amerikát! A
felszínes mosoly mögött ott a félelem. Egy háromszázmilliós, hatalmas, jól
szervezett ország esik kétségbe szegény kis nemzetek magányos merénylőitől. Az
oroszlán pánikrohamot kap, ha egy kisegér a farkába harap. Vagy nézzétek azt,
ahogy a mai tömegek rettegni képesek egy-két fantom-vírustól, pár tucatnyi
halálesettől, pedig jóval többen halnak meg egy-egy ünnepi hétvégén
balesetekben, vagy csak sima szívrohamban. Hiába a szuper orvostudományuk, most
is ugyanúgy irtóznak a fertőzésektől, betegségektől, mint a régiek a pestistől
meg a leprától. Ha pedig már végképp nem lenne mitől félniük, akkor kitalálják
maguknak az összeesküvés-elméleteket, a titkos háttérhatalmakat, hogy kicsinek
és védtelennek érezhessék magukat.
Tehát igazam van, az emberek félni akarnak, mert az nekik
a biztonságos, ismerős érzés. Ők ezt akarják, én csak besegítek nekik egy-két
ötlettel, pár kósza rémhírrel. Imádják ezeket, remegve olvassák, terjesztik,
bővítik a saját képzeletükkel kiszínezve. Ma már mindentől félnek. A
világvégétől, a globális felmelegedéstől, az energiahiánytól, a szomszéd néptől
és a világ túlsó felén élő népektől is, új vírusoktól, pusztító aszteroidáktól,
az ételeiktől, a víztől, a levegőtől, a másik embertől, és már a saját testüktől
is. Rettegnek, hogy a sejtjeik mikor fordulnak ellenük egy rákos daganattal.
Már a saját bőrükben sem érzik magukat biztonságban.
Hans megállt, a
szemét körbehordozta a terem díszes berendezésén, és elégedetten felsóhajtott.
A kezét széttárta, és színpadiasan körbefordult.
– Íme, ettől nőtt ilyen nagyra az én birodalmam. Az
emberek félelméből élhetek ilyen pompásan. Hiszen valójában már évtizedek óta nem
lenne mitől félniük. A program leállt, nem működik a régi rendszer, ami a
rettegésük energiáját visszatölthetné ide. A Semmitől félnek, és az energiájuk
a Semmibe tűnik el. A világukat szívja be egy hatalmas fekete lyuk. Előbb vagy
utóbb, de kifogy innen az energia, minél jobban félnek, annál gyorsabban.
Az a szegény Adam gyerek hiába adott mérhetetlen
szeretetet nekik, és hiába nyitotta meg a szabadság végtelen lehetőségét
előttük, az emberek nem akarnak ezekkel élni. Inkább belehalnak az elképzelt
hiányba, és az általuk generált félelembe. Ez a rettegés zárta le a kapukat, a
szabadság elől inkább egy újabb börtönbe menekültek a népek, amit ők húztak fel
maguk köré. Hiábavaló a szegény fiú áldozata, értelmetlen a szenvedése. Odaadta
a szívét ennek a világnak, és a tömegek lábbal tipornak rajta. Ó, milyen szomorú
is a helyzete!
Hans ezt már
olyan álszent hangon mondta, hogy Robert nem bírta tovább, nekitámadt, behúzott
neki egyet, és a földre döntötte. Persze azonnal odaugrott két testőr,
leszedték róla, és szorosan fogták. Robert üvöltve káromkodott, de Hans nem
látszott dühösnek. Sőt, inkább nagyon elégedettnek tűnt. Biztos voltam benne,
hogy ez is a játszmája része. Felkelt, megtörölte az arcát, és megigazgatta a
félrecsúszott öltönyét. Már nem törődött Roberttel, most rám koncentrált.
Tudtam, hogy azt gondolja, Roberttel már végzett, és most én következem. Az
elbűvölő mosoly még szélesebb lett azon a csinos arcon. Hát, én is szívesen
pofán vágtam volna, de igyekeztem közömbös arccal nézni, és vártam a
folytatást.
– Tehát az emberek szinte mindentől félnek – mondta Hans
álmatagon, mint aki csak önmagát ismétli, de azok a kék szemek éberen
szegeződtek rám. – Csak attól nem tartanak, amitől valójában kellene: a saját
tudatlanságuktól, és a félelmük leplezésre szolgáló önteltségüktől. Mert van a
világuknak egy olyan területe, ahol nagyon is elbízták magukat. Minden mástól félnek,
de itt nagyban hangoztatják, hogy nincs mitől félni, mert ők olyan okosak, és
értenek hozzá. Nem lesz baj, nem lehet semmi gond, mert pontosan ismerik a
folyamatokat. Ezt mondják, miközben a világukat alkotó alapokat piszkálgatják…
az atomenergiával. – Hans arca most egyértelműen ördögi lett. Mintha a rajta
levő maszk áttetszővé vált volna, és egy ősi kísértő alak nézett szembe velem.
Az igazi arca, egy ördögi vigyorral. – És ezt a lehetőséget én adtam oda nekik.
Nem hazudtam, teljesen őszinte voltam. Megmutattam az atombombával, hogy
micsoda hatalmas pusztító erő van ebben a technikában. Ez a Főnixek energiája.
És nagyon tetszett nekik! Az óvodásoknak lett egy nagyszerű fegyverük. Szép
sorban telepakolták vele a bolygót. Először csak a bombákkal, aztán meg az
atomreaktorokkal. Mert annyira féltek attól, hogy elfogy a régi energia, és egyre
nagyobb lesz a NINCS, hogy nagy örömmel ragadták meg ezt az új, halálos
lehetőséget. És íme, önként aláaknázták vele a világukat. A gyújtózsinór
viszont az én kezemben van!
Hans kinyújtotta
a finom ujjait, amik most karmokként görbültek befelé. Elém állt, és szinte az
arcomba nyomulva folytatta:
– És te, tisztelt Uralkodó, ha most körülnézel, hol
láthatod a te energiádat? Hol van a
végszükség esetére lehozott Sárkányok energiája? Hova lett az a csodás ajándék,
amit olyan nagylelkűen adtál a kedvenc Por népednek? Azt remélted, örökké
tisztelni fognak érte. Azt hitted, ezzel minden körülmények között
biztosíthatod a túlélést nekik és az Uralkodók utódainak. És lásd, mi lett
belőle! Játék, szórakozás, ma már érthetetlen vallási szövegek és elfelejtett műemlékek
a távoli Kelet mesés tájain. Pár mókás kézmozdulat a japánoknál, tűszúrások és sportos
gyakorlatok a kínaiaknál, lótuszülés és fura szertartások az indiaiaknál,
különös építmények és vallásba burkolt történetek Indonéziában. A régi
energiakondenzátoraid ma már csak vallásos emlékművek, a technikából csupán a csúcsos
tetejű épületek maradtak. A lényeget régen elfelejtették.
Hol van az ősi Sárkányerő, amivel egykor gigászi harcokat
vívtatok, amivel palotákat emeltetek? Nem tudod? Hát majd én megmondom. Porrá
lett a Por népének a kezében. Darabjaira hullott, elveszett. Csak szavak
maradtak, ködös értelemmel, hogy csakrák és meridiánok, tai-csi, csikung,
karate, jóga és a többi régi, furcsa nevű mozgásforma, vagy a vallási köntösben fennmaradó,
különös táncok és rituálék, meg a sztúpák és a pagodák. A lényegre már senki
sem emlékszik. És ezzel elveszett a
remény, hogy fenntartható lenne ez a világ. El fog jönni a Vég, én tudom. A
régi energia elfogy, és a Főnix-energia meg fogja semmisíteni ezt a rendszert,
hogy aztán egy új Főnix-világ, az én világom támadjon fel belőle.
És éppen az irántad való tiszteletből ezt a pusztítást az
egykori kedvenceidnél, a japánoknál fogom kezdeni. Ők, akik első kézből
tapasztalhatták meg az atom kegyetlen hatását, képesek voltak alig pár évtized
múlva megépíteni az atomreaktorokat ugyanazon a megsebzett, gyilkos sugárzással
beterített földön. Megcsúfolva, elárulva azokat a százezreket, akiket éppen ez
a technika ölt halomra.
Ők, akik a Sárkányerő legmegbízhatóbb őrzői voltak,
elárulták a régi Uralkodót, hűtlenek lettek a Fényhez, és helyette az én
szolgálatomba álltak. Nem keresték meg az örökségüket, a titkos ősi tudást, nem
találták meg a körülöttük pulzáló végtelen energiát, pedig ők vihették volna át
a szabad világba ezt a bolygót akkor, amikor kinyíltak a határok.
Elkorcsosultak ők is. A Teremtés helyett a Pusztulás szolgái lettek. A Nap
helyett az árnyékot választották.
Hát most hálából tőlük fog kiindulni a Végítélet, a Pokol
tüze. Az ő felrobbanó atomreaktoraik fogják beteríteni a Halál láthatatlan
leheletével ezt a világot. Hirosima és Nagaszaki gyilkos magját elültették a
földjükbe, gondozták, ápolták, hát most kicsírázott, és pusztító virágot fog
hozni. Aztán jön majd sorban a többi atomerőmű a világ több száz pontján, utána meg a földbe elvermelt kis bombáik. Bumm-bumm-bumm... és így tovább... Mindegyikben
az én technikám működik, mindegyiket emberek tervezték és emberek működtetik.
És az ember könnyedén tud hibázni. Elég egy apró hiba, ami akárcsak egy hasadó
atommag, lángba boríthat egy egész világot. Alig várom már ezt a végső
tűzijátékot, ahol hófehér, izzófényű gombafelhők borítják majd be az eget. Gyönyörű
látvány lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése