35. A Tűzkoporsó belsejében

Amennyire a szűk hely engedte, megpróbáltam átölelni Robertet, hogy a saját energiámmal kissé tompítsam a lángok hatását, de nem lett érezhető eredménye. A teste amúgy is gyenge volt a sérülésektől és a lövésektől, és most a fizikai kínok teljesen elborították a tudatát. Őrjöngve vergődött a karjaim között, az izmai görcsösen rángatóztak. Hans most kegyetlen bosszút állhat rajta azért, mert megakadályoztuk a tervét.

A tenyerem alatt ragacsos volt Robert inge a vértől. Erről eszembe jutott, hogy az én testem is sebesült, előbb azt kell rendbe hoznom. Gyorsan kidobtam magamból a lövedékeket, begyógyítottam a sebeket. Tele voltam energiával az előző akció miatt, nekem könnyen ment az egész. Én jól voltam. De hogyan segíthetnék Robertnek?

Csak egy lehetőség maradt. Ha nem lenne ilyen durva a helyzet, akkor még vicces is lehetne, hogy az elmúlt pár napban már hányszor futottam bele ezekbe az egyirányú utcákba. A sokféle választási lehetőségből egyre inkább csak egyetlen, keskeny ösvény maradt. A korábbi, kósza játék egyre célirányosabbá vált, és haladt egyetlen cél felé.

Szóval megint van egy újabb, eddig még nem használt módszerem. Mintha ezeket mind egy ilyen végjátékra tartalékoltam volna. Hát, ha már eddig nem próbáltam ki, akkor itt az alkalom, ki tudja, lesz-e máskor lehetőség rá.

Amivel most segíthetnék Robertnek, az az eggyéválás aktusa. A lelki-szellemi összeolvadás. Ezzel egyesülne a szellemi részünk, az összes energiánk, és akkor arra az időre Robert is védett lenne a lángoktól. De ezzel együtt az összes emlékünk is átadódik, mindent tudni fogunk a másikról, mintha csak a saját emlékeink lennének. Az eggyéválás befejezése után mindenki újra a saját energiájával fog működni, de a tudatunkban megmaradnak a másik emlékei is.

Ez az Angyalok népének a kedvelt módszere, ők ezt csinálják szex helyett. Mert ez tisztább, finomabb, nem zavarnak bele testi érzések. De szerintem pont emiatt steril is, és az élvezeti értéke messze alatta van egy igazi, kézzelfogható szeretkezésnek. Viszont sokkal kiszolgáltatottabbá teszi a két embert, mert ettől kezdve mindent tudnak egymásról. Na, ezért nem csináltam még sose ilyet.

De itt és most ez az, ami segíthet megszüntetni Robert szenvedését. Persze, csak akkor, ha ő is akarja. Mert ez nem fizikai szex, az akarata ellenére senkit sem lehet ezzel megerőszakolni. Mind a két személynek együtt, egyformán kell vágynia az egyesülésre, és kölcsönösen megnyitnia magát a másik előtt, ez csak úgy működik. Ehhez tehát valahogy ki kell húznom Robertet a kínok poklából, hogy megértse, mit tegyen.

De hogyan? A szavak nem jutnak el hozzá, nem hall engem a saját üvöltésétől, a koporsó sötétjében nem is láthat. Így csak az érintéssel tudok kapcsolatba lépni vele, de a teste tele van sérülésekkel, golyó ütötte sebekkel, és ha hozzáérek, csak a fájdalmát fokozom.

Megint csak egyetlen lehetőség maradt. Az első éjszakánk emléke. Azt kell felidéznem benne, mert annak a testi egyesülésnek a gyönyöre felülírhatja benne ezt a mostani kínt, és figyelni tud rám.

Újra magamhoz húztam hát Robert vergődő testét, simogatni kezdtem az ágyékát, és éreztem, ahogy az izmai elkezdenek másként mozdulni. A teste emlékezni kezdett, felébredt a szenvedés kábulatából, és a tudata kezdett visszatérni. Az üvöltése halkult, nyöszörgéssé vált, és amikor megcsókoltam, vadul és szenvedélyesen visszacsókolt. Tudtam, hogy felismerte, hogy ez a vágy tompítja a fájdalmát. Már ő is szorosan ölelt, kapaszkodott belém, küszködve próbálta legyőzni a kínok őrületét. Éreztem rajta, hogy újra itt van a tudata is. Már meghallja, megérti, amit mondok.  

– Engedj be, engedj magadba! – súgtam neki.

– Gyere – nyögte, megmozdult, és a szűk helyen próbált helyet adni.

– A lelkedbe is engedj be. Váljunk eggyé, egyesüljünk teljesen.    

  Éreztem, ahogy megmerevedett a teste. Ez a kérés neki is szokatlan volt. De a következő pillanatban már újra a fájdalom rántotta össze az izmait, mert ahogy csökkent benne a szenvedély, úgy borította el ismét a szenvedés. Ő is tudta, hogy nincs más lehetősége. Válasz helyett átkarolt, újra megcsókolt, és éreztem, ahogy teljesen megnyitja magát nekem, a testét és a lelkét is. És most jött az én feladatom, hogy ezt én is megtegyem.

Nem volt könnyű. Többször is megtorpant bennem a lendület, és megjelent a kétség, hogy valóban akarom-e ezt, akarom-e ennyire átadni magamat egy másik embernek. Egy idegennek. Robert készen állt már eggyéválni velem, neki kellő motivációt adott az a vágy, hogy megszűnjön a szenvedése. Nekem még kellett egy kis idő, mire elhessegettem az akadékoskodó gondolataimat, amik kifogásokat kerestek az egyesülés ellen.

Korábban volt, amikor arról álmodoztam, hogy ezt az eggyéválást majd Zeával fogom megélni. Meghökkentő volt felismernem, hogy ezt vele biztosan nem mertem volna megtenni. Túl fontos volt nekem az, hogy Zea mit gondol rólam, neki nem mertem volna ilyen leplezetlenül, teljesen megmutatni magamat. Most sem volt egyszerű, de könnyítette a helyzetet, hogy Robert előtt nem szégyelltem semmit, amit tettem. Nem voltam büszke mindenre, de előtte nem akartam takargatni a múltamat. Úgyhogy egy rövid belső párbeszéd után én is éreztem, ahogy nyílik a testem és a lelkem, és aztán ott középen egyek leszünk.

Az eggyéválás megtörtént. A szívverésünk és a légzésünk azonos ritmusba került, az izmaink együtt mozdultak.  Aztán az energiáink teljesen egymásba olvadtak, keringeni kezdtek, mintha már egy közös szív dobogott volna bennünk.

Robert teste megkönnyebbülten elernyedt és békésen simult hozzám, ahogy megszabadult a kínoktól. A regenerálódása is azonnal beindult, neki is gyorsan gyógyultak a sebei. Különös és furcsán izgató volt egyszerre érezni a két testet, ahogy egymásba kapcsolódtunk. Aztán a fizikai érzések után jöttek az érzelmek és az emlékek. Nem filmszerűen sorakoztak egymás után a képek, hanem váltakozva, először azok bukkantak fel, amik közösek vagy hasonlóak voltak.

Az elején persze annak az éjszakának az emléke volt. Aztán más szexuális élmények jöttek, nálam is és Robertnél is. Ez határozottan szórakoztató volt. Aztán az örvénykristály emléke, az, amit én éltem át nemrég, válaszul pedig Robert korábbi tapasztalata, tele dühvel, elkeseredéssel, bosszúvággyal. A két emléket összerakva rájöttem, hogy Hans adhatta Johnnak az ötletet, hogy így ejtse csapdába Robertet, sőt valószínűleg a kristályt is ő küldte neki. Aztán volt még sok régi kép, esemény, közben többször feltűnt Zea alakja is, a közös munkáik. És egyszer csak megláttam Robert emlékképeiben Adamot. A fiamat.

Ettől kezdve csak ezek a képsorok érdekeltek.

Láttam csecsemőként, kisgyerekként, ahogy nőtt egyre nagyobbra, hallottam az első szavait, láttam az első lépéseit, az első rajzait, aztán ahogy a betűket formálja a füzetébe, egy verset szaval, biciklizni tanul, az első számítógépes programját mutatja Robertnek… láttam felnőni a fiamat.

És rájöttem, hogy bár látszólag ezzel az eggyéválással én segítettem Robertnek, valójában ő adott egy hatalmas ajándékot nekem.

Láthattam a fiam életét.

Láttam felnőni, húszévesen gyönyörű fiatalember lett belőle. Két ilyen szülővel persze ez illik is. Tényleg hasonlított Danielhez, de Adamnak határozottabb, markánsabb vonásai voltak, és szénfekete haja. A szemét az anyjától örökölte, ugyanaz a gyönyörű zöld szempár ragyogott az ő arcában is.

Láttam, ahogy 1962-ben hármasban bejutnak Atlantiszba, és azt is, amikor Adam mindkét kezét ráteszi a központi kristálygömbre. És Robert emlékeibe beleégve láttam az utolsó pillanatot, Adam tekintetét, ahogy felnéz, és aztán köréje zárul a kristálytér.

Most végre megértettem, hogyan sikerült leállítani a programot. Ez technikailag nem volt lehetséges. De Adamban egyesült a két Alapító szülőjének az energiája, ezzel ő felülírhatott minden összetevőt. A szellemi és az anyagi világhoz tartozó két Alapító közös gyermekeként át tudta venni az irányítást a programtól. És most Adam tartja életben ezt a világot. A korábbi, a rendszer által generált automata frekvencia helyett az ő szívverésének az üteme adja ennek a bolygónak az éltető ritmusát. Az anyjától, a Földek népének az Alapítójától hozta a szeretetet, amivel a szívét odaadta ennek a világnak, és tőlem, az apjától, az Uralkodótól kapta a hatalmat ahhoz, hogy ezt képes legyen megtenni anélkül, hogy ő maga belehalna. És kettőnkből összeállt benne az az erős, magabiztos személyiség, aki akkor ott úgy döntött, hogy a kezébe veszi ennek a világnak a sorsát, és megváltoztatja azt. 

És ő zárta maga köré a kristályteret, hogy ezt az energiát meg tudja tartani. Ezért nem tudtak Zeáék később visszajutni, mert két Alapító egyesült energiája védi most a központot. Ha pedig Adam elengedné a kristálygömböt, a program újra folytatódna, és befejezné magát a Végítélettel.