Túl régóta
beszélt már Hans, túl sokáig hallgattuk az ő érveit. A Vámpír szívta a
vérünket, és tudtam, hogy meg kell akasztanom a folyamatot, különben belénk
szuggerálja a félelmet és a kudarcot. Ehhez úgyis nagyon ért. Bár a színészi
játékában csapongva váltogatta a magasztosnak szánt szöveget meg a hétköznapi
mondatokat, az érvei valóban meggyőzőek voltak. A terve tökéletesnek tűnt, nem
tudtam volna vitába szállni vele. De valamit akar tőlünk. Biztos voltam benne,
hogy nem nézőközönségre volt szüksége a színházában, hanem szereplőkre. Tehát
mégsem olyan egyértelmű a helyzet, mint ahogyan el akarja hitetni velünk. Lehet
még esélyünk.
– Mit akarsz tőlünk? – kérdeztem. Láttam rajta, hogy
várta már ezt a kérdést. A fenébe, akkor ez még mindig az ő játszmája.
– Tulajdonképpen semmit – mondta magabiztosan. – Az, hogy
itt vagytok az én felügyeletem alatt, éppen elég. Így nem tudtok újabb
akadályokat gördíteni a tervem elé, ami pedig úgyis végbe fog menni, bármivel
is próbálkoznátok. Csak nem akarom már tovább húzni a dolgot. Meguntam ezt a
toporgást. Eddig a ti térfeleteken játszottam, de most átkerült hozzám a labda.
Ti csak a programokat és energiákat babráltátok, én
viszont az embereket tudom programozni. És belőlük igazán sok van, ha pár
millió el is hullik, mindig van utánpótlás. Mindegyikben ott van a félelem, a
félelmet pedig már én irányítom. Amit nem sikerült a programmal elérnem, mert
mindig belenyúltatok, azt majd megteszik az általam irányított emberek. Ők a
bábuk a sakktáblán. Már minden szereplőt én mozgatok.
– Ha csak kiiktatni akartál volna minket, akkor már nem
élnénk. Mit akarsz, mit csináljunk meg neked?
– Ó, nem magam miatt hozattalak ide titeket. Nekem igazán
nincs rátok szükségem. De én szeretem Zeát, ő az én királynőm. Neki akarok egy
szívességet tenni, és ebben segíthettek. Persze csak ha akartok. Nem
kényszeríthetlek titeket – mondta Hans elbűvölően udvarias stílusban, akár egy
hamiskártyás főúr.
– Bökd már ki, ne húzd az időt – mondta Robert a dühtől
rekedten. Hans újra ájtatos képet vágott, és lágy hangon válaszolt:
– Arra gondoltam, hogy megmenthetnétek azt a szegény
gyereket, Adamot a végső szenvedéstől. Ahogy majd sorban felrobbannak az
atomreaktorok és a bombák, az emberek lassú, kínos halállal fognak meghalni,
közben pedig lesz pánik, erőszak, háborúk, elállatiasodás, meg minden, ami vele
jár a Végítélettel. Ez mind annak a szerencsétlen fiúnak a szívét fogja
terhelni. Együtt fog pusztulni ezzel a világgal, mérhetetlen kín és fájdalom
közepette. – Hans látványosan nagyot sóhajtott, és bánatosan pislogott. Robert
hangosan csikorgatta a fogait. Az izmai megfeszültek, a két testőr szorosabban
markolta két oldalról. Hans folytatta:
– Itt lehet szerepetek a történetben. Ti Zeával együtt be
tudnátok jutni újra Atlantiszba, és kihozhatnátok onnan Adamot. Vagy legalább
elterelhetitek egy kis időre a figyelmét, és addig a program gyorsan
befejezheti magát, minimális szenvedéssel. Ezzel megspórolhatnátok a tömegeknek
a lassú kínszenvedést, és lehetne egy gyors vég, ahol szinte észre sem vennék,
hogy megsemmisülnek. Egy kegyes halál a lassú agónia helyett. Ez lenne az én
nászajándékom Zeának.
– Nem tudunk visszajutni Atlantiszba – mondta dühösen
Robert. – Lehetetlen. Sokszor próbáltuk, sosem sikerült. Adam körül túl erős a
kristálytér.
– De egyszer eljutottatok a küszöbig, csak nem vettétek
észre. Akkor a rendszer azonnal újraindította a végső atomháborút, amit 1962-ben
leállítottatok. Csak én még a programokra koncentráltam, és sajnálatos módon
egy túl józan ember képes volt megakasztani a folyamatot. De most már az emberi
félelmekre alapozom a tervemet, és az ember sokkal könnyebben manipulálható,
mint a számítógépes program. Most sikerülni fog, elég lesz pár perc hozzá.
– Mikor voltunk a küszöbnél?
– 1983. szeptemberében, a Nagy Piramisban. Előkészítettem
a helyzetet, a világ két fele kellően gyűlölte és gonosznak látta a másikat.
Szeptember elsején sikerült az oroszokkal lelövetnem egy koreai utasszállító
gépet, több száz civil utassal. Pattanásig feszült volt a helyzet, várta a
szikrát, ami berobbantja. Akkor rábeszéltem Zeát, hogy tegyetek még egy utolsó
próbát. A Nagy Piramisban, a Királynő kamrájának az átjárójából induljatok el
az ősi úton Atlantiszba, mert ott a legvékonyabb a kristályfal. Szeptember
27-én pár lépésig be is jutottatok, de aztán újra kidobott benneteket az
erőtér.
Csak én tudtam azt, hogy ehhez Adamnak meg kellett
erősíteni a falat, úgy, hogy legalább az egyik kezét fel kellett emelnie a
kristálygömbről. Azt reméltem, hogy ez a rövid időszak elég lesz a programnak,
hogy befejezze önmagát. A tervem működött, ahogy csökkent Adam kontrollja, a
rendszer jelezte egy interkontinentális atomrakéta indulását az orosz katonai
bázisnak. Nekik riadót kellett volna elrendelniük, megelőző atomcsapást
indítani, amire az amerikaiak is kilőtték volna rakétákat, és végre
folytatódott volna az, ami 1962-ben Kubánál elmaradt. Kitört volna az
atomháború, és 2000-re az eredeti tervek szerint vége lett volna ennek a
játszótérnek.
De már megint elakadt a dolog. 1962-ben egy élvhajhász,
élni szerető amerikai elnök változtatta meg a világ sorsát, most meg egy
hétköznapi ember, egy józan kis orosz főhadnagy állt ellen a Végzetnek. Látta a
jelet, de nem hitt a rendszernek. Pedig pár perc múlva már újabb négy rakéta
indulását mutatta a műholdkép. A bázison forró lett a helyzet, a többi katona
követelte, hogy értesítsék a feletteseiket, reagálni kell a támadásra. És ez a
nyugis kis Petrov állta a sarat, blokkolta a folyamatot. Abban a pár percben
rajta múlott a világ sorsa. És a nyugalmával, a józanságával megmentette ezt a
világot. Mert ő nem félt.
Aztán ott Atlantiszban Adam visszavette az irányítást, a
program megint leállt, és kiderült, hogy semmilyen rakétakilövés nem történt, a
műszerek hibásan jeleztek.
Én meg akkor jöttem rá, hogy az emberek a fontosak. Ha
nem félnek, akkor még a Végítéletet is meg tudják akadályozni. Tehát fel kell
erősítenem a világban a félelmet, a gyűlöletet, hogy végre felrobbanthassam ezt
az ósdi díszletet, és következhessen az én időm.
– De azt mondtad, már ott is erős a kristályfal, nem
tudunk visszamenni.
Hans szája a
szokásos elégedett mosolyra húzódott.
– Ó, dehogynem. Dolgozgattam egy kicsit a problémán, és
találtam megoldást. Ha erővel nem lehet bejutni, próbáljuk meg ésszel! Mivel a
kristálytérben belül a kötött program helyett szabadság van, hát fokoztam ezt
az energiát kívül, így kisebb lett a feszültségkülönbség, és könnyebb az
átjutás.
Figyeltétek a híreket? Három hónapja forrongani kezdett
az arab világ, az emberek fellázadtak az elnyomó uralkodók ellen, egy hónapja
már az egyiptomi elnök is lemondott. Forradalom van azon a tájon, a szokásos
forrófejűséggel. Most azt hiszik, hogy szabadságra vágynak, de aztán rájönnek,
hogy csak káoszt teremtettek, és nem tudnak majd mit kezdeni a felelősséggel.
De nem számít, mi lesz, mert nekem csak arra volt szükségem, hogy nyíljon egy
kissé az átjáró.
– Mit nyitottál meg ehhez? – kérdeztem rosszat sejtve. Az
a rész túl kockázatos terület ahhoz, hogy egy Vámpír piszkálgassa.
– A piramis alján, abból a mély aknából húztam fel egy
kis szabad energiát.
– Megőrültél? Az ott a bázis-energia! Az a szint kapcsolódik
a többi játéktérhez is. Ha ott legyengíted az erőteret, akkor az itteni
robbanás átterjed másik világokra is, és azokat is elpusztítja. Sőt lehet, hogy
az is elég, hogy mi belépünk az átjáróba, és már attól egymásba robbannak a
külső terek, és több száz világ semmisül meg miattunk!
– Hát, semmi sem tart örökké – tárta szét a kezét ájtatos
arccal Hans. – Minden változás áldozatokkal jár. Minél nagyobb a pusztulás,
annál nagyobb a felszabaduló energia. Én majd igyekszem hasznosítani a
gazdátlanná vált maradékokat.
– Hülyeség! Ahhoz nincs elég hatalmad, hogy más világok
energiáit beépítsd a magadéba, csak fölöslegesen pusztítasz el népeket. Ez a
terv őrültség! Semmi értelme megpróbálnunk.
– Kár, nagy kár, hogy így gondolod. Mert akkor a lassú
kínhalál marad nektek is, ennek a világnak is, és Adamnak is. És ha megmondom
Zeának, hogy miattad szenved a fia, akkor még jobban fog gyűlölni téged. Hát,
én ennyit tehettem volna értetek. Ja, és azt nem mondtam, hogy a számításaimból
úgy tűnik, hogy a robbanáskor Atlantiszban meg fog nyílni a vészkijárat. Tehát
kijuthat az, aki azon a téren tartózkodik. Persze Adamnak ez már nem fog
segíteni, addigra a lelke összeroppan a rengeteg szenvedéstől. Ki tud majd menni,
ha egyáltalán akar még, de csak egy élőhalott lesz belőle.
Most én akartam felrobbanni,
és magammal vinni ezt a rohadék Vámpírt, aki kedélyesen vigyorgott a képembe.
Piszkosul jó terve volt, beterelt minket a hálójába, és úgy tűnt, nem maradt
más út, csak amit kiépített nekünk. Egyirányú út, ami mindenképpen kudarccal
végződik. Vesztesként fogunk innen elmenni, vagy vesztesként fogunk itt
pusztulni. Bármit teszünk, ő nyeri meg a játszmát, ő szerzi meg az új világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése