21. Robert és Zea története

Nem mozdultam. A közlés túl váratlan volt. Még ki kell találnom, milyen módon gyilkoljam meg. Nem úszhatja meg egy gyors halállal, azt akarom, hogy szenvedjen. Mivel nem szólaltam meg, Robert folytatta a történetet.

– Ott szolgáltam az Oklahoma csatahajón. December hetedike, vasárnap reggel volt, a nyolcórai zászlófelvonáshoz készülődtünk a fedélzeten, amikor nagy zúgással megjelentek a japán repülőgépek. Először fel se fogtuk, hogy ezek ellenséges gépek, annyira hihetetlen volt az egész. De aztán elkezdtek hullani a bombák. Kitört a pánik. Én a parancsnoki kabinhoz rohantam, és benyitottam. Egy vadidegen tisztet találtam ott, nem a mi kapitányunkat. Egy fiatal lányt gyűrt maga alá az íróasztalon, és a torkát szorította. A lány kétségbeesetten kapálózott, de már alig volt magánál. Azt hiszem, rákiáltottam a férfire, de nem is hallhatta meg, mert közben egy nagy robbanással minden megmozdult körülöttünk. Bombatalálat érte a hajót. De ettől sem hagyta abba, teljesen elvakultan szexelt, és közben fojtogatta a lányt. Én sem tudtam gondolkodni, nem mérlegeltem semmit. Odakint fülsiketítő dörrenésekkel már az ég szakadt le ránk, itt meg ez a férfi a szemem előtt készült gyilkolni. Elborított a düh. A székre oda volt dobva egy derékszíj pisztolytáskával. Kirántottam a fegyvert, és lőttem. Az egész tárat beleeresztettem, mire végre elengedte a lányt, és eldőlt, mint egy zsák.

A következő pillanatban egy újabb, hatalmas robbanással a hajó is megbillent, és kezdett oldalra fordulni. Felkaptam a lányt, és kicibáltam magammal a fedélzetre. Ott már borult minden, tárgyak röpködtek körülöttünk, a japánok meg folyamatosan lőttek ránk a repülőgépekről. A hajó iszonyú recsegéssel fordult bele a vízbe. Nekünk szerencsénk volt, a fedélzetről úgy zuhantunk le, hogy nem temetett minket maga alá a hajótest. A roncsdarabok között el tudtam úszni a rakpartig, és húztam magammal a lányt is. Mindketten túléltük, de az Oklahomán négyszáz társam veszett oda. A másik hajón, az Arizonán meg a lőszerraktárat érte a találat, és amikor felrobbant, a víz alá kellett buknunk a lángcsóva elől. Amikor végre kikapaszkodtunk a partra, jött a támadás második hulláma. Az volt ott a pokol, nem hittem, hogy túléljük. Közben a lány, Zea magához tért, és már ott, a golyózáporban elkezdte menteni a sebesülteket. Nővér volt egyébként a kórházban. Nem foglalkozott azzal, hogy az előbb ő is majdnem meghalt. Én meg csak bámultam őt, egészen addig, amíg rám nem parancsolt, hogy segítsek a vízből kihúzni az embereket. Úgyhogy együtt küzdöttük végig a napot, és estére számomra egyértelmű volt, hogy bárki is ez a lány, én a közelében akarok maradni.

Aztán ez persze nem volt egyszerű, hiszen még csak ez után jött a háború őrült időszaka. Amikor távolabbra vezényeltek, akkor levelekkel tartottuk a kapcsolatot.  Aztán úgy három hónap múlva írta, hogy találkozzunk személyesen. Odautazott hozzám, én meg eltávozást kértem. A beszélgetésnél nagyon komoly volt, azt mondta, egy szívességet szeretne kérni, de előre leszögezi, hogy nyugodtan mondjak nemet, ha bármi fenntartásom van. Aztán bejelentette, hogy gyereket vár. Három hónapos terhes, és az a férfi az apa, aki ott a hajón megerőszakolta. Mindenképpen meg akarja tartani a gyereket, de ha lehet, szeretné leegyszerűsíteni a hivatalos részét. Az a kérése, hogy házasodjunk össze, hogy a papírok szerint legyen apja a gyereknek. A szülés után már elválhatunk, ha úgy akarom.

A kérése valójában nem volt nagy dolog. Azt már korábban megbeszéltük, hogy én a férfiakhoz vonzódom, de ez abban a korban nem volt felvállalható. Nekem is jól jött a nős férfi meg a családapa szerep, és igazán szerencsés voltam, hogy ehhez egy olyan társat találtam, aki előtt nem kellett titkolóznom. Másrészt meg zajlott a világháború, az sem volt biztos, hogy abban a testben túlélem az egészet, úgyhogy természetes volt, hogy igent mondok. Összeházasodtunk, és 1942. szeptember 11-én megszületett Adam, a fiunk.

Zea a terhessége alatt végig dolgozott a kórházban, és utána is hamar visszament egy rehabilitációs központba, ahol a sebesült katonákat ápolták. Amikor lehetett, vitte magával a gyereket is, Adam ott tanult meg járni a féllábú, mankóval botladozó rokkantak között, velük együtt.

Zea már akkor nagy erővel tervezte az 1962-es világmegmentő akcióját. A sebesült katonák között kereste azokat, akik meggyűlölték a háborút, és tenni akartak valamit a békéért. Szervezte azt a bázist, akiket aztán mozgósítani tudott, amikor 1960-ban az amerikai elnökválasztásnál létfontosságúvolt, hogy ne Nixon, hanem Kennedy győzzön. Alig pár szavazaton múlott akkor a világ sorsa. Kennedyvel is a kórházban találkozott Zea, 1943-ban, amikor a későbbi elnök még százados volt a haditengerészetnél, és megsérült a gerince egy támadásnál. Zea látta benne az erőt és a lehetőséget. Meggyőzte őt arról, hogy a csapattal együtt képesek lesznek megakadályozni a 3. világháborút, a Végítéletet. Ehhez az kellett, hogy válasszák meg elnökké, indítsa el pozitív irányba az országot, és semmiképpen ne kezdje el az atomháborút, amikor bekövetkezik a krízishelyzet.

Ez így persze kevés lett volna a sikerhez, de közben felismertük, hogy van egy csodálatos képességű új csapattagunk, Adam. A fiunkról nagyon hamar kiderült, hogy különleges tudása van, belülről ismeri a programot, és bele tud nyúlni a rendszerbe. Ő találta meg az atlantiszi térbe vezető kaput is. Amikor 1962. október 14-én elkezdődött a végső visszaszámlálás, Kennedy üzent a csapatnak, hogy most kell cselekedni. Adam, Zea és én beléptünk az atlantiszi kristálytérbe, és leállítottuk a számlálót. Azóta áll ez a világ. Vagyis billeg, inog, de még egyben van.

  Robert elhallgatott. Nekem furcsán elszorult a torkom, és csak rekedten tudtam kinyögni a kérdést:

– És hol van most Adam?

 Robert üres tekintettel nézett kifelé az ablakon. Azt hittem, nem is hallotta, mit kérdeztem. Aztán egy idő után mégis válaszolt:

– Adam ott maradt az atlantiszi síkon. Bezáródott körülötte a kristálytér.     

20. Reggeli ismerkedés

– Honnan tudod, hogy nem a régi John vagyok? – kérdeztem.

Robert szélesen elmosolyodott, csak úgy csillogtak a hófehér fogai. 

– Sok éjszakánk volt Johnnal, de ilyen tüzes szenvedélyt sosem éltem meg vele. Sőt, eddig még senkivel sem találkoztam, aki így tudott volna szexelni, mint te. Nem hittem volna, hogy ez ennyire jó lehet. Olyan érzés, mintha egy vulkánkitörés söpört volna át rajtam, és kipucolt belőlem minden korábbi szemetet. Mondhatnám azt, hogy újjászülettem, de ez annál jóval több. Váltottam én már testet jó párszor, de eddig mindig cipeltem magammal a régi szarságaimat, a problémákat meg a depressziómat nem tudtam letenni a fizikai testtel együtt. De most újra olyan könnyűnek és felszabadultnak érzem magamat, mint amikor a legelején beléptem a játékba. Úgyhogy az biztos, hogy nagy formátumú alak vagy. Mármint lelkileg is, nemcsak egyéb helyeken.

  Mit mondjak, nagyon élveztem ezt a dicshimnuszt hallgatni. Jót tesz az ember önérzetének, ha van végre valaki, aki értékeli a szexuális teljesítményét. Az éjszakai események után most a szívembe is befogadtam a srácot. Azt hiszem, jó barátok leszünk a hátralévő időben. Így azért már elviselhetőbbnek tűnik az itteni, egyébként kissé borongós jövő. Van, amivel felvidíthatja magát az ember.

Ezek után én is bemutatkoztam. Jólesett végre az igazat mondani magamról.

– Atum vagyok, a Sárkányok népének az Alapítója. Az autóbalesete után léptem be John testébe.

– Tyű, a mindenit! Zeán kívül nem találkoztam még más Alapítóval. Most már értem azt az elképesztő energiát, ami árad belőled. És biztosan azért jöttél, hogy segíts Zeának a benti világ fenntartásában.

– Hát, nem egészen. Csak benéztem volna egy kis időre, de aztán idebent kiderült, hogy jelenleg nincs kijárat, úgyhogy itt ragadtam. Zeával meg volt a múltban bizonyos konfliktusunk, úgyhogy ő sajnos nem örül nekem.

– Hát az kár. Pedig ha ti ketten összefognátok, talán kiegyenlítődnének az erőviszonyok, és stabilizálódhatna ez a helyzet.

– Milyen helyzet?

– Hát ez itt, a világhelyzet. – Elég értetlen arcot vághattam, mert Robert kérdés nélkül folytatta. – A csapatnak nem csak a rendszer labilitásából adódó hibákat kell állandóan javítgatnia, hanem közben a másik oldal támadásait is ki kell védenie. Zea fenn akarja tartani ezt a világot, igyekszik megóvni minden életet. De ott áll velünk szemben egy másik, erősebb csapat, két vagy három Alapítóval, akik újra és újra megpróbálják elpusztítani ezt a bolygót. A programhibákra fel lehet készülni, van rá megfelelő protokoll, legfeljebb a kis szürkéktől kell félnünk, hogy ne fedezzék fel a beavatkozásunkat. De a Sötét Erők ellen nincs elég tudásunk és képességünk, ezért folyamatos élethalálharc az életünk. Ezt a reménytelenséget nem bírtam elviselni, ez gyűrt maga alá. Kiborultam, elvesztettem a reményt, még Zea sem tudott felrázni. Tudom, gyáva és szemét dolog volt, hogy cserbenhagytam a csapatot, és el akartam menekülni a semmibe, az öntudatlanságba. De elegem lett.

A 2004. decemberi cunami után kezdődtek a problémáim. Megöltünk többszázezer embert, hogy megmentsünk több milliót. Tudtam, hogy ez volt a lehető legjobb választás, ha nem módosítjuk a csapásirányt, akkor jóval nagyobb lett volna a pusztítás. De nem tudtam túltenni magam a bűntudatom, hogy ezek az emberek miattunk, miattam haltak meg. Én öltem meg őket. Én dolgoztam ki azt az ellenlökést, amivel eltérítettük az Indiára zúdított pusztító földrengést. Én számoltam ki az adatokat, rajtam múlott, ki hal meg és ki marad életben.

És ez már a sokadik alkalom volt. Havonta kell a csoportnak arrébb vinni a lökéshullámokat, amikkel a másik csapat bombázza a földkérget és a légkört. Próbáljuk a lehető legkisebb veszteséggel megoldani, de emiatt az amúgy is szegény vidékekre csap le újra meg újra a katasztrófa, a földrengések, árvizek, viharok. És nem tudom, meddig bírjuk ezt a nyomást. És azt sem, hogy mikor fedeznek fel minket, és pusztítanak el a Sötét Erők. De az biztos, hogy túlerőben vannak, és nagyobb a hatalmuk. Eleve vesztésre vagyunk ítélve, de Zea nem hajlandó szembenézni ezzel. Én viszont szembenéztem, aztán belezuhantam a depresszió poklába.

  Robert nagyot sóhajtott, elhallgatott, és üres tekintettel a semmibe bámult. Nem nagyon örültem ennek a felvilágosításnak. Úgy tűnik, minél többet tudok erről a világról, annál nagyobb a probléma is, amivel szembesülnöm kell. Ó, boldog tudatlanság! Meg tudtam érteni Robertet, aki inkább a kábult létezést választotta volna, ha az előző John hagyja elmenekülni.

Mielőtt a rosszkedv úrrá lett volna rajtam, megjelent méltóságteljes mozgásával Toby, és várta a reggelijét. Tálaltam neki a szokásos salátalevelet meg szőlőfürtöt, és erről eszembe jutott, hogy én is farkaséhes vagyok. Üres gyomorral az ember mindig borúlátóbb. Tehát együnk mi is!

Bőven volt még étel tegnapról, úgyhogy nekiláttunk. Robert úgy evett, mint aki most fedezi fel újra az ízeket, és minden falattól egyre jobb kedvű lett. Tobyval is próbált haverkodni, de a leguánok nem osztogatják könnyen a barátságukat, még ha sárgadinnye-szelettel akarják lekenyerezni őket, akkor sem. Toby egy idő után megunta a zaklatást, dühösen tüsszögött párat, aztán a szájába vette a maradék szőlőt, és kivonult a kertbe a medence mellé, ott fejezte be a reggelijét.   

Mi is megreggeliztünk, és elégedetten dőltünk hátra a székeken. Az órára pillantottam, láttam, hogy bőven van még időnk a csoport érkezéséig. Jóval optimistább volt már a hangulatom, úgyhogy akartam még kérdezősködni a jelenlegi helyzetről. Ha már benne vagyok, mégiscsak tudni akarom, pontosan mekkora az a kupac, ami fölém tornyosul. De Robert megelőzött.

– Nem mondtad még, hogy ki ez a fekete kiscsaj, aki az éjjel olyan harciasan megjelent a baseball-ütővel, és akivel az előbb összefutottunk. Nem láttam itt korábban, és John nem szokott lányokat felszedni. Hozzád tartozik?

– Mondjuk inkább, hogy a házhoz tartozik. Itt alszik a vendégszobában. A testi valójában a szomszédban vendégeskedett korábban, Mr. Thomasnál. A tudati részét nézve viszont ő John. Vagyis most már Keira a neve.

  Robertben egy pillanatra bennakadt a levegő, aztán akkorát füttyentett, hogy Toby odakint fejest ugrott a medencébe, és a víz közepéről nézett vissza megbotránkozó arckifejezéssel. Azt hiszem, Robertnek továbbra sem sikerült megkedveltetnie magát vele.

– Ó, a jó büdös francba! – fakadt ki dühösen. –  Meg kellett volna ölnöm!

– Csak szólok, hogy már megtetted – jegyeztem meg tárgyilagosan. – Elgázoltad, meghalt. Ennyit tudtál tenni. Most én vagyok az ő helyében, ő meg beköltözött ebbe a csinos kis testbe. Igazán jól áll neki. Már békén hagyhatod. Egyébként azt mondta, nagyon sajnálja, amit tett veled, és megbánta, hogy bezárt abba a kristályba. Azt is hallottam, hogy te is sokat szemétkedtél vele, amíg közös testbe voltatok, úgyhogy szerintem kvittek vagytok. Mellesleg Zeának biztosan szüksége van mindkettőtök tudására, úgyhogy jó lenne, ha kibékülnétek.

  Láttam, hogy hiába magyarázok, Robertben csak tovább gyűlt az indulat. Felállt, ingerülten járkálni kezdett a konyhában, és közben elhaladt mellettem. Elkaptam a derekát, és magamhoz rántottam. Túl jó volt az előző éjszaka emléke ahhoz, hogy hagyjam elveszni egy ilyen múltbeli hülyeség miatt. Szerencsére a férfitestnek van egy olyan fontos része, aminek a vérbősége csökkenti a fejben levő feszültséget. És jól ismertem már Robert érzékeny pontjait, sorra vettük őket a franciaágyon. Most sem kellett hozzá sok idő, és látványosan elszállt belőle az indulat. Felhúzta a nadrágja cipzárját, és vigyorogva ült vissza a székre.

– Oké, meggyőztél – mondta. – Megígérem, hogy békén hagyom a kiscsajt. Az a szerencséje, hogy egyáltalán nem olyan, mint a régi John. Igaz, hogy te meg az ő régi testében vagy, de nyilvánvaló, hogy egészen más az energiád. Nőt pedig úgysem tudnék bántani. Főleg egy ilyet, aki még hasonlít is Zea régi alakjához. 

  Felkaptam a fejem.

– Te ismerted Zeát Hawaiin? – kérdeztem.

– Persze. Akkor találkoztunk először. Én mentettem meg az életét.

– Hogyan?

– 1941-ben, a Pearl Harbor-i bombázáskor lelőttem azt a rohadékot, aki megerőszakolta és majdnem megfojtotta őt.

 

  Bumm! Úgy éreztem, ez a mondat is egy bomba volt. Talált, süllyed. A kurva életbe! Itt ül velem szembe az az alak, aki miatt annyit szenvedtem. Akit annyira meg akartam ölni. Az, akit most azonnal meg kéne fojtanom. 

19. Éjszakai látogató

Halk neszre ébredtem, és megláttam a sötét alakot, ahogy bemászik az erkélyablakon. Nem volt nehéz dolga, a tegnapi lövöldözés miatt hiányzott az ablaküveg. Feküdtem az ágyban, és arra gondoltam, hogy nem csinálok semmit. Biztosan Robert jött vissza, hogy befejezze azt, amit tegnap este elkezdett. Elegem van az egészből. Ha akar, öljön meg. Aztán majd keresek egy új testet.

Az alak óvatosan közelebb jött, bennem meg tovább pörögtek a gondolatok. Mégsem kellene

ilyen könnyen feladnom. Zeának lett volna joga megölni engem, de Robert nem rám dühös, hanem az eredeti Johnra. Én meg nem vagyok áldozat-típus, semmi kedvem más helyett meghalni. És elalvás előtt éppen eljutottam addig, hogy jól akarom érezni magamat ebben a világban, már amennyire lehet. Szóval mégiscsak élni akarok.

Na, akkor felkészülés, vigyázz… és egy gyors mozdulattal elkaptam a fölém hajoló alak karját. Lerántottam az ágyra, lerúgtam magamról a takarót, és ráfordultam. Meglepődött, először alig védekezett. Leszorítottam a matracra, és éreztem az izmos férfitestet magam alatt. De gyorsan összeszedte magát, és birkózni kezdtünk. Erős fickó volt, sikerült lelöknie magáról. Az éjjeliszekrény nagy robajjal felborult, ahogy nekiestem. Felugrottam, és behúztam neki egyet. Visszazuhant az ágyra, én meg rá. Lihegve feküdtünk egymáson, pattanásig feszült izmokkal, az arcunk majdnem összeért. A holdfényben megláttam az arcát. Nem tűnt dühösnek. Inkább kíváncsiság volt a tekintetében.

Kicsit lazítottam a szorításomon, és megkérdeztem:

– Mit akarsz?

– Ismerkedni – mondta egy széles vigyorral, és megmozdította a csípőjét. Éreztem, ahogy a férfiassága keményen hozzám nyomódik.  És válaszul az én ágyékomban is beindult a férfierő. Na, így ez már tényleg jó móka lehet. Az előjáték a birkózással megvolt.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, felgyulladt a villany. A hirtelen világosságtól pislogva néztem Keirát, aki hosszú pólóban, elszánt arccal, a kezében egy baseballütőt szorongatva állt a küszöbön. Ő is meglepve bámult minket.

­– Kell segítség? – kérdezte bizonytalanul.

– Nem – feleltük egyszerre a sráccal, aztán egymásra néztünk, és elröhögtük magunkat.

– Kifelé, ez magánügy! – mondtam Keirának. – Nem lányoknak való. Ajtót!

  Keira gyorsan kihátrált, és becsukta maga mögött az ajtót. A világosságban alaposabban szemügyre vehettem a srácot alattam. Kávébarna bőrű, fekete szemű, határozottan jóképű alak volt. Az izmai erejét pedig már megtapasztaltam. A testemben végre szabadon kezdett lüktetni az eddig lefojtott vágy. Már nem kell hűségesnek lennem Zeához. Nem kell visszafognom magamat. Ez most egy férfi. Egy szabad pasi, akinek ugyanúgy nagy kedve van egy jó szexhez, mint nekem. Ebben a világban a férfiakkal sokkal egyszerűbb ez a dolog. Nyilvánvaló, jól látható és érzékelhető jele van, ha akarnak valamit. A nőknél sosem lehet biztosan tudni, hogy mit szeretnének, se azt, hogy közben mi a jó nekik. De egy másik férfinál mindig pontosan tudom, hogy mit érez akkor, amikor megérintem, megmarkolom, ha teszek valamit. Tudom, mit érez, mert ugyanolyan, mint én. Érzem én is, amit ő érez. Dupla élvezet. Férfival tudok igazán felszabadultan és élvezettel szexelni. Nem kell finomkodni, meg lehet markolni a testét, és mehet ösztönből, vadul és önfeledten a menet. És megélhetjük együtt azt a szenvedélyes összeolvadást, amit csak ez a benti játékvilág adhat. Már majdnem elfelejtettem, hogy ez volt a második legjobb dolog, amit szerettem itt csinálni. 

Ahogy megnőtt bennem a vágy, úgy nőtt vele az életkedvem is. Nehogy már elpazaroljam ezt a jó lehetőséget, ami itt van a karjaimban. Élvezzük, amit lehet, ragadjuk meg az alkalmat! Meg amit még ebben a helyzetben megragadni érdemes.

Nem kellett megbeszélnünk semmit. Férfiak voltunk, pontosan értettük egymást. Elengedtem a srácot, aki gyorsan lehúzta magáról a pólóját. A nadrágjától már én szabadítottam meg. Aztán újra egymásnak estünk, de ez már egy egészen más birkózás volt.

Hosszú és nagyon élvezetes éjszaka volt. Több menetes akciók, változatos szereposztással, és közös elégedettséggel végződött minden felvonás. A szenvedély és a gyönyör nagyszerű előadását produkáltuk azon a jó széles franciaágyon.

Aztán elaludtunk.

 

Amikor kinyitottam a szemem, a reggeli fényben a barna bőrű srácot láttam magam mellett a fehér lepedőn. Szép látvány volt. Néztem, ahogy hanyatt fekve alszik, és a vágy újraébredt bennem. Végigsimítottam a mellkasát, és élveztem, ahogy a tenyerem alatt lassan életre kelnek az izmai. A kezem egyre lejjebb csúszott. A teste felébredt, és reagált az érintésemre. Mormogott valamit, aztán kinyitotta a szemét, és szinte azonnal elégedetten mosolyogni kezdett. Nagyot nyújtózott, aztán máris készen állt ő is, hogy az éjszakai ismerkedést a reggeli világosságban folytassuk.  

Tehát folytattuk. És bővítettük a repertoárt.

Aztán együtt zuhanyoztunk, és utána nagy egyetértésben indultunk reggelizni. Ugye, milyen jó találmány a szex. Egy napja még megöltük volna egymást, most meg férfias eszközökkel megkötöttük a békét. Nem kellettek hozzá szavak sem.  

A konyhában Keira éppen szendvicset pakolt egy tányérra. Ahogy beléptünk, gyorsan felkapta, megmarkolt még egy pohár kávét, és óvatosan kislisszolt mellettünk, igyekezett nem nézni ránk. A pince felé indult, és az ajtóból szólt csak vissza:

– Lemegyek dolgozni. Ha jönnek a többiek, küldd majd le őket is.

– Oké, jó munkát! – mondtam. Keira eltűnt a lépcsőfordulóban.

– Ki ez a kiscsaj? – kérdezte az új ismerősöm, akinek eddig még a nevét sem kérdeztem meg. Bár valószínű, hogy ő az, aki korábban Robertként élt Johnnal, de még nem volt időnk a bemutatkozásra. Mármint a szavak és megnevezések szintjén, de más formában már éppen elég mélyrehatóan bemutatkoztunk egymásnak.

– Haladjunk csak sorban – mondtam. – Előbb te mondd meg, hogy ki vagy!

– Az én nevem Robert, és régi ismerőse vagyok Johnnak. Csakhogy te nem lehetsz az a John, akit ismertem, úgyhogy én is azt kérdezem, hogy ki vagy te, és mit keresel John házában.

  Elröhögtük magunkat. A hosszú és szenvedélyes éjszaka után ez most olyan volt, mint egy közhelyes vígjáték szövegkönyve. Ki kicsoda? Hát, ez a következménye, ha az ember váltogatja a testeket. Nem egyszerű a jelmez alatt megtalálni a szereplőt. És nekem más miatt is jókedvem lett. Mert újra elhangzott az ismerős kérdés, de most már vicc lett belőle. És a pisztoly is eltűnt a kérdező kezéből. Ez pedig biztos jele annak, hogy sikerült kilépnem a hazugság-örvényből. Amikor egy korábbi drámából vígjáték lesz, akkor megnyugodhat az ember, mert azt jelenti, hogy túljutott a problémán.

18. Egyértelmű helyzet

Zea mereven, rezzenéstelenül tartotta a pisztolyt. Valószínűnek tartottam, hogy amint rájön, hogy ki vagyok, le fog lőni. Annyi esélyt azért akartam adni magamnak, hogy egy kicsit finomítsak a helyzeten. Hogy ne azonnal a drámai emlékeivel indítsak. Erősen kutattam az emlékeim között egy olyan életet, amikor nem lett rossz vége a találkozásunknak. Nagy nehezen találtam egyet. Jó régen volt, még nem volt bennem az az őrült, vad vágy utána. Ott még csak ismerkedni akartam, de nem sikerült elég közel kerülnünk egymáshoz. De az egy jó név lesz. Abból tudni fogja, ki vagyok, és csak utána fog arra emlékezni, hogy a többi életünkben pedig mit tettem vele.

– Atum vagyok – mondtam, és ez valóban igaz volt. Igazi név volt. Az a régi, egyiptomi teremtő isten, abból a korszakból, amikor még mindannyian fiatalok voltunk. – Az egyik Alapító. – Tartottam egy kis szünetet, és lassan lehúztam magamról az álcázó pajzs maradékát is. Látszott a valódi energiám. – Én vagyok az Uralkodó, az enyém a Sárkányok népe.

  Zea kezében megremegett a pisztoly. Elsápadt, a szája döbbenten elnyílt.

– Te… te vagy az? Te voltál, aki… – elakadt a hangja. Az ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a fegyver markolatát.

Vártam a lövést. Végül is teljesen igaza van. Kezdhetnék most magyarázkodni, hogy mindez csak játék volt, valójában randevúra hívtam, és nem is akartam bántani, hiszen szeretem, csak őt szeretem. Ezeket el lehetett volna mondani a programon kívül, a valódi világban. De idebent nagyon hülyén hangoznának, ezt most pontosan éreztem. Idebent nem volt mentség arra, amit tettem vele. Egy agresszív zsarnok viselkedése volt.

És most ismertem fel, hogy ezek a találkozások is örvény-mintázatúak voltak. Persze, hogy ugyanúgy ismétlődött minden, mert nem vettem észre, nem akartam észrevenni a kiindulópontom hazugságát: azt hittem, elég, ha én szeretem, és ő törvényszerűen szeretni fog, ha közel kerülünk egymáshoz.

Ó, de hülye voltam! Most én is főbe lőttem volna magamat, ha az én kezemben lett volna a pisztoly. És minderre csak most jöttem rá, most, amikor már késő. Mert ha most Zea lelő, és a zárt kapuk miatt nem tudok kimenni a programból regenerálódni, akkor nem biztos, hogy emlékezni fogok a következő testben erre a felismerésre. Túl közel lesz a véghez, nem fog tudni beépülni. És csak a köröket futhatom újra.

Zea mereven ült velem szemben. Még mindig nem húzta meg a ravaszt. Az arca halottsápadt volt, a gyönyörű zöld szeme rideg és fénytelen. De nem lőtt.

Belém hasított a felismerés, hogy Zea nem tud ölni. Sosem tudott, és az eltelt évezredek alatt sem tanult meg. Nem érdekelte a program játékszabálya, ő ragaszkodott a saját, belső, eredeti törvényéhez. Sohasem ölt.

Nem fog lelőni engem. De ettől csak még katasztrofálisabb lesz a helyzetem. Ha megölne, akkor valamit kiengedhetne a keserűségéből, megfizethetne a szenvedésekért, amit okoztam neki, és csökkenhetne köztünk a távolság. De ha megölne, akkor hasonlítana is egy kicsit rám, és azt tenné meg, amit annyira elítél. Ha megölne, nem tudna megbocsátani önmagának. Ha nem öl meg, nem fog tudni megbocsátani nekem.

Patthelyzet. Sosem hittem végzetben vagy sorsban, se megváltoztathatatlan helyzetekben, az Alapítók mindig szabadon formálhatták az életüket. De most láttam, hogy az ember képes lehet úgy összegubancolni az életét, hogy nem jöhet ki belőle jó megoldás.

Zea lassan letette a pisztolyt az asztalra, felnézett azzal a fénytelen tekintetével, amitől nagyon-nagyon rosszul éreztem magamat, és visszafojtott indulattal csak annyit mondott:

– Te rohadék!

  Ennyit. Nem vágott pofon, nem ugrott nekem, nem rúgott ágyékon. Pedig annyira szerettem volna, ha kiad valamit a dühéből, és ezzel csökken a magában hordozott indulat. Jó lett volna fizikai fájdalmat érezni miatta, szenvedni érte, és reménykedni. De ezzel a hideg kijelentéssel elvágott minden reményt. Tudtam, hogy megtartja magában az érzéseit. Gyűlölni fog. Soha nem bocsát meg.

Felállt, eltette a pisztolyt a táskájába, és az ajtó felé indult. Amikor a kilincsre tette a kezét, visszafordult. Ugyanaz a hideg tekintet szegeződött rám.

– A házra és a pincében levő központra szükségünk van. Ha akadályozni mered a munkánkat, el foglak távolítani az útból. Holnap reggel kilencre jövünk. – Azzal elment. Az ajtó keményen csattant mögötte. Legalább azt bevágta, ha már nekem nem húzott be egyet.

Ültem a fotelben, hallgattam a távolodó autózúgást, és kezdtem lassan indulattá átformálni az előbbi kétségbeesett hangulatomat. Tapasztalatból tudtam, hogy dühösnek lenni mindig jobb, mint szomorúnak vagy szerencsétlennek érezni magamat. A dühben legalább van energia. Attól még életképes az ember. Rosszul van tőle, de élőnek érzi magát. Egy rosszul élő élőnek. De ha engedném, hogy elborítson az a csalódottság, elkeseredettség, reménytelenség, ami megjelent bennem az előbb, akkor könnyen halott lennék. Akár valódi halott, mert mégiscsak főbe lövöm magam, hogy megkönnyítsem Zea dolgát, vagy járkáló halott, zombi, aki fizikailag ugyan itt van, de a lelke halott. Van egy nagy hajlandóság a zombiságra ebben a Johntól örökölt testben, nem volt kedvem belecsúszni.

Inkább felháborodtam azon, hogy mit képzel rólam Zea! Azt hiszi, képes lennék elrontani vagy akadályozni a csoportja működését? Nem tűnt fel neki, hogy kétszer is megmentettem őket az előbb? Még ha azt nem is tudja, hogy a Törvényt átírtam, azt láthatta, hogy eltüntettem a fekete ruhásokat. És ilyen gyorsan elfelejti, amit Keira mondott, hogy segítettem a kódok visszaszerzésében! Ha én nem jövök, akkor John teste halott, és vele együtt elvesztek volna a kódok is. Akkor még ennyit sem tudnának csinálni, mint most. Ez a hála a sok szendvicsért, kávéért, figyelemért! Ilyen gyorsan elfelejti, hogy miket tettem értük ez alatt az egy nap alatt is!

Na, persze pontosan tudtam a dühöm alatt is, hogy egy nap alatt nem lehet jóvátenni évezredek szemétkedését. És a dühömet fokozatosan magam ellen kellett fordítanom, mert Zea ellen elfogytak az érveim. Csak magamat hibáztathattam. Mégis, hogyan gondolhattam, hogy egy hazugságra, elhallgatásra épülő tervből jó dolog sülhet ki? Olyan voltam, mint egy zöldfülű kezdő. Kitaláltam egy légvárat, és gondolkodás nélkül beleugrottam. Persze, hogy pofára esés lett belőle. Mi mást vártam? Eleve hibás volt a kiindulópont. És már régen fel kellett volna ismernem a hazugság-örvényt, hiszen teljesen azonos minta szerint működtek a találkozásaink. Én az erős, az agresszív, ő az áldozat. Aztán én erőlködöm, ő meg elmenekül a halálba. Olyan nyilvánvaló! Hogyhogy nem láttam meg ezt korábban? Miért nem változattam a programon? Annyi mindent tehettem volna, én meg beleragadtam az egoista tükörtermem körforgásába. Annyira biztos voltam abban, hogy szeretni fog engem.

Hát tessék, itt van a vége. Most is Zea győzött. Még ezek után sem ölt meg. Ő nem öl, még egy ilyen alakot sem, aki ennyiszer meggyötörte. Én meg neki akartam megmagyarázni, hogy amikor meggyilkolom, az csak játékból van, nem komoly.

Hű, de ostoba vagyok.

Na, körbeértem. Nem akarok ezzel egy újabb körhintát indítani. A nyavalygás is hazugság. Az, amikor nagyobbra fújunk fel egy problémát, mint amekkora az valójában.

Tény, hogy hülyeséget csináltam. Ez van. Zea ebben az életben nem fog közel engedni magához. Annyit tehetek, hogy most nyugton maradok, és azzal foglalkozom, amivel érdemes, ami nem egy reménytelen légvár. Meg kell próbálnom segíteni a többieknek, hogy megjavítsuk ezt a programot. A szerelmet pedig félretesszük jobb időkre.

Sóhajtottam egy nagyot, aztán felálltam, és elindultam végre lefeküdni.

A zuhany alatt sokáig áztattam magamat, és reméltem, hogy a meleg víz kimossa belőlem a maradék önsajnálatot és önvádat. Nagyjából sikerült, mert elég megtisztulva hevertem végig az ágyon. Hosszú nap volt, és nézzük a jó részét. Bár nem volt benne túl sok pozitívum, de az biztos, hogy mostantól új törvénye van ennek a világnak. És ha már játék ez a világ, hát érezzük magunkat benne jól.

Ezzel a gondolattal aludtam el.