33. Tiahuanaco

Váratlanul zörgés hallatszott kintről. Csattant a zár, kinyílt az ajtó, egy álmos és zord arcú börtönőr állt ott, mordult egyet a bajusza alatt, és kézmozdulattal mutatta, hogy mozgás, kifelé. Végigmentünk a folyosón, egy rácsos ablaknál egy hasonlóan álmos és rosszkedvű raktárostól visszakaptam az útlevelemet, a holmimat és a két kristályrudat is. Közben odaért egy másik őrrel Robert is. Ő elég vacakul nézett ki, zúzódások és lila foltok voltak az arcán, a bal szeme be volt dagadva, és a csuklóján széles, véresre horzsolt sáv jelezte a bilincs nyomát.  Ezek szerint ő nem tudta elég békésen tűrni az egész napos kihallgatást és szemétkedést, és vele sokkal durvábban elbántak, mint velem. Robertnek is odaadták a személyes tárgyait, a telefonját, aztán végre kiengedtek minket a nyikorgó vaskapun át a hideg és sötét éjszakába.

Szótlanul ballagtunk arrébb a néptelen utcán, minél távolabb a börtön vészjósló tömbjétől, aztán a következő sarkon megálltunk. Robert fázósan húzta össze magán a vékony dzsekijét, a házak között fújó jeges szél engem is megborzongatott. Az utcai lámpák halvány fényében láttunk egy-két alakot elsietni a távolban, pár utcányi távolságról idehallatszott a város zaja. A levegő nemcsak hideg, hanem valahogy üres is volt, valószínűleg a magasság, a kevés oxigén miatt. Nem volt kedvünk beszélni sem. Mit is mondhattunk volna egymásnak? A helyzet egyértelmű volt.

Robert ránézett az órájára. Háromnegyed egy volt. Alig egy óra, és megtörténik valami, amibe már nem tudunk beleszólni.

És addig mit csináljunk?

Egy öreg autó fékezett mellettünk nagy zörgéssel, és kinyílt az ajtaja. Kis termetű, fekete hajú férfi vigyorgott ránk a kormány mellől, és a kezét nyújtotta.

– Üdv Bolívia földjén! Mauricio vagyok. Zea telefonált, hogy végre sikerült találnia egy illetékest, és jöjjek ide, mert remélhetőleg kiengednek titeket. Gyertek, szálljatok be! Úgy tudom, sietnünk kell.

  Kezet fogtunk, bemutatkoztunk, és beszálltunk a kocsiba a hátsó ülésre. Mauricio gázt adott, és nagy sebességgel elindult a zötyögős, gödrös úton. Amikor már másodszor vágtam be a fejemet az alacsony tetőbe, megkérdeztem:

– Hova sietünk ennyire?

  Mauricio csodálkozva fordult hátra:

– Hát Tiahuanacoba. Zea azt mondta, éjjel kettőig oda kell érnünk, mert ott van valami fontos dolgotok. Kicsit nyomni kell hozzá a gázt, de semmi gond, oda fogunk érni, ne aggódjatok. – Azzal gyorsan visszafordult, még időben ahhoz, hogy egy éles kanyarral kikerüljön egy szembejövő autót. Én meg közben újra bevágtam a fejemet.

Robert nem szólt, görnyedten ülve bámult maga elé. Amikor a combjára tettem a kezem, fájdalmasan felszisszent és összerándult. A francba, ezek nagyon elbánhattak vele.

– Mit gondolsz – kérdeztem tőle –, mennyivel előtte kellene odaérnünk, hogy tényleg hatni tudjunk a robbanásra?

  Fáradtan nézett fel:

– Ugyan, mivel tudnánk hatást elérni? Éjszaka van, mire újra látható lesz innen a Nap, már régen túl leszünk mindenen.

– Miért kellene látni hozzá a Napot? Éppen elég, hogy én tudom, hogy ott van. Azt mondtad, az a lényeg, hogy az energia átmenjen a Föld belsején. Szerintem mindegy, hogy én hol állok, a lényeg az, hogy jó helyre irányítsam a sugarat. Engem nem zavar ebben a sötétség. Tudom, hogy a Nap ott van akkor is, ha éppen nem látom.

  Robert hirtelen nagyon éberré vált. Kihúzta magát, az órájára nézett, aztán előkapta a telefonját.

– Tényleg meg tudod csinálni? – kérdezte tőlem. Bólintottam.

– Persze, ez olyan biztos, mint az, hogy a Nap ragyog. Csak azt hittem, hogy már kicsúsztunk az időből, azért nem szóltam eddig.

 Robert felhívta Zeát, szűkszavúan közölte vele, hogy megvagyunk, kint vagyunk, és gyors iramban haladunk a cél felé. Aztán Danielt kérte, és elküldette magának a telefonra az aktuális energetikai adatokat. Utána Keirával és Kimmel tárgyalt, számok röpködtek a levegőben, végül az ottani kristálygömbbe betáplálták az újabb koordinátákat, és azon keresztül módosították a nálam levő két kristályrúd adatait. Elővettem őket a zsebemből, és láttam, ahogy egy pillanatra felfénylettek, amikor megérkezett beléjük az új információ, és éreztem, ahogy meglangyosodtak a tenyeremben.

A remény visszatért.  

Közben kiértünk a városból, és az öreg autóhoz képest igazán elismerésre méltó sebességgel száguldottunk bele a sötét éjszakába. Mauricio betett egy CD-t a lejátszóba, és halk indián zene töltötte be a kocsit. Odakint a kihalt tájon csak időnként pislákolt fel egy-egy távoli fény, alig találkoztunk más járművel. Az égen a csillagok ragyogtak, a keskeny holdsarló a hátunk mögött ereszkedett lefelé, a hegycsúcsok mögé. Az út kanyargott időnként a kopár domboldalak között, néha magasabb hegyek emelkedtek fel mellettünk, aztán elmaradtak azok is. Gyorsan közeledtünk a cél felé.

Lámpák fénye tűnt fel, házak fala fehérlett az út mellett. Mauricio tett még pár kanyart a házak között, aztán lefékezett egy néptelenebb részen.

– Megérkeztünk – mondta, és leállította a motort. – Ez itt Tiahuanaco. Időben vagyunk?  

  Robert bólintott.

– Úgy tűnik, eddig jók a számításaink, húsz perc múlva lesz két óra, és még nem volt robbanás. Most már meg tudjuk előzni Hans akcióját. Menjünk!

– Pontosan hova akartok eljutni? Egy barátom ismerőse ma az éjjeliőr, és megüzentem neki, hogy éjszakai látogatókat hozok, úgyhogy nyitva hagyta nekünk ezt a hátsó bejáratot. De azért nem kellene túl feltűnően mozognunk odabent. 

– Csak a Napkapuhoz megyünk, ott van dolgunk.

– Nagyszerű, az itt van egészen közel, majdnem velünk szemben.

  Kiszálltunk a kocsiból. Balról mellettünk drótkerítés húzódott hosszan a sötétben, mögötte üresnek tűnő terület, amin pár nagyobb árnyék magasodott. Mauricio egy kapuhoz vezetett minket, csöndesen lenyomta a kilincset, és a kapu kinyílt. Beléptünk, és óvatosan elindultunk Mauricio zseblámpafénye után.

Engem pedig elborítottak a régi emlékek. A sötétben nem nagyon láttam, hogy mi maradt meg a régi épületekből, szobrokból, és jobb is volt így, hogy nem szembesültem a pusztulással. Megmaradtak a bennem élő képek, és ahogy lépegettünk befelé, a talpamon át éreztem, hogy merre járunk. Felkapaszkodtunk egy kisebb emelkedőn, és tudtam, hogy az ősi falak közé értünk. Jobbra fordultam, mert megszólított az egykori energia. Igen, ott magasodott előttem a Napkapu. 

Vagyis… mintha nem magasodott volna elég nagyra. Az energia a régi volt, de kissé meglepődtem, mert az emlékeimben egy jóval hatalmasabb kapu szerepelt. Kellett pár másodperc, mire tudatosodott bennem, hogy nem a kapu lett kisebb, hanem én vagyok most egy nagyobb méretű testben. A szürke andezit tömb továbbra is három méter magas volt, csak én jelenleg 180 centisen álltam előtte. Hát igen, változnak az idők, változnak a méretarányok. És a zseblámpa fényében azt is láttam, hogy felül széles repedés fut végig a kövön. De szerencsére az energia megmaradt.

A kaput is drótkerítés vette körül, a tetején több sor szögesdróttal. Hát ez is változott. Régen elég volt az energia kisugárzása ahhoz, hogy csak az merje megközelíteni, aki méltó volt rá. De tudom, a mai emberek már süketek és vakok ehhez.

Mauricio levetette a kabátját, és az egyik saroknál rádobta a szögesdrótra. Az oszlopra támaszkodva átugrottam a kerítésen, és ott álltam a Napkapu előtt.

Igen, újra ott álltam, ahol korábban már olyan sokszor. Nagy hullámokban tört rám az összes régi érzés, és a vágy, hogy újra az a kor legyen, az a tiszta, rendezett, nyugodt, ahol még olyan egyértelmű volt minden szerep és minden esemény. Jó lett volna áthaladni a kapun, és megérkezni abba a múltba. De sajnos nem lehetett.

– Igyekezz! – mondta Robert sürgetően. – Nehogy most késsük le a beavatkozást.  

  Vettem egy mély lélegzetet a hideg, tiszta levegőből, és beléptem a Napkapu nyílásába. Jóval szűkebbnek tűnt, mint régen, de az energia ismerősen ölelt körül benne, akár egy meleg nagykabát.  Elővettem a két kristályrudat, megmarkoltam őket, aztán lehunytam a szemem.

Most újra tisztán láttam mindent. A régi épületek ott magasodtak körülöttem, érzékeltem az energiavonalakat a földben és az égben, pontosan tudtam, hogy a fejem fölötti domborművön ott van Virakocsa napisten, aki leparancsolja a tüzet az égből. Tudtam, hogy ki voltam és miket tettem egykor régen. És ma is tudtam mindazt, amire akkor képes voltam. 

Felgyújtottam magamban a belső fényt, koncentráltam a sugárra, és a távoli Nap felé irányítottam. Mintha több ezernyi villám energiája áradt volna belém, olyan erős volt a hatás, amikor létrejött a kapcsolat. És olyan boldogító is, akár több ezernyi szeretkezés együttes élménye.

Szorosabban fogtam a két kristályrudat, aztán egy határozott lendülettel kilőttem a Napból jövő energiasugarat a földi cél felé. Talált. Éreztem.

Az energia végigszáguldott rajtam, egyetlen hatalmas körbe kapcsolva a Napot, a Földet és engem. Egy pillanatra minden egyesült bennem, és magával ragadott a leírhatatlan extázis érzése. A talpam alatt, valahol nagyon mélyen megremegett a Föld. Megremegett, aztán elernyedt. Nagy hullámokban áradt szét benne a korábbi feszültség, hogy aztán lenyugodjon, és elterüljön békésen, mint egy kielégített, gyönyörű nő a szeretkezés után.  

Téren és időn túli, végtelennek tűnő, boldogító pillanat volt.

Aztán lecsillapodtak bennem az érzések, elhalványult a fény, és visszaérkeztem ebbe a testbe. Kinyitottam a szemem, és néztem a sötét égbolton a távoli csillagokat. Ők odafent, én idelent. Megvagyunk. Aztán megláttam Robert és Mauricio alakját is a kerítés előtt.

Tehát mindenki megvan, a világ is, és mi is. Ezek szerint sikerült az akció.

A világvége megint elmaradt. A Föld forog tovább.