37. Hans világuralmi tervei

Hans szeme villámokat akart szórni valószínűleg, mert úgy húzta össze azt a szép ívű szemöldökét, de a színészi teljesítmény miatt ez inkább csak egy sértett kiskölyök arca volt, akinek elvették a játékát. Egy durcás kölyök, akinek viszont valódi fegyvere van. Vártam, hogy dühében lelövet minket a testőreivel. Ő is erre gondolhatott, de aztán rájött, hogy ha meghalunk, akkor nem tudja kiélni felettünk a diadalát. És valamiért ide is élve hozatott minket, tehát nem akarja a halálunkat. Kellünk neki valamire.

Összeszedte magát, és újra kisimultak az elegáns vonásai. Mielőtt folytatta volna a prófétálást, gyorsan közbekérdeztem, hogy más irányba tereljem:

– Oké, ezek az elvek, ezeket ismerjük. Én a te szerepedre vagyok kíváncsi. Mit tettél, amit még mi sem tudunk megváltoztatni? Ezek szerint még nálam is erősebb vagy? – Biztos voltam benne, hogy ez hatni fog. A hiúsága miatt elfelejti, hogy valamit titkolni akart előlünk, és elmondja, hol nyúlt bele a rendszerbe. A terv bejött. A próféta szerepből váltott, most a nagy királyt kezdte el játszani.

– Hát igen, nagyobb vagyok bárkinél. Még az Uralkodónál is. Az enyém ez a világ.  

  Szerencsére Robert most visszafojtotta a röhögését, csak egy kis vakkantás szerű köhintés lett belőle, mert időben oldalba böktem. Az eggyéváláskor tőlem kapott energiától kissé megrészegedett, és most nagyon vidám és magabiztos volt. Persze ez jobb hozzáállás, mint a korábbi, amikor még a telefonon keresztül is majdnem leharapta Hans fejét. De nem lett volna jó, ha most kizökkenti őt az előadásából. Tudni akartam, mit tett Hans, és ehhez kellett ez az elszállt, öntelt állapota, hogy elmondja.

– Kíváncsi vagy rá, hogyan csináltam? – Hans kihúzta magát, igyekezett lekezelően nézni rám, és méltóságteljesnek szánt mozdulattal összekulcsolt a kezét. Ettől olyan lett, mint egy lefekvés előtti imádkozásra készülő kisfiú. – Elmondom, hiszen már úgysem változtathatsz semmin. Tudd meg, hogy átvettem a helyedet. Már régóta én vagyok ennek a világnak az ura. És ez hamarosan nyilvánvalóvá válik az egész emberiség számára. Eddig is engem szolgáltak, de mostantól már csodálni és imádni is csak engem fognak. Elérkezett végre az én időm, hamarosan én leszek az ő egyetlen és igazi Megváltójuk. Ámen!

  Ez olyan nagy ostobaságnak hangzott, hogy már Robert sem röhögött rajta. Ez már nem vicc volt, hanem őrület. Veszélyes őrület. A fenébe, ez is az én hibám. Hogyha tényleg sikerült megkaparintani a hatalmat, az csak azért volt lehetséges, mert én üresen hagytam az uralkodói trónt. És most tessék, egy megalomániás őrült huppant bele.

Mindketten feszülten figyeltünk, így Hans elégedetten folytathatta az öntömjénezést:

– Az elején én látszólag csak egy voltam a száznegyvenezerből, csak egy kis Főnix a többi között. De bennem már a kezdetektől ott parázslott az a tűz, amivel lángba tudom borítani ezt a világot. Lassan, láthatatlanul terjesztettem ki az izzó hatalmamat a mélyben, apránként szívtam magamba minden elhagyott, gazdátlanul maradt energiát. Évezredeken át készült a tervem, és most eljött az ideje, hogy kilépjek a fénybe, és megmutassam magamat a világnak. Itt az idő, hogy az emberek végre meglássanak, és nyilvánosan hódoljanak nekem. Íme, eljött az ő Megváltójuk!

  Sajnos kezdett hányingerem lenni, ami nem túl jó jel. És Robert is egyre feszültebbé vált mellettem. Éreztük Hans hatalmát. Ő pedig egyre magabiztosabb lett. Már nem burkolózott a hangzatos nagy szavakba, hanem rátért végre a gyakorlati részre.

– Tudni akarod, mi történt a világoddal? Hát akkor halljad meg tőlem, aki mindezt véghezvittem! Elmesélem neked az elejétől, hátha már nem is emlékszel rá. Ezt a programot a félelem-energiára építettétek fel ti, az egykori Alapítók. Egy zárt rendszert hoztatok létre, ami egy korlátozott mennyiségű energiával gazdálkodhatott csak. Ahhoz, hogy az eredeti szereposztás és hatalmi rendszer jól működhessen, fentről lefelé haladva csökkent a kiosztott energia, a lejjebb levők mindig kevesebbet kaptak, mint ami a valós szükségletük volt, a felül levők pedig bőven pazarolhatták a felesleget. Ez az egyenlőtlenség adta a program feszültségét, úgy, mint egy lendítőkerék, és a félelem tartotta a helyén a csoportokat. A lentiek féltek a felül levők hatalmától, a fent levők pedig rettegtek a lenti tömegektől. Időnként változott a csoportbeosztás, de az egyenlőtlenség és a félelem maradt. Minden szereplő úgy tudta, hogy itt a NINCS az Úr. Semmiből sincs elég, tehát küzdeni kell azért, hogy legalább egy kevés legyen, és félteni kell azt, ami van, mert hátha holnap már nem lesz.

Ebből a félelemből élt itt mindenki, de főleg a Főnixek élvezték ezt a helyzetet. De aztán többet akartunk, nagyobb befolyást, de az Uralkodók mindig visszaverték a hatalom-átvételi próbálkozásainkat. Így egyre többen rejtőztünk álarcok mögé, és kialakult a Vámpírok csoportja. Mi már tudatosan gerjesztettük a félelmet az emberekben, egymás ellen ugrasztottuk őket, és kiélveztük és leszívtuk a felkavart energiákat.

És én voltam az, igen, én voltam az a lángelme, aki felfedeztem a félelem maghasadási reakcióját, és ezzel megalapoztam a jövendő hatalmamat. Rájöttem arra, hogy amikor kettéválasztok és egymás ellen fordítok embereket vagy csoportokat, akkor egy bizonyos szint után a félelemből kialakul egy sokkal hatalmasabb erő, a gyűlölet, ami újra összerántja őket, és óriási pusztítást robbant ki. Szétválasztom, széthúzom, idegennek láttatom akár a testvért is, feltöltöm félelemmel a köztük levő teret, és aztán egymásnak engedem őket. És bumm! Gigantikus gyűlölet-robbanás! Pusztító energia-kisülés!

Ezzel jóval nagyobb erőkhöz juthattam hozzá, mint ami a sok kis félelemből összekaparható lett volna. Hamarosan én lettem a legerősebb Vámpír. És amióta a mi népünk Alapítója más játszóteret választott magának, azóta én vagyok a Főnixek ura is. Egyre kevésbé jutnak szóhoz közülünk a Teremtők, megerősödött a Pusztítók befolyása, és ma már az egész rendszert én tartom kézben. 

– Igazán? Na ne mondd, mert még véletlenül el találom hinni a nagy dumádat! – Robertben eddig tartott az energiám nyugtató hatása. Már újra forrongott benne az indulat, neki akart menni Hansnak. Elkaptam a karját, mert felesleges lett volna megint lelövetnie magát. Így csak szavakkal folytatta a támadást. – Tudod, ki tartja kézben ezt a világot? Adam az atlantiszi kristálytérben. És őt még te sem tudod megingatni! Sehol sem vagy te őhozzá képest!

  Hans csinos arcán ördögi mosoly terült szét. Olyan volt, mint a kobra, aki elégedetten szemléli a zsákmányát, mert tudja, hogy már nem menekülhet előle. 

– Ó, igen, Adam. Az a szegény angyali gyermek, évtizedek óta bezárva, magányosan abban a rideg kristálytérben! Milyen szülő az, aki hagyja élve eltemetve szenvedni a fiát? Micsoda kegyetlenség ez! Szegény gyerek a szívét adta oda ennek a világnak, és azóta azon az ártatlan szíven annyi, de annyi gyötrelem folyt át! Ő odabent érzi mindazt a szenvedést, amit a világban az emberek megélnek. Kész csoda, hogy még bírja ezt, és nem roppant össze ennyi érzelmi teher alatt.

  Robert megmerevedett mellettem. Ez most mélyebben megsebezte, mint egy tucat ólomgolyó. Hans pontosan látta, hogy sikerült célba találnia. Újra lazán sétálgatni kezdett, és nyugodtan folytatta a beszédét.

– Szóval ott tartottam, hogy ahogy az eredeti Alapítók lassan megunták ezt a játszóteret, és más világokba tették át a székhelyüket, fokozódhatott az én befolyásom erre a világra. Nagy szerencsémre közel kerülhettem a leghűségesebb Alapítóhoz, Zeához, aki sosem akart elmenni innen. Ő nagyon erősen ragaszkodott az itteni életéhez, őhozzá meg erősen kötődött egy másik Alapító, aki állandóan ki akarta cibálni innen. – Hans kedélyesen rám mosolygott. Most nekem is türtőztetnem kellett magamat, hogy ne ugorjak a torkának. Igyekeztem nem mutatni, hogy már engem is sikerült felhúznia, bár tisztában voltam vele, hogy úgyis érzékeli a dühömet. A világoskék kobra szemek győztesen fixíroztak engem is. – Igazi aranybánya volt két Alapítót összeugrasztani, és a köztük levő feszültségből gyűlöletet csapolni! És a drága Zea olyan ártatlan áldozat volt újra és újra. Sosem vette észre, hogy én még jobban kihasználom őt, mint az általa rettegett Uralkodó. Te az életét vetted el, miközben ő ellenállt, küzdött veled, én az érzéseit szívtam ki az utolsó cseppig, amit önként adott oda nekem, miközben én a kést forgattam a sebében. És engem közben még szeretett is! – Na, most már kellett minden önuralmam, hogy nyugton tudjak maradni. Hanson látszott, hogy rohadtul élvezi a helyzetet, és igyekszik színezni az eseményeket, hogy fokozza a szenvedésünket. Hát, csinált nekünk ide szavakból is egy Tűzkoporsót ez a szadista szemétláda. És persze még nem volt vége, folytatta a szöveget.  

– Már majdnem sikerült mindent a saját tervem szerint megoldanom, amikor egy váratlan esemény bezavart. Megjelent egy kontrollálatlan figura a sakktáblán, és felborította a stratégiámat. Mert sajnálatos módon beléptél a képbe te, kedves Robert, és beleavatkoztál a két Alapító jól bejáratott játszmájába. Pearl Harborban Zea életben maradt, és aztán megszületett Adam.

Pedig előtte már olyan jól alakultak a dolgok. A gyűlölet energiáját sikerült az anyagba is belevinnem, pompásan haladt az atombomba tervezése, és már csak egy kis idő kellett ahhoz, hogy az érzelmi és az anyagi széthasadással együttesen felrobbantsam ezt a világot. Mivel én leszek a középpontban, én leszek az irányító, rám nem fog hatni a robbanás. Azt pedig biztosan tudtam, hogy Zea még akkor is, a Végítéletből is ki fogja hozni a népét, a benne levő határtalan szeretettel újjá fog születni ide velük együtt. Én pedig a korábban felhalmozott hatalmammal végre egyeduralkodó lehetek a Végső Idők utáni új világban. Egy szép új világban, ami az én szabályaim szerint működik majd.

De jött Adam, és megváltoztatta a jövőt. Átírt minden korábbi tervet és programot, és felszabadította ezt a világot.

Az volt a nagy szerencsém, hogy még időben megtudtam, mire készül, és sikerült a félelem újabb függönyével eltakarni a valóságot az emberek elől. Ők azóta se akarják észrevenni, hogy már szabadok lettek, és nem egy program irányítja az életüket.  Még mindig úgy működnek, mintha a régi, alá-fölérendelt világ lenne körülöttük, és másoktól függne a sorsuk. Pedig a félelem már régóta nem körülöttük van, csak őbennük. Leomlott a börtönük fala, eltűntek a láncaik, de ők a képzeletükkel naponta újrateremtik azokat. Félnek a szabadságtól, félnek, hogy kiderül, hogy esetleg ők a felelősek az életükért. Szükségük van a félelemre, mint a drogra, így tudnak működni, az áldozat szerepet ismerik csak.

És kell nekik valaki, akit maguknál nagyobbnak láthatnak. Harcolnak ellene vagy behódolnak neki, félnek tőle vagy hisznek abban, hogy majd megszabadítja őket a félelemtől, Megváltó, zsarnok vagy Uralkodó, nekik mindegy. Gyengék és félnek, olyanok, mint az elveszett gyerekek, kell nekik egy szülő. Hát itt vagyok én.

Szükségük van rám, hogy megváltsam őket a szabadság bizonytalanságától, hogy levegyem róluk az életük felelősségének a terhét, és visszahozzam nekik a szilárd hatalmi rendet. Hogy végre pontosan tudják, milyen szabályokhoz tartsák magukat, és lássák, kitől kell félniük. Érezniük kell a Hatalom rendíthetetlen erejét a fejük felett. Majd én megmutatom, hogyan kell ezt jól csinálni. Lesz itt rend, biztonság és fegyelem. Ha majd a tömegek újra szófogadóan és rettegve a helyükre kerülnek, meghúzzák magukat, befogják a szájukat, azt teszik és azt gondolják, amit én mondok nekik, akkor az lesz az Új Aranykor. Higgyétek el nekem, ez az emberiség erre vágyik már régóta. Hát én most megadom nekik.