30. Tervek és feladatok

  Robert megállt, és elgondolkozva megvakarta a fejét. Éreztem, hogy Zea kicsit hozzám dől, és mélyet lélegzik. A remény elkezdett visszatérni belé.

– Én beszélhetnék Hansszal – mondta csöndesen. – Hátha tudok hatni rá.

– Nem! – Én és Robert egyszerre mondtuk ezt. Robert természetesen kissé hangosabban, mint én.

– Nehogy szóba állj vele! Már így is épp eleget ártott neked – mondta dühösen.

– Fölösleges lenne – folytattam én, Robertnél jóval mérsékeltebb hangerővel. – Ha ekkora pusztításra készül, akkor úgysem lehet szép szóval eltéríteni a tervétől.

 

  Ekkor csörrent meg Zea telefonja. Ránézett a kijelzőre, és sápadtabb lett.

– Ő az – mondta. – Hans hív.

 Robert káromkodva kikapta Zea kezéből a telefont, és beleüvöltött:

– Na mi van, te rohadék, jól szórakozol ott Chilében?

  A reszelős, gúnyos nevetés kihallatszott a készülékből.

– Helló, Robert. Feltételeztem, hogy már rájöttél arra, mi készül itt. Ezek szerint nem vesztetted el teljesen az eszedet a nagy világfájdalmadban. Éppen jókor jöttél vissza, kár lett volna kimaradnod a végső tűzijátékból.     

  Zea határozott mozdulattal visszavette a telefont, kihangosította, és meglepően higgadtan szólt bele:

– Hans, azonnal állítsd ezt le. Nem robbanthatod fel a világot. Nem lehetsz ilyen kegyetlen.  

– Ez egyáltalán nem kegyetlenség, drága Zeám – hirtelen mézesmázossá vált a hang a telefonban. – Én a megváltást hozom ennek a világnak. Én most is a jó fiú vagyok, és csak jót teszek ezekkel a szerencsétlenekkel, hidd el nekem. Megszabadítom az öntudatlan tömegeket a szenvedéstől. Ők valójában nem élnek, sohasem éltek igazán. Csak túlélik a szürke napjaikat, cipelik a múltjuk keserveit, rettegnek a holnaptól, és folyamatosan boldogtalanok. Értelmetlen az életük. Ne sajnáld őket, nincs mit veszíteniük. Ez itt számukra a pokol, és én most véget vetek ennek. És aztán veled, a te segítségeddel majd létrehozunk egy új, jobb világot. Csak bízzál bennem! Csodálatos tervem van egy nagyszerű világra.

  Robert indulatosan visszavette a telefont:

– Milyen terved van, te vérszívó?

– Sajnálom, de te abban nem szerepelsz. Csak összezavartad Zeát. Mi ketten tökéletesen tudtunk működni, amíg te nem jelentél meg a színen. A szép új világomból kihagyom a problémát okozó tényezőket. Abban csak én leszek, és az én gyönyörű királynőm, Zea.

  Na, bennem ekkor pattant el a türelem eddig is vékonyka húrja. Nem tudom, ki ez az alak, de Zea nem lehet az ő királynője, az biztos! Most én szólaltam meg, eléggé emelt hangon:

– Hogyan akarsz új világot létrehozni a robbanás után? Nem értesz a teremtéshez, nem vagy Alapító. Nincs hozzá elég erőd.

  Pár másodpercnyi csönd következett, igyekezett beazonosítani, hogy ki vagyok. Aztán válaszolt, azt hiszem, nem annyira nekem, inkább Zeát akarta meggyőzni:

– Ó, John, ezt te nem értheted. Én csak a tervet alkottam meg, a mostaninál jóval tökéletesebb világ tervét. Zea csodálatos ereje és hite fogja újrateremteni ezt a világot, hiszen ő meg tudja menteni a saját népét. És így majd csupa békés teremtménnyel, Zea gyermekeivel fogjuk benépesíteni ezt a bolygót, akiket mi ketten fogunk igazgatni. Meglátod, drága Zeám, velem végre boldogan és nyugodtan élhetsz.  

– Ahhoz még nekünk is lesz pár szavunk – mondta Robert, és kinyomta a telefont. Aztán keményen Zea szemébe nézett. – Érted, mit akar, ugye? Elpusztít mindenkit, kivéve önmagát és téged. Aztán a benned levő szeretettel újrateremti a népedet, és rajtuk fog uralkodni, mert nem lesz vetélytársa, nem lesz nála erősebb lény. Bezár téged ebbe a világba, amit csak a te erőd fog fenntartani. Téged pedig kihasznál és zsarolni fog. Ezt akarod?

  Zea határozottan megrázta a fejét. Újra kemény nő volt.

– Nem akarom, hogy más népek meghaljanak miattam. Nem akarok ekkora áldozatok árán egy békés világot, még ha lehetséges lenne, akkor sem. Mondd meg, mit tudok tenni!

– Le kell válnod róla, meg kell szakítanod az érzelmi kapcsolódást Hansszal. Akkor talán lesz valami esélyünk arra, hogy az örvényben levő energiáidat is elválasszuk a többitől, és ezzel csökkentsük a robbanás mértékét. De ez nem biztos. Lehet, hogy már késő. De ez még egy halvány esélyt jelenthetne.

– Rendben – bólintott Zea. – Szükségem van egy kis időre ehhez. Mennyi van hátra?

– A robbanásig körülbelül harmincnégy óra lehet még, azt nem tudja Hans előrébb hozni, ott a folyamat már önmagát gerjeszti. De ahhoz, hogy leválaszd a saját erődet, talán pár perced van. Hans tudja, hogy meg akarjuk akadályozni azt, mire készül. Biztos, hogy rákapcsol, és most ragasztgatja össze úgy az energiaszálakat, hogy ne lehessen szétbogozni azokat.  

– Jó, akkor majd igyekszem – bólintott Zea higgadtan, és elindult felfelé a lépcsőn. – Atum, légy szíves, gyere velem!

  Olyan szívdobogást kaptam, mint egy első randevúra készülő kamasz. Most talán segíthetek Zeának. Most talán változhat a köztünk lévő kapcsolat. Ha ez tényleg így lesz, akkor jár tőlem egy köszönet ennek a Hansnak, mielőtt kitekerem a nyakát. És talán majd jót is fogok gondolni róla, de csakis azután, hogy kirúgtam ebből a világból.

  Felmentünk a nappaliba. Zea leült az egyik fotelbe, én meg szembe vele a kanapéra. Toby komótos leguán-léptekkel odaballagott hozzánk, lehasalt előttünk a szőnyegre, és érdeklődve bámult minket. Valószínűleg ő is megérezte, hogy nagy dolgok vannak itt készülőben.

– Csak ülj itt, velem – mondta nekem Zea. – Nem kell semmit sem csinálnod. De látnom kell téged, hogy átírhassam a rólad szóló emlékeimet, és ne csak üres fantáziálás legyen az egész. Ha már nem fogom érezni a régi fájdalmat, akkor tudom, hogy megoldottam a feladatot. Ha már nem gyűlöllek téged, akkor nem kell hálásnak lennem Hansnak.

 

  Csöndben ültünk egymással szemben. Magamban felidéztem azt az érzést, amit az örvénykristályban a végén megtapasztaltam, és arra gondoltam, lehetetlen ennyi szenvedést pár perc alatt elengedni. Nekem biztosan lehetetlen lenne. De Zeának sikerülhet. Remélem, hogy sikerül neki. Nagyon remélem.

Az a gond, hogy a szeretete csak visszahozza ide, de nem írja felül a szenvedést. A fájdalom megvan benne, és mivel az a szemét Hans azt még fokozta is, nagyon erősen beleégett. Ami persze az én hibám miatt történhetett meg. Zea szeretete nagyobb, mint a benne levő szenvedés, ezért van itt, ezért tud élni. De Hans megcsapolta és használja Zea negatív érzéseit, és azok segítségével akar robbantani. Hogyan lehetne évmilliók gyötrelmein túllépni itt és most, csak egy egyszerű elhatározással? Fogalmam sincs róla. De nagyon drukkoltam Zeának, hogy megcsinálja. Miatta, magam miatt, miattunk. Ja, és az egész itteni világ érdekében is. 

Láttam Zea arcán, ahogy kavarogtak benne az érzelmek. Láttam azt a gyönyörű zöld szempárt, ahogy újra és újra elborult az emlékektől. Vacakul éreztem magam. Az örvénykristály előtt nem lettem volna képes arra, hogy nyugodtan üljek itt. Magyarázkodni, mentegetőzni kezdtem volna, teljesen fölöslegesen, és csak tovább rontottam volna a helyzeten. Most viszont tisztában voltam azzal, hogy mit tettem, és azt is tudtam, hogy mit érzett Zea miattam. Viszont lett egy harmadik, kicsit felsőbb nézőpontom, láttam felülről az egész színdarabot az összes szereplővel. Ez a nézet segített, hogy higgadt maradjak, és ne reagáljak védekezéssel akkor, amikor láttam, hogy Zea egy-egy régi emlékét éli újra.

Teltek a percek. Toby megunta a dolgot, hozzám ballagott, és az orrával megbökdöste a lábamat. Sajnálom, pajtás, mondtam neki magamban, most nincs kaja, fontosabb dolgunk van. Megvakartam a tarkóját. Várt még egy kicsit, aztán visszasétált a terráriumába, elfeküdt a faágán, és lehunyta a szemét. Jó neki, ő nem cipel hatalmas múltbeli problémákat magával.

Zea megmozdult, lehajtotta a fejét, és a kezébe temette az arcát. Rosszat sejtettem. Amikor felnézett, könnyes volt a szeme.

– Nem megy – mondta kétségbeesetten. – Túl mélyen bennem van az érzés. Nem tudok szabadulni az emlékektől. Hiába mutatom kifelé azt, hogy erős vagyok, magamnak nem hazudhatok. Vesztesnek érzem magam, gyengének, szerencsétlennek. Korábban csak miattad éreztem ezt, de most már Hans miatt is. Mindketten legyőztetek. Nem kellett volna belépnem ebbe a játékba. Ez nem az én világom. Áldozat vagyok itt, mindig is az voltam. És most miattam pusztul el ez a világ. Az én hibám az egész. 

  Na ne, ezt nem akarom Zeától hallani! Egy Alapító nem lehet vesztes. Vagyis persze lehetne, mert én például érezhetném magam annak, ha akarnám, mert nekem volt mit veszítenem. De Zea sosem akart hatalmat, ő csak élni akart itt. És bármi is történt, ő itt volt, és élt, újra és újra. Még én sem tudtam kirángatni innen, hiába próbálkoztam annyiszor. Nehogy már ő érezze gyengének magát!

– Engem legyőztél – mondtam neki –, pedig én voltam az Uralkodó. Mégsem tudtam rád erőltetni az akaratomat. Sosem tetted meg azt, amit követeltem tőled. Mindig szabad maradtál, hiába börtönöztelek be, hiába öltelek meg. Minden egyes meccsünket te nyerted meg. Az utolsónál pedig bebizonyítottad, hogy jobban tudsz szeretni, mint gyűlölni. Megszülted a közös fiunkat, pedig Adamban én is ott vagyok. Mégis magadba fogadtad, felnevelted, szeretted. A benned levő erő nagyobb, mint az én hatalmam.

– De mindig féltem tőled. Rettegéssel éltem az életeimet, vártam, hogy mikor bukkansz fel, és kezdesz újra üldözni. Áldozatnak éreztem magam akkor is, amikor évszázadokig nem is láttalak. 

–  Az nem az én erőm miatt volt, hanem a te döntésed következményeként. Akkor vagy csak áldozat, ha elhiszed, hogy a múltad hatalmasabb, mint a jelened. Pedig a jelen pillanatnál semmi sem erősebb. Akkor élsz áldozati életet, ha egy emléket nagyobbra növesztesz, mint amekkora az aktuális valóságod. Pedig az emlék a te uralmad alatt áll. A múltnak nincs hatalma a jelened fölött, csak akkor, ha te éleszted újjá a régit, ha te táplálod a jelen érzéseiddel azt, ami már eltűnt volna az életedből. A jó emlékeket tényleg érdemes megőrizni, de a rosszaknak ne adj több energiát. Az emlék csak a te erőd által tud élni. Csak rajtad múlik, hogy a múltadból egy vesztes áldozati életet gyártasz, ami most is fogva tart, vagy megérkezel a jelenedbe. Ha itt vagy, és élsz, akkor győztes vagy. Ez a létező élet a te valóságod. Az, hogy milyen szerepben látod magadat, a te döntéseden múlik. 

  Elhallgattam, és reméltem, hogy nem dumáltam túl a dolgot. Nem vagyok én filozófus, hogy ilyeneket mondjak, ez a téma inkább a Kentaurokhoz illik. De ez most kibukott belőlem, szerintem az örvénykristálybeli megvilágosodás hatására. Remélem, majd elmúlik. Én élni szeretek, nem pedig dumálni róla.

Viszont úgy tűnt, volt hatása a szentbeszédnek. Zea arca változni kezdett, egyre élettelibb lett, indulatok jelentek meg rajta, és eltűnt a kétségbeesettség. Zöld szeme már élénken csillogott. Aztán felnevetett, erősen, karcosan, de a hangjában volt egy olyanfajta keserűség, mint amikor a kis szürkékről beszéltem neki. Nem hangzott túl jól, de végre újra az életerős és harcos Zea volt. Elképesztő ez a nő!

– Ó, hogy erre miért nem jöttem rá eddig!– mondta, és felugrott a fotelból. – Hiszen ezt az egészet én csináltam! Én írtam magamnak ezt a szerepet. Ez nem rólad szólt, és nem is Hansról, hanem csak rólam. Az én életem, az én színházam. Nem áldozat voltam, csak egy színésznő egy folytonosan ismétlődő, ostoba kis szerepben! Pedig az író és a rendező is én vagyok, csak elfelejtettem. Rendben, akkor most váltsunk szövegkönyvet!  – Azzal váratlanul hozzám lépett, és könnyedén megölelt. Teljesen természetesen, emberien, gátlások és fenntartások nélkül. Vissza akartam ölelni, de már lépett is tovább, indult vissza a számítógépterembe.  Én meg követtem, és csak bámultam őt. Sosem láttam még ilyen felszabadultnak és erősnek.  

Hát, hogyha tényleg Zeán múlik ennek a világnak a sorsa, akkor megvan minden okunk a reménykedésre.