Még csak félig volt a tálca szendvicsekkel, amikor jött
Robert, Zea és a többiek is, hogy azonnal indulnunk kell. Ahhoz, hogy a
leghamarabb Bolíviába jussunk, el kell érnünk az egy óra múlva Miamiba induló repülőgépet,
mert annak szinte közvetlen átszállási lehetősége van a La Paz-i járatra, és
így már tizenkét óra alatt ott lehetünk. Jenny elintézte a jegyeket, Keira
hozta John útlevelét, vagyis az enyémet, útközben pedig beugrunk majd Roberthez
az ő irataiért. Csomagolni vagy enni nincs idő, visszük a két kristályrudat, ez
a lényeg, és nyomás.
Gyors búcsúzkodás után indultunk is Frank sportkocsijával,
ő is kijött velünk a repülőtérre. Az út felért egy Formula egyes futammal,
voltak nagy előzések és nagy fékcsikorgások is, de végül épségben és időben
odaértünk a géphez.
Alig felszálltunk, Robert már arról érdeklődött, hogy mit
lehet enni, de közölték vele, hogy csak két óra múlva lesz vacsora. Robert félhangosan
mérgelődött azon, hogy neki még az ebéd hiányzik, de nem sikerült meghatnia
vele a légikísérőt.
Miamiban átestünk a szokásos ellenőrzésen, ahol a két
kristályrudat kissé furcsán méregették a biztonsági emberek, de szerencsére nem
találták robbanásveszélyesnek, és végül felvihettük magunkkal a fedélzetre. Még
csak az hiányzott volna, hogy ezeket is kockázatosnak minősítsék és elkobozzák,
úgy, mint az előttünk állók táskáiból a kisollókat és a körömreszelőket. A
világnak tényleg az agyára ment a rettegés. Úgy gondoltam, nem szólok nekik
arról, hogy éppen a küszöbén állnak egy újabb robbanásnak, amit nem egy flakon
szájvíz fog okozni.
La Pazig lassan és nyugodtan telt a több, mint hat órás
út. Miamiból este 11-kor indultunk, átrepültük az éjszakát, és reggel fél
hétkor már le is szálltunk Bolíviában. Éppen kelt fel a Nap. Úgy tűnt, minden
rendben lesz. La Paztól alig hatvan kilométerre van Tiahuanaco, bőven van időnk
odaérni, és megcsinálni a feladatot. Estére már megvolt a visszaútra szóló
jegyünk is.
Nyugodtan szálltunk ki a gépből, és ugyanilyen nyugodtan
lépkedtünk a tömeggel együtt a kijárat felé. Tudtuk, hogy az ajtón túl a
megbeszéltek szerint Mauricio vár bennünket a kocsival.
De nem jutottunk el a kijáratig. Sőt, ahogy teletek az
órák, egyre messzebbre kerültünk attól a lehetőségtől, hogy szabadon
kiléphessünk egy ajtón, és eljuthassunk Tiahuanacóba. A világ pedig óráról
órára közelebb került ahhoz a lehetőséghez, hogy egy robbanással kinyíljon
előtte egy óriási kijárat, és kizuhanjon a nagy semmibe. És hogy az emberiség
túlnyomó többségének megszűnjön mindenfajta lehetősége a létezésre.
De ezt hiába is magyaráztuk volna a bolíviai
határőröknek, rendőröknek, és különböző egyenruhásoknak, akiknek szent
meggyőződésükké vált, hogy mi valamilyen nagyon veszélyes bűnözők vagyunk.
Kiszúrtak minket az érkezésnél, hogy nincs semmiféle csomagunk, és csak egy
napra jöttünk, nincs szállásfoglalásunk, se lekötött programunk. Kábítószercsempészeknek,
igazi nagy halaknak gondoltak minket. A két kristályrúd most még gyanúsabbá vált.
Ráadásul az útlevél-ellenőrzésnél eltévesztettem a születési dátumomat, hogy a
fene enné meg. De hát ki foglalkozik azzal, hogy mikor született az a test,
amiben éppen tartózkodik? Hát, ezek a határőrök nagyon is komolyan vették
ezeket a fölösleges számokat. Szóval buktunk, mind a ketten, mert Robertnek meg
volt valami régebbi Interpolos rendőrségi aktája, ami igaz, hogy már nem volt
érvényben, de ettől ő is gyanús lett. Persze nem ő volt akkor sem a rosszfiú,
csak az a korábbi fickó, akinek a testében most él. De ezt aztán végképp nem
tudtuk volna megmagyarázni.
Elkülönítettek minket, meztelenre vetkőztettek,
megmotoztak alaposan, jó mélyen. Aztán megröntgeneztek, hátha lenyeltük a
kábítószert, és a gyomrunkban akarjuk becsempészni. És közben persze nagyon
szemétkedtek velünk, hiszen az ő meggyőződésük szerint bűnözők voltunk.
Valahol még meg is értettem őket. Az egész procedúra
inkább röhejes volt, mint félelmetes, és nem voltam hajlandó megalázónak sem
venni, hiába próbálkoztak nagy erőkkel a különböző hatalommániás egyenruhások,
hogy azzá tegyék. Annyira lényegtelennek tűnt ez az egész ahhoz képest, hogy
nekünk éppen a világot kéne megmentenünk hatvan kilométerrel arrébb, kint a
tűző napsütésben, ahelyett, hogy századszor ismételjük el egy fülledt, koszos
irodában azt, hogy csak egy kis városlátogatásra jöttünk, és nincsen egyetlen
ismerősünk sem Bolíviában. És nem használunk drogokat. Nem csempészünk drogokat.
És itt sem szándékoztunk vásárolni drogokat.
Így ment el az egész nap, így teltek el az értékes órák,
amik még hátravoltak ebből a világból. Aztán este lett, és belöktek egy szűk, nyirkos,
ablaktalan kis cellába, egyedül. Gondolom, Robertet meg egy másik cellába
rakták.
Ültem a csupasz priccsen, és azon gondolkoztam, hogy most
mi ez. Véletlen? Lehet az is, hiszen ha racionálisan nézem, valóban gyanúsak
lehettünk. De mi van, hogyha ez már Hans mesterkedése? Az annyit jelentene,
hogy többet tud rólunk, mint amit mi gondoltunk, és most ő áll nyerésre. És ha
ő győz, akkor az ő királynője lesz Zea. Ezt pedig nem engedhetem meg.
Tehát bármelyik variáció is van, lássuk, mit tehetnék.
Körbenéztem a málló vakolatú cellában a halványan
pislákoló villanykörte fényében.
Hát, itt nem sok lehetőségem van.
Az biztos, hogy Mauricio már riadóztatta a többieket,
hogy nem érkeztünk meg. Azt már kideríthették, hogy a repülőn rajta voltunk, le
is szálltunk La Pazban, csak az épületből nem jutottunk ki. Valószínűleg Zea már
mindent megpróbált, hogy kiszabadítson minket, de a helyzet alapján mégsem járt
sikerrel.
Hogyan segíthetnék neki?
Sorra vettem, hogy milyen információkat rögzített az
agyam a nap során. Elég sok volt, de a legtöbb nem tűnt igazán fontosnak. De
azért volt valami. Tudtam annak a tisztnek nevét, aki kihallgatott, mert az
egyik beosztottja hozott neki egy fontosnak tűnő levelet, amin láttam a
címzést. És a feladó nevét is el tudtam olvasni. Ezzel lehetne valamit kezdeni.
Behunytam a szemem, igyekeztem eltávolítani magamat a nyomorúságos
környezettől, és Zeára gondoltam. Váratlanul gyorsan és jól sikerült magam elé
idézni az arcát, a szemét, szinte kézzelfoghatóan, élethűen megjelent előttem.
Azonnal megéreztem a kialakult kapcsolódást is a tudatunk között. Ezek szerint
Zea is éppen rám koncentrált. Nagyszerű!
Felidéztem magamban a két nevet, le is írtam képzeletben
magunk közé, hogy jól látható legyen. Gyorsan végigpörgettem a nap lényegesebb
eseményeit, hogy Zea tisztában legyen azzal, hogy mi történt velünk. A
kényesebb és kínosabb emlékeket azért kihagytam. Aztán megmutattam a cellát is
magam körül. Végül a szemébe néztem, a gyönyörű zöld szemébe, és így, ezen a
szellemi szinten, ahol csak a tudatunk kapcsolódott össze, miközben a testünk
több ezer kilométerre volt egymástól, halkan kimondtam neki:
– Szeretlek, Zea.
Aztán gyorsan ki is léptem a kapcsolódásból, nem akartam
látni a megszokott reakcióját, az összeszűkülő, elutasító tekintetét. Hanyatt
dőltem a kemény deszkákon, néztem a foltos mennyezetet, és Zeára gondoltam.
Bármennyi is van még hátra ebből az életből és ebből a világból, a végső
időszakra ez tűnt a legélvezetesebb elfoglaltságnak.
Teltek az órák, úgy tippeltem, már éjfél felé járhat az
idő. Ha Robert számításai helyesek, akkor nemsokára elérkezünk Hans akciójának
a kezdési időpontjára. Az út során átrepültünk pár időzónát, ezért a bolíviai idő
szerint valamikor éjjel két óra körül lesz a nagy esemény kezdete.
És lehet,
hogy egyúttal ennek a világnak a vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése