Hálásan megsimogattam a szürke kőtömböt, magamba szívtam
még utoljára a régi energiák emlékét, aztán átléptem a kerítésen. Roberttel
megöleltük egymást, és kölcsönösen megállapítottuk, hogy ügyes fickók vagyunk.
Mauricionak is gratuláltunk, hogy időben ide tudott szállítani minket. Nagyon
elégedetten mentünk a kocsihoz, és indultunk vissza La Pazba. Közben Robert már
hívta telefonon a többieket az eredményekért.
Megjöttek a számok, Daniel grafikonjai, meg a műszerek
adatai is. Teljes sikert mutattak. A Tamu Massif pajzsvulkánja meg se rezdült,
pedig Japán partjainál egy kilences erősségű földrengést produkált Hans saját
energiája. A rengés központját is sikerült kissé lejjebb húznunk délkelet felé,
így nem a szárazföld alatt, hanem a tenger mélyén pattant ki. Valószínűleg
elindított egy nagyobb szökőár hullámot, de még így is gyengébb lesz a végső
hatás, mintha az eredeti helyen maradt volna. Biztosan több ezer áldozat lesz,
és az emberek kétségbe fognak esni, de ők nem tudhatják, hogy egy ennél jóval
hatalmasabb veszedelemből menekültek meg.
Hansot pedig remélhetőleg megüti a guta.
Robert a kocsi zötykölődése közben is a telefonjára jövő
újabb adatokat figyelte és kommentálta. Azt mondta, most nagyon pontosan
sikerült a célzás, a pajzsvulkán energiája szinte nyom nélkül kioltódott. Alig
egy-két kisebb hullámtöredék maradt, azok pár év alatt valószínűleg kis
vulkánként kiforrják majd magukat az óceánfenéken, de már nem okozhatnak
problémát. Hans pedig valószínűleg minden összeharácsolt energiáját belerakta
ebbe a projektjébe, ami most kirobbant, úgyhogy remélhetőleg egy ideig ő is
nyugton fog maradni, mert nem maradt eszköze az újabb bajkeveréshez.
A kocsiban a CD zenéjéhez Mauricio elégedett fütyörészése
társult. Én újra az éjszakai, békés
tájat néztem. A Hold már eltűnt a hegycsúcsok mögött, csak a fényszórónk
halvány fénye világította a kihalt utat.
Arra gondoltam, hogy Zea ezek után igazán megbocsáthat
nekem. Már megszolgáltam érte. Elképzeltem, ahogy megérkezünk Los Angelesbe, és
ő ott vár a repülőtéren, a nyakamba ugrik, megölel, és talán meg is csókol.
Igazán megérdemlem.
Szóval mindannyian nagyon békés hangulatban voltunk.
És akkor felrobbant a világ.
Legalábbis úgy tűnt. Egy vakító vörös fény, hatalmas
robbanás, aztán minden a feje tetejére állt, a külvilág darabokra hullott szét,
csattogott, pörgött, és maga alá temetett. Benzinszag, füst, égő gumi szaga, lángnyelvek
villódzó fénye körülöttünk, és teljes káosz.
Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy mégsem a világ
robbant fel, csak az autónk, és most is ég. Nem világvége, hanem baleset. És
sürgősen reagálnunk kell.
A kocsi fejtetőn állt, az eleje teljesen eldeformálódott,
Mauricio teste véresen és mozdulatlanul hevert az ülésen, a kormánykerék a
mellkasába préselődött. Ő már nincs itt, az biztos. Remélem, a lelke gyorsan
talál majd egy másik, alkalmas testet.
Robert valahol a közelemben nyögött és káromkodott, ami
jó jel volt, ezek szerint életben van. Körbetapogattam, megtaláltam és
megragadtam az egyik karját. A mellettem levő ajtót ki tudtam rúgni, mászni
kezdtem kifelé, és húztam magammal Robertet is. A kocsi elejéből nagy
lángnyelvek csaptak ki, a füst és a forróság fojtogató volt. Minél gyorsabban el
kell tűnnünk innen, a benzin bármikor berobbanhat.
Nagy nehezen kimásztunk mindketten az autóból, de Robert
nem tudott lábra állni. Feltámogattam, és indulni akartam vele, amikor egy
géppisztolysorozat elkaszált minket, és a földre rogytunk. Ó, a francba! Ez nem
egyszerű baleset, hanem támadás!
Sötét alakok közeledtek felénk, és közben folyamatosan
lőttek ránk. Éreztem, hogy már megint golyók lyuggatják a testemet, egyre
gyengülök, és nagyon utáltam ezt az érzést. A fenébe is, ez alatt a pár nap
alatt már több ólom került belém, mint a korábbi évmilliók alatt összesen.
Elegem van már ebből!
A fickók odaértek, felkapták a sebesült, tehetetlen
testünket, sietve egy teherautóhoz cipeltek minket, és durván bedobtak a platón
egy hosszúkás ládába, aztán nagy csattanással ránk zárták a tetőt. Robert
felüvöltött, és vadul vergődni kezdett a szűk helyen. A láda akkora volt, mint
egy koporsó, és csak egymásnak szorulva fértünk el. Először azt hittem, hogy
Robert a sérülései miatt üvölt, de aztán én is megéreztem a körülöttünk kavargó
tüzet. Ez egy Tűzkoporsó volt.
És tudtam, hogy ez csak a szadista Hans műve lehet.
Elkapott bennünket a rohadék.
A Tűzkoporsó hasonlóan kegyetlen eszköz, mint az
obszidián örvénykristály. Tipikus Főnix-találmány. Ebben a koporsóban a Tűz nem
engedi meghalni az embert, bármennyire is sérült a teste, képes életben tartani
őt, de közben folyamatosan égeti. Lángfal veszi körül mindenfelől, bezárja a
tűzbe, és a lelke sem menekülhet sehova. Évezredekig el lehet benne az, akit
idezártak, a kínok kínjait megtapasztalva. Valamikor nagyon régen a Főnix
népének a jófiúi azért alkották meg ezt a koporsót, hogy a Vámpírrá vált
testvéreiket ide zárják, és megpróbálják átnevelni őket. Nem volt sikeres a
módszer, úgyhogy egy idő után felhagytak vele, és a legtöbb koporsót el is
pusztították. De sajnos néhány fennmaradt, és rossz kezekbe került. Hát, ez
lesz abból, amikor gonosz és hatalomvágyó kis fickók játszadozhatnak az ősi
tárgyakkal.
Ebben a világban egyetlen személy van, akire nincs
hatással a Tűzkoporsó. Az, akinek nem árthat a Tűz, az, aki képes uralni ezt az
elemet. Vagyis a Sárkányok népének az Alapítója. Az pedig én vagyok.
A probléma viszont az, hogy az eszköz működését nem tudom
megváltoztatni. Ahhoz már nincs hatalmam. Amúgy is kevés maradt, de nemrég a
Törvényt is átírtam, és így már a szabályok sem támogatnak engem. Nem állok más
népek felett, nem avatkozhatok bele az általuk létrehozott, ősi energiás eszközök
működésébe. Tehát ezt a Tűzkoporsót sem tudom kikapcsolni, nem tudok belőle
kijutni. De nekem nem ártanak a lángnyelvek, nem éget a forróság. Én csak be
vagyok zárva egy kényelmetlen, szűk helyre.
Robert viszont iszonyúan szenved itt mellettem.
Valamit tennem kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése