Teltek az órák a Tűzkoporsóban, de így, az emlékekkel
elfoglalva, egyikünknek sem számított az idő. Én Adam életét néztem végig újra
és újra, Robert pedig csodálkozva és élvezettel barangolt a régmúltban, a játék
első korszakaiból való emlékeim között. Benne voltunk egymás lelkében, testében,
életében. Tulajdonképpen egészen jól éreztük magunkat.
Közben halványan érzékeltük, hogy hosszú rázkódás után
megállt a teherautó, a ládát velünk együtt átpakolták, és aztán nagy zúgással
egy repülőgép emelkedett fel velünk. Tudtuk, hogy Chilébe visznek minket, Hanshoz.
De ez most nem tűnt lényegesnek, mert úgysem tehettünk ellene semmit. Ez az
egész egyesülés, az emlékek, az érzések sokkal fontosabbak voltak, hát ezeket
éltük és élveztük teljes mértékben.
Aztán a repülőgép leszállt, átpakolás és újabb
zötykölődés következett, majd lassú himbálózással vittek bennünket, és aztán
nagyot koppanva a stabil talajra kerültünk. Tudtuk, hogy megérkeztünk Hans
birodalmába.
Lassan bontakoztunk ki az egyesülésből, tartani akartam
Robertet addig az energiáimmal, amíg kijutunk innen. Zörögve felnyílt a tető,
kicsit hunyorogtunk az éles fényben, aztán még együtt mozdulva, azonos ütemben
felálltunk és kiszálltunk a Tűzkoporsóból. Ekkor váltunk szét, és aztán ott
álltunk egymás mellett egy elegánsan berendezett, nagy teremben. Épen,
sértetlenül, kiegyensúlyozott energiával. És rávigyorogtunk a teljesen
megdöbbent Hansra.
Na, ezért igazán megérte! Látni Hans elképedt arcát,
leesett állát, ahogy eltűnt róla az a diadalittas kifejezés, amivel fogadni
akart minket. Két félőrült, szenvedéstől vonagló alakot várt, erre megérkeztünk
mi, tele erővel, kipihenten. Még pislogni se tudott a döbbenettől.
– Helló, Hans! – mondta Robert kedélyesen. – Köszönjük a
fuvart, igazán élvezetes volt!
Hans először
szólni sem tudott, kellett neki egy kis idő, míg magához tért. Tudtuk, hogy
mindjárt rájön arra, hogy csak a szállítás kínjait úsztuk meg, valójában
továbbra is az ő foglyai vagyunk. De addig azért élveztük a rövid kis győzelmünket,
bár valószínű volt, hogy csak jobban felhergeljük vele, és még kegyetlenebb
lesz a válaszcsapása.
Én Robert emlékeiben már láttam Hansot a korábbi
testében, és ezek szerint erősen ragaszkodott a fizikai megjelenéséhez, mert
most is majdnem ugyanúgy nézett ki, mint az ötvenes években. Középmagas volt, kortalannak
tűnő, örök fiatalos arccal, mint aki fölött megállt az idő. Vagy mint egy
kísértet, akin rajtaragadt az álarcosbáli maszk, alatta meg valószínűleg már
szétrohadt az eredeti teste. Úgy állt előttünk a nagyon szabályos, szépnek mondható
arcvonásaival, ártatlannak tűnő, világoskék szemével, precízen beállított szőke
hajával az elegáns öltönyében, mint egy próbababa a kirakatban. Olyan
élettelenül és mozdulatlanul. De aztán sajnos magához tért.
Felmért engem, és felismerte az energiámat. Rájött, hogy
ki vagyok, és azon a szép műarcon gonosz, diadalittas mosoly áradt szét. A
szőke herceg megmozdult, és egy varangyos béka bújt elő belőle. Az igazi Hans.
Hát, nem mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak.
Vagyis tudtam volna örülni ennek a szemtől szembe
helyzetnek, hiszen bőven lett volna elszámolnivalóm ezzel a rohadó kísértettel
a múlt miatt, csak ezek a körülmények nem voltak rá alkalmasak. Négy izomagyú
fegyveres szegezte ránk a puskacsövet, és a teremben éreztem a Vámpírokra
jellemző, másokat leszívó energiát is. Itt Hans volt az úr, nem nagyon
ugrálhattunk. Most ő volt erőfölényben.
És erre már ő is rájött.
Megszólalt, és a hangjából csöpögött a maró gúny:
– Ó, igazán nagy megtiszteltetés, hogy ennyi évezred után
végre személyesen is találkozhatok az Uralkodóval. Zea már nagyon sokat mesélt
rólad. Nem hittem, hogy még visszatérsz ide, de tökéletes volt az időzítés.
Ezennel meghívlak a Végjátékra. A tiéd volt a Kezdet, hát most legyen részed a
Végben is. Remélem, élvezni fogod az előadást.
Robert persze nem
bírta ki szó nélkül:
– Milyen végjátékról beszélsz? Nem tűnt fel, hogy órákkal
ezelőtt hatástalanítottuk a nagy robbanásodat, és csak egy kis pukkanásra tellett
tőled? A bolygó meg se érezte, kibírt már ennél jóval nagyobb lökéseket is.
Volt megint egy kis katasztrófa, de szó sincs Végjátékról, ne álmodozz!
Hans laposakat
pislogott, és bennem erősödött a rossz érzés. Ennek az alaknak vannak még olyan
lapok a kezében, amiről nem tudunk. Piszok hamiskártyás.
– Igen, kedves Robert, észrevettem, hogy beleköptetek a
levesembe, és meg kell mondanom, nem esett jól. Szép, tiszta terv volt, ez
Zeának is sokkal jobban tetszett volna. De meg kell majd mondanom neki, hogy már
megint a rossz emberre hallgatott. Az én elképzelésem szerint egy gyors és
egyszerű vége lett volna ennek a világnak, hogy utána Zea erejével
megalkothassuk az újat, szebbet. De így, hogy beleavatkoztatok, sajnálatos
módon a másik variáció lépett érvénybe. Igazából ez volt az eredeti
végkimenetel azóta, hogy leállt a program vezérlése. A tömegek tehetetlenségi ereje mindenképpen
ebbe a pusztulásba vitte volna a világot, csak én ezt túl lassúnak találtam, és
fel akartam gyorsítani. De a ti beavatkozásotok miatt nem sikerült ezt a
haldokló világot gyorsan és kevés szenvedéssel megváltani, úgyhogy visszaállt a
korábbi menetrend. Ez jóval fájdalmasabb és elhúzódóbb, és már javában tart.
Rengeteg szenvedés és gyötrelem lesz benne, és mindez a ti hibátok. Ti vagytok
érte a felelősök, én nem ezt választottam volna. De már nem tehetek semmit. A
Végítélet programja már zajlik, és nincs senki, aki ezen változtatni tudna. Még
az a kedves fiú, Adam sem ott Atlantiszban.
– Miért pusztulna el ez a világ? – kérdeztem.
Hans vigyora még
magabiztosabb és undorítóbb lett. Igazán szívesen letöröltem volna a képéről
egy gyors ökölcsapással, de most tényleg érdekelt a válasza. Tudni akartam, mi
zajlik itt.
– Örülök, hogy pont az Uralkodónak magyarázhatom el a
világa alapvető működését – mondta Hans azon az émelyítő, mézesmázos hangján,
és kényelmes léptekkel sétálgatni kezdett a csillogó márványpadlós teremben.
Látszott rajta, hogy már visszazökkent az eredeti, magabiztos szerepébe. Újra ő
volt a főszereplője a saját kis színházának. Olyan is volt, mint egy öntelt pojáca
a fényűző díszletek között, giccses és méregdrága bútorokkal és tárgyakkal
körbevéve. Röhejes lett volna, de mégsem tudtam könnyedén venni, mert érezni
lehetett mögötte a gyilkos mérget. A paprikajancsinak valódi fegyver volt a
kezében. Ez már nem játék. Igaz, hogy ez egy színház, de a színfalak mögött
halálosan komollyá vált a helyzet.
– Minden létező világ a pusztulás felé halad – jelentette
ki Hans olyan nagy pátosszal, mint egy vacak színész, aki éppen Ézsaiás
prófétát próbálja felülmúlni. – A Pusztulás mindig erősebb, mint a Teremtés.
Mert a Teremtéshez erő kell, energia, ami összefogja és felemeli az anyagot egy
magasabb rezgésszintre, és egy ideig ott tartja. De a világban minden dolog a
nyugalmi állapotába törekszik visszajutni, ezért az anyag a teremtés
pillanatától kezdve hullik lefelé, vissza az alapállapotába, a megsemmisülésbe,
a szétesésbe. Minden, ami létrejött, egyszer meg fog semmisülni. Nézzétek csak
magatok köré, ha magára hagyja az éltető energia, minden darabokra hullik. A
tárgyak, a növények, az állatok, és ezek az embernek nevezett bábok is…
Robert elröhögte
magát, és ezzel megakasztotta Hansot a prófétai hevületében. Jogos volt a
reakció, mert ez már tényleg túlzás volt. Nem a szavak voltak a lényegesek,
hanem az a hit, ahogy ezt Hans előadta nekünk. Teljesen beleélte magát a
szerepbe. Vagyis úgy láttam, visszaképzelte magát pár korábbi életébe, ahol ezt
a szöveget sikeresen adta elő nagy tömegeknek. Csakhogy mi most nem egy vakhitű
tömeg voltunk. A négy testőre csak bambán nézett, nekik az ilyen mondatok már
nem voltak különösebben értelmezhetőek. Valószínűleg addig terjedt a
felfogóképességük, hogy most lőni kell-e, vagy nyugton maradni. Ők álltak, és
fogták a géppisztolyaikat. Mi viszont Roberttel gondolkodó lények voltunk, nem pedig
olyan birkák, akikkel Hans korábban megetethette a zöldségeit. Nekünk ez a
stílus nem jött be.
Oké, ismerjük a szabályokat, a Teremtés után jön a
Pusztulás, ez alapvető Főnix-törvény. Csakhogy a mondat folytatódik, hogy
minden Pusztulásból újabb Teremtés születik. Minden Vég valaminek a Kezdete is.
Robert is Főnix-testben élt, ő is ugyanúgy ismerte az alapelveket. Ez itt csak
Hans süket szövegelése, amivel a valódi okokat takargatja el. Törvényekkel akar
megmagyarázni valamit, amiben biztos, hogy az ő piszkos keze volt benne, és nem
a szabályrendszer az oka.
Addig rendben volt, hogy ezt a világot tényleg be akartuk
fejezni a program szerint. De ha nem működik a program, akkor ennek állnia kellene,
oké, hogy billegve jobbra-balra, és kockázatok között, de egyéb beavatkozás
nélkül nem süllyedhetne lefelé. Ehhez valahol valakinek energiát kell elszívnia
a rendszerből. Arra pedig pont egy Vámpír lenne képes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése