29. Csalódás és remény

Van, amikor egy igazságot nem kell bizonygatni. Elég kimondani, és az olyan egyértelműen világít, akár egy napkitörés. Ez is olyan volt. Tudtam, hogy igazam van, és a teremben mindenki más is pontosan tudta, hogy ez az igazság.

Robbant és fénylett.

Úgy éreztem, hogy ezekkel a mondatokkal elindítottam a harmadik világháborút. Álltam, és vártam a Végítéletet. Ha Zea eddig nem is akart megölni, most már megvan hozzá minden joga.

A robbanás konkrétan is megtörtént. Vagy legalábbis úgy tűnt, hogy az volt, de aztán rájöttem, hogy csak Robert ugrott fel a székről, és egy monitort vágott a földhöz, az csattant akkorát. Aztán még az asztalt is felborította, és belerúgott. Most már egyáltalán nem volt nyugodt. Elég hangosan üvöltött.

– Tudtam, tudtam, hogy ő az! Meg kellett volna ölnöm! Te mindig védted, sosem akartad meglátni a valódi alakját. Megmondtam, hogy ne bízz benne! Ó, az a rohadék!

  Zea arca most jóval kétségbeesettebb volt, mint eddig bármikor. Ezt a reménytelen félelmet még olyankor sem láttam rajta, amikor a halállal szokott szembenézni. Most viszont elveszetten állt, és erőtlenül próbált tiltakozni.

– Nem, ő nem lehet. Hans egy Angyal. Egy rejtőzködő Angyal. Ő megértett engem, támogatott, megvigasztalt, ha kellett. Hans szeret engem.

  Robert Zea elé állt, egészen közel, és megragadta a két karját:

– Ezt már te sem hiszed el. Én megmondtam, hogy egy Angyal nem lehet kaméleonbőrben. Ennyire nem rejtheti el a valódi fényét. Ennyire nem élhet más életet a valóságban, mint amiről beszél. Ő nem egy álruhás jótét lélek, hanem egy álnok gyilkos.  Nem azért értett meg téged, mert olyan együttérző Angyal, hanem azért, mert egy rohadt, vérszívó Vámpír. Egy pióca, aki a te fájdalmadból élt. Nem megvigasztalt, hanem újra és újra feltépte benned a sebeket. Az együttérzésével nem erősebbé tett, hanem szegény szerencsétlennek láttatott. Azt sugallta neked, hogy áldozat vagy. És azt hajtogatta, hogy gyűlölnöd kell azt, aki ezeket tette veled, mert a gyűlölet majd megerősít téged. De igazából őt erősítetted. És a te erőddel most képes lett megteremteni ezt az örvényt, amivel mindent elpusztít, amit valaha szerettél.  

  Most nagyon rossz érzés volt látni Zeát. Ő, aki mindig erős volt, még a halála pillanataiban is, most összeroppant. Robert vállára borult, és zokogni kezdett. Rájöttem, hogy még sosem láttam sírni. Még sosem láttam ennyire gyengének és védtelennek. És még sosem akartam ennyire segíteni neki. Ha van még valami, egy hajszálnyi esély is, akkor meg akarom menteni ezt a világot. Azt akarom, hogy Zea újra mosolyogjon. Ja, és bárki is ez a Hans, én is ki akarom tekerni a nyakát.

Megvártam, amíg Zea sírása kicsit csillapodik. A csoport többi tagja némán állt, nem nagyon tudtak mit tenni az eléggé drámai helyzetben. Bennem viszont buzogni kezdett a tettvágy. Amikor Robert végre felpillantott Zea válla fölött, azonnal nekiszegeztem a kérdést:

– Ki ez a Hans?

  Tudtam, hogy ez fájdalmas lesz Zea számára, de tisztán akartam látni, ki az ellenség. Robert megköszörülte a torkát, és fojtott indulattal válaszolt:

– Zea régi ismerőse. Szinte minden életében vele volt, akár egy kullancs. Zea úgy hitte, hogy Hans az ő védelmezője, segítője, lelki támasza. A védőangyala. Mindent megbeszélt vele, hallgatott rá. Egyedül a második világháború alatt szakadtak el egymástól. Hans azt mondta, ő majd a másik oldalról segíti a békés rendezést. A náci Németországban élt. Utólag azt állította, hogy ő szervezte meg a Hitler elleni merényletet, és ő volt a titkos békekötési kezdeményezés szervezője is. Csakhogy ezek mind kudarcot vallottak. Később úgy jött át Amerikába a németektől, hogy hozta magával az atombomba gyártásának az elvét. Azt mondta, nem akarta, hogy ez Hitler kezébe kerüljön. Szerintem meg ott nem volt reális esély a gyártásra, ezért átállt ide, ahol aztán megtapasztalhatta a pusztítást. De Zea mindig hitt neki, és bízott benne, mert Hans mindent meg tudott magyarázni, vagy letagadta a tényeket is. Esküdözött, hogy ő a hitleri Németországban is csak az angyali energiákat képviselte.

Aztán amikor a háború után én is bekerültem a képbe, és találkoztunk, kezdődtek a konfliktusok. Én eleve nem bíztam benne, és szerencsére Adam se szerette. Pedig Hans mindent megtett, hogy Adamot is ugyanúgy behálózza, mint Zeát. Aztán az lett a vége, hogy a nyolcéves gyereknek részletesen elmesélte a fogantatása körülményeit, azt, hogy egy erőszakból született, és hogy a nevelőapja agyonlőtte a biológiai apját. Amikor pedig nekimentem emiatt, és behúztam neki párat, még Zea is a védelmébe vette. Mert Hans akkor is azt állította, hogy ő csak jót akart, mert az igazságra szükség van, és a gyereknek lelki támogatást akart nyújtani, hogy feldolgozhassa a múltja traumáját. Hiszen eleve áldozatnak született.

Szerintem meg ehhez neki nem volt joga. Adam természetesen tudta a lényeget, az elejétől kezdve beszéltünk arról, hogy az apja meghalt a háborúban, és ő nem a vér szerinti fiam, de a részleteket még nem akartuk elmondani neki. Persze, hogy kiborult tőle. Hosszú időbe telt, mire sikerült megnyugtatnunk. Akkor én választás elé állítottam Zeát, hogy döntse el, melyikünkkel akar együtt élni, mert én nem tűröm tovább, hogy Hans bejáratos az életünkbe. Zea persze ezt is megbeszélte vele, mire Hans nagylelkűen közölte, hogy akkor majd ő hátrébb lép, ha már az én egóm ilyen egyeduralkodó. És jószándékúan figyelmeztette Zeát, hogy ne hagyja magát zsarolni, ne legyen mellettem is áldozat. Úgyhogy sikerült megmérgezni a kapcsolatunkat. Bár Hans elköltözött, és attól kezdve csak telefonon beszéltek, már mi is eltávolodtunk egymástól. Együtt éltünk, de már csak egymás mellett. A feladat és Adam nevelése azért még összetartott minket. Aztán az 1962-es események után szétmentünk, és már csak munkatársak voltunk ebben a csoportban. Közben mindketten többször testet is váltottunk. Zea továbbra is bízott Hansban, mindig kapcsolatban maradtak. És most is összedolgozunk vele, hiszen ő a perui csoport vezetője.  Hogy az a…!   

   Robert úgy hallgatott el, mint akinek a torkán akad a következő szó.  Elengedte Zeát, és az egyik számítógéphez ugrott. Vadul nyomkodni kezdte a billentyűket, nézte a monitoron megjelenő számsorokat, és közben folyamatosan káromkodott. Zea abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, és velünk együtt figyelte, hogy mi baja lett Robertnek. Ő egy idő után végzett a számításokkal, kinagyította a képet, és dühösen visszafordult felénk.

– Hívjátok végig az összes csoportot, a peruiakat kivéve – mondta parancsolóan. – Azonnal hagyják abba az összes számítást és próbálkozást ezzel a helyzettel kapcsolatban. Ez a szemét Hans a mi adatainkat használja, és az általunk küldött energiával növelte ekkorára az örvényt. Egy rohadt Vámpír megalkotott egy rohadt vámpír-örvényt!

  Gyors telefonálás kezdődött. Csak Zea nem mozdult, állt ott középen, árván és elveszetten. Szerettem volna megölelni. Aztán úgy döntöttem, úgyis mindegy, úgyis jön a világvége, úgyhogy odaléptem hozzá, és megöleltem. Legnagyobb csodálkozásomra nem lökött el magától. Nem ölelt vissza, de ott állt a karjaim között, és nem tiltakozott. És most újra ki tudtam mondani, halkan és nagyon őszintén neki:

– Sajnálom. Nagyon sajnálom.

  Nem válaszolt, de én egy kicsit, nagyon kicsit jobban éreztem magam. És ettől újabb gondolataim támadtak. Roberthez fordultam.

– Tudod, hogy pontosan hol van Hans?

– Persze – bólintott azonnal –, Cuzco mellett van a csoportjának a bázisa. Sacsayhuamán falainak ősi energiájával dolgoznak, azzal küldik a jeleket.

– Az nem lehet – mondtam. – Ahhoz az energiához nem fér hozzá egy Vámpír, de még egy Angyal sem. Sőt, annak a helynek a közelében egyetlen Vámpír sem tud létezni, lebénítaná az erőtér. Ott biztosan nincsen. Valószínűleg ez is csak álcázás.

  Robert egy újabb sor káromkodás kíséretében visszafordult a számítógéphez, és megint számolásba kezdett. Zea még mindig nem mozdult a karjaim között. Ezt biztató jelnek vettem. Ha már nem védi azt a Hansot, akkor talán hinni kezd nekem.

­– Hát persze! – kiáltott fel dühösen Robert, és most egy poharat vágott a földhöz nagy csattanással. Úgy látszik, időnként szüksége van arra, hogy valamit összetörjön. – Mert én is hülye vagyok! Mert én is hagyom magam az orromnál fogva vezetni. Bocs, Zea, most már megértelek. Engem is átvert, a számok világában, a saját területemen vert át! Túl jól csinálja ez a rohadék! Most már értem, miért csúsztak félre annyiszor a számítások, miért nem sikerültek pontosan a régi akciók. Az elejétől kezdve bezavart, évtizedek óta hülyét csinált belőlem! Rengeteg ember halt meg amiatt, hogy eleve rossz koordinátákkal számoltam. Persze, hogy elcsúszott a hatás, én meg magamat hibáztattam miatta. A kurva életbe!

  Felugrott, tett egy gyors kört a teremben. Azt vártam, hogy megint durranni fog valami, de most csak a szemetest rúgta fel. Remélhetőleg tényleg jön a világvége pár órán belül, és nem nekem kell ezeket a törmelékeket összetakarítanom. Mert ugye még mindig én vagyok itt a házigazda.   

– Igazad volt, nem Peruban vannak – mondta Robert, és közben a szemetesből kihullott papírgalacsinokat focizta szét az asztalok alá. Na, ő sem volt takarítónő egyik korábbi életében sem, az már biztos. – Hans csak egy átjátszó adót telepített az egyik szállodai telefonközpontra Cuzcóban, a város egyik modernebb részén, ahol gyengébb az ősi energia. Az eredeti jel Chiléből jön, Concepción közeléből. És nem fogjátok elhinni, mi a város neve. – Elhallgatott, és körülnézett. Mindannyian várakozó arccal néztünk rá. – Képzeljétek, úgy hívják, hogy Los Angeles. És onnan csapolta a mi energiánkat, Zea energiáját, és az összes csoport energiáját meg tudását. Minden kapcsolat rajta futott keresztül. Amikor valaki az itteni, Los Angeles-i központot kereste, először őhozzá ért el a hívás. Így mindenről tudott, és minden energiából, információból kivette a maga részét. Olyan ott, mint egy kövér pók a hálója közepén. A helytől alig száz kilométerre van az Andokban egy háromezer méter magas vulkán, az Antuco. Azon át van kapcsolata a Föld mélyével. Aztán ott van a közelben a Laja folyó vízesése, ami olyan patkó alakú, mint a Niagara. Azzal gyűjtötte össze, fókuszálta az érzelmeket.

Valójában minimális saját energiával rendelkezik, és egyszerűen csak magába szippantja másokét.  Így viszont végül hatalmasabbra duzzad bárkinél. Úgy nőtt a fejünkre, hogy folyamatosan mi etettük a saját vérünkkel. És most a saját eszközeinkkel pusztít el minket. Ó, hogy dögölne meg ez a rohadt Vámpír! – Durr, Robert most egy széket rúgott fel, mivel a papírgalacsinok már elfogytak a cipője orra elől.  

– Oké – mondtam, és reméltem, hogy majdcsak lecsillapodik. Vagy lassan elfogynak a székek a teremben.  – Most, hogy látod a valódi helyzetet, van szerinted esély a megoldásra? Már tudjuk, hogy eredetileg nem erősebbek, mint mi. A Kentaur meg a Por népének az Alapítója ebben a folyamatba már biztosan nem tud beleszólni, tehát maradt Hans, és az általa megszerzett energia. Valamit biztosan tehetünk, hogy leálljon vagy csillapodjon az örvény.