Itt tartottam, amikor megint csengettek. Bármilyen világ
is ez, elég mozgalmas, az biztos. És még egyáltalán nincs vége.
Kinyitottam az ajtót. Két egyenruhás rendőr állt előttem,
egy idősebb meg egy fiatalabb. Mind a kettő elvigyorodott, amikor meglátott.
Persze, nem volt rajtam ruha. Ez ilyen vicces? Más programokban nem is szoktunk
öltözékekkel foglalkozni, jó volt a test úgy, ahogy megterveztük. Itt meg
rengeteg ruhavariációt láttam eddig az embereken, szerintem teljesen
fölöslegesen. Na jó, régen azok a díszes királyi öltözékek nekem is tetszettek. Csak aztán kezdtek
kényelmetlenné válni. És ez a mostani sokféleség azért már túlzás.
– Elnézést a zavarásért, uram – mondta az idősebbik
rendőr, és igyekezett komoly arcot vágni. – Mrs Montgomery megint feljelentette
önt szeméremsértésért. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal kijöjjünk, és
szüntessük meg ezt a szerinte erkölcstelen helyzetet. – Közben fejével a
szemközti ház felé intett, ahol a kerti úton természetesen ott állt az
öregasszony, és figyelt. – Hát, itt vagyunk.
– Maguk szerint mit kellene tennem? – kérdeztem, mert
láttam, hogy inkább az én pártomon állnak. A fiatalabb nem is hagyta abba a
vigyorgást.
– Ha gondolja, feljelentheti a hölgyet zaklatásért és a
magánszféra megsértéséért. Legalább olyan jogos lenne, mint az ő örökös
telefonjai. Nem figyelheti állandóan az ön lakását, és nem avatkozhatna bele a
magánéletébe.
– Nem szeretem a hivatalos ügyeket – mondtam. Más se
hiányzik nekem, gondoltam magamban, így se tudom, hol áll a fejem.
– Hát akkor nem is zavarnánk tovább. Mi megtettük a
kötelességünket. Ön meg csak folytassa nyugodtan, amit csinált – mondta az
idősebb rendőr, aztán továbbra is vigyorogva a sapkájukhoz emelték a kezüket,
megfordultak, és kimentek a kapun. A kocsijuk mellől még odabiccentettek a
szomszéd ház kertjébe, aztán elhajtottak.
Mrs Montgomery csak állt, kezében egy seprűvel, és
nézett. Intettem neki, aztán becsuktam az ajtót.
Sok dolgom van még. A világvége ezek szerint elmaradt,
úgyhogy be kell fejeznem a takarítást. Gondolkodni ráérek később is. Úgy tűnik,
ez egy ráérős világ. Nem fog elfogyni benne az idő. A kinti számláló valami
miatt leállt, itt meg szép kényelmesen haladt tovább az élet. Hát akkor
folytatom én is. Aztán majd meglátjuk, mi lesz.
A mosógép közben befejezte a munkáját, átpakoltam a
ruhákat a szárítóba, és betettem a következő adagot. Aztán folytattam a
rendrakást az emeleten. A fürdőszobában a polcokon és a faliszekrényben egy
halom gyógyszeres üveget találtam. Volt ott mindenféle tabletta, nyugtató,
altató meg élénkítő is, depresszió elleni és stresszoldó. Ha ezt mind beszedte
ez a John, akkor nem csoda, ha nem működött normálisan. Kidobtam a szemétbe az
összeset.
Kitakarítottam a hálószobát, találtam tiszta ágyneműt is.
A két vendégszobát is nagyjából rendbe raktam. Az egyikben lakhatott valaki
korábban, mert volt pár darab összehajtogatott, a többinél kisebb méretű póló a
szekrényben, meg néhány könyv. És találtam olyan papírlapokat, amiken másfajta,
rendezettebb írás volt, mint amiket eddig láttam. De elég poros volt a szoba,
tehát nem mostanában költözhetett el a lakója.
A nagy munka végén felporszívóztam, aztán fel is mostam,
mert volt, ahol ragadt a kosztól a padló. Még gyorsan áttöröltem az ablakokat
is, és a saját szakszerű mozdulataimat figyelve rájöttem, hogy pontosan olyan
vagyok, mint egy takarítónő. Én, az Uralkodó az elmúlt órákban tökéletesen
alakítottam egy szorgalmas szolgáló szerepét.
Ettől megállt a kezemben a törlőrongy, és bekapcsolt egy
vészcsengő a fejemben.
Hoppá, jó lesz vigyázni. Így is elég fura ez a világ.
Nehogy már elveszítsem az eredeti önmagamat! Lehet, hogy megfertőzött valami
program, és átírja a viselkedésemet? Lehet, hogy vírusos a rendszer, és ezért haladt
tovább a kijelölt időn?
Végigpörgettem magamban az eddigi eseményeket. A
takarítás terve egyértelműen tőlem származott, most is jó ötletnek tartom,
Zeához vihet közelebb. Tehát az még biztosan én voltam. A megvalósítás viszont
már túl profin zajlott. Én még sosem csináltam ehhez hasonlót sem, most mégis olyan
természetesen jött minden mozdulat.
Most tűnt fel, hogy szinte minden rutinból ment,
gondolkodás nélkül tudtam, hogy melyik gép mire való, melyik a melegvízcsap,
vagy azt, hogy hol van a porszívó. A fejemben csak a cél volt meg, a testem
viszont ismerte a megvalósítás módját. Ez a test tudja, hogyan kell takarítani.
Igen, ez az! Most, hogy befelé figyeltem, felismertem ezt
a másik működő rendszert, a test programját odabent. Nem egy vírus volt, hanem
maga ez a test, amiben itt vagyok. Jóval hangsúlyosabb lett a működése, mint ahogy
korábban megszoktam. Már neki is van saját rendszere. És rájöttem, hogy ezt a
nagytakarítást nem csak én akartam. Ebben a testben régóta gyűlt már egy nagyon
erős vágy arra, hogy mindezt megtegye, csak nem volt rá engedélye. A korábbi
John fizikai része szívesen rendet rakott volna, csak a tudata nem adta ki rá
az utasítást. Inkább szenvedett ebben a koszban. Mazochista egy alak
lehetett.
Amikor én most eldöntöttem, hogy itt nagytakarítás lesz,
ez a test olyan örömmel vetette bele magát a munkába, hogy vitt magával, még én
is felpörögtem tőle belül. Igazán jó játék volt.
Most már értettem, hogy miért tűnt az elején olyan
nehéznek ez a fizikai test. Hiszen benne van egy csomó adat, program, amihez nem
kell tudatos figyelem, csak el kell indítani, aztán magától is végigpörög. A
kezem megteszi, amit kell, az eszem meg foglalkozhat mással. Nem is rossz
munkamegosztás. Ezért tudhattam azt is, amikor megjöttem, hogy riasztó van a
házban, a kezem ismerte a kódját, nem az agyam. Akkor nem is gondolkoztam el
ezen, annyira el voltam foglalva mással. Még szerencse, mert ha megtorpanok a
küszöbön, és megpróbálom kitalálni, hogy miért sípol az a doboz a falon, akkor
biztos lebuktam volna Zea előtt.
Érdekes fejlemények ezek. Egyrészt jó lesz figyelnem,
nehogy olyat tegyen meg az a test rutinból, amit én nem akarok. Másrészt ez a
nagy információhalmaz megkönnyíti a beilleszkedésemet ebbe a mostani világba.
Ami mellesleg egy nem létező világ.
Közben este lett, Toby is bejött a medence mellől.
Pakolás közben megtaláltam a terráriumát a nappaliban, azt is kitisztítottam.
Adtam neki néhány salátalevelet, jóízűen megette, aztán befészkelte magát a
terráriumába, egy vastag faágra. Úgy láttam, hogy elégedetten pislogott rám.
Én is nagyon elégedett voltam magammal. Ahogy végignéztem
a tiszta lakáson, elöntött egy eddig ismeretlen sikerélmény. A testem minden
porcikája büszke volt az eredményre, szinte bizseregtek a jól megdolgoztatott
izmaim. Nem voltam szokva ilyen érzéshez. Nem szoktam saját kezűleg megdolgozni
az eredményért, hiszen arra vannak a dolgozók, szolgálók, hogy megtegyék azt, amit
én kitaláltam.
Most meg én találtam ki, és én is csináltam meg. Igaz,
hogy a test programja segített, de mégiscsak én végeztem el ezt a nagy munkát.
Olyan munkát, aminek ilyen látványos eredménye van. Én, egyedül ebben a testben,
a saját itteni kezemmel.
Még a nagy, győztes háborúk után sem éreztem ezt a fajta
örömöt eddig. A csatákat a katonák nyerték meg, az ő sikerélményük volt, nekem
csak a hadizsákmány meg a birodalom növekedése jutott. Most tapasztaltam meg
először, hogy milyen jó dolog saját kézzel megváltoztatni valamit. A fizikai
erőmmel, a testemmel, nem csak a parancsaimmal, nem csak szavakkal.
Ez igazán érdekes. Lehet, hogy fogok még ilyen játékokat
kipróbálni.
Persze inkább csak akkor, ha majd kikerülök ebből a nem
létező időből és programból.
Legszívesebben azonnal kiléptem volna, és a kinti
szakemberektől kértem volna tanácsot, hogy mi zajlik itt. Nézzék már meg, és ha
kell, avatkozzanak közbe. Nem is értem, miért nem blokkolták már kívülről a
rendszert. Bár lehet, hogy rajtam kívül senkit sem zavart, hogy a sok ezer
játékprogram között ez itt lefutott a sínjéről, és ismeretlen alapon működik
tovább. Valami ilyesmi lehetett azokban a figyelmeztetésekben az elején, amiket
lazán kipipáltam a belépéskor.
Nem szeretem a bizonytalanságot. Nekem mindig fontos
volt, hogy tudjam a lehetőségeimet a játékban. Mindig olyan programokat
választottam, ahol én lehettem a főnök, az irányító, a legerősebb játékos. Most
meg itt ülök ebben az összegubancolódott, időn kívüli rendszerben, tökéletes
takarítónőként, ahelyett, hogy villámgyorsan itt hagytam volna az egészet.
Hát igen. Mert ennek a zűrös helyzetnek van egy hatalmas
vonzereje. Az, hogy itt van Zea. És most először nagyon közel vagyok hozzá. Nem
akarom egy kis bizonytalanság miatt feláldozni ezt a nagyszerű lehetőséget. Ezért
úgy döntöttem, maradok még, és megpróbálok belülről rájönni, mi zajlik itt.
Leültem a számítógép elé, és belevetettem magam az
internet ismerős világába. Itt van a rengeteg adat, meg kell találnom köztük
azokat, amik választ adnak a kérdéseimre. Hát akkor, nézzük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése