8. Még mindig ugyanaz az éjszaka

A mindenségit! Gondolhattam volna, hogy Ébrenjáró ez a John. Ha ilyen jó kapcsolatban van Zeával, akkor tudatosnak kell lennie. És most visszajött. Az előbb meg akart ölni, most meg itt áll ezzel a szigorú, számonkérő arccal. Álljon meg a menet! Ezt a testet a baleset után ő nem tudta volna életben tartani, tehát inkább hálásnak kellene lennie. Amúgy meg, ha vár egy kicsit, mindjárt vissza is kaphatja. Nekem már nem kell.

Kitártam előtte az ajtót:

– Gyere, érezd magad otthon. Mindjárt megyek, aztán azt csinálhatsz ezzel a testtel, amit akarsz.

Belépett a szobába, kicsit bizonytalanul körülnézett, mint akinek kezd elfogyni a kezdeti bátorsága. Valószínűleg nem ilyen reakcióra számított. Végigfutott a szeme a meztelen testemen, aztán a kezemben levő pisztolyra meredt.

– Mit akarsz csinálni?

– Éppen kilépni készülök. Elegem lett a látogatásból – mondtam. 

– Nem, azt nem teheted meg! ­– kiáltotta rémült arccal.

– Most mi van? ­– néztem rá értetlenül. ­– Az előbb még te akartál lelőni engem ezzel a pisztollyal. Miért probléma, ha ezt most én teszem meg?

– Az… az más volt. Azt hittem, te vagy Robert. De rájöttem, hogy nem lehetsz ő. És akkor… nekem most szükségem van rád. Vagyis erre a testre, amiben vagy…

– Oké, mondtam, hogy nekem nem kell. Itt hagyom neked.

– Nem, az úgy nem jó. Nem tudok átlépni bele ilyen gyorsan. Nem tudom életben tartani. Maradj még egy kicsit benne.

– Miért? Mondj egy jó okot, mert az enyémek már elfogytak.

– Hát… – összehúzott szemmel nézett, mint aki belém akar látni.

Elvigyorodtam. Ehhez korábban kellett volna kelned, kislány. Elég régóta járok ide álruhában, van gyakorlatom az álcázásban. Láttam, hogy azt akarja kiolvasni belőlem, melyik néphez tartozom, és milyen tudatszinten működöm. Erőlködik, próbálja behatárolni a frekvenciámat, de nem stimmelnek az eredmények, és összezavarodik. Így szokott ez lenni.

Az előző látogatásaimkor készítettem magamnak egy fedőréteget, egy pajzsot. Van benne mindegyik népből egy kicsi, és alatta nem látszik az Uralkodói energiám meg a tudatosságom. Így volt célszerű itt közlekednem az utóbbi időkben, amióta nem jöhettem nagy uralkodónak. Álruhás királyként éltem, és kerestem az én Hamupipőkémet, Zeát.

– Szóval miért kellene maradnom? – kérdeztem a lányt.

Nyelt egyet, segélykérően nézett körbe, láthatóan valami jó indokot keresett. Tehát nem az igazat akarja mondani. Igazából nem is érdekelt. Ez már legyen az ő gondja, én itt hagyom ezt a világot. És mielőtt legközelebb visszajövök, előtte alaposan megnézem a környezetet, és elolvasom az összes apróbetűs szöveget a belépésnél.

Visszaültem a fotelba, és felemeltem a pisztolyt. Legyünk rajta túl minél előbb. Nincs kedvem kiscsajok problémáiról beszélgetni.

– Ne, kérlek, ne csináld! – A lány nekem ugrott, elkapta a karomat, ki akarta venni a kezemből a pisztolyt. Átfogtam a derekát, megpróbáltam lelökni magamról, de belém kapaszkodott. Ott volt az ölemben, a meztelen testemhez feszülve megint az a karcsú alak, a rövid fekete haja az arcomhoz ért, lihegve küzdött a szorításomban. Zea emléke megint berobbant a tudatomba.

Eldobtam a pisztolyt, mind a két kezemmel megragadtam a lányt, ledöntöttem a szőnyegre, és föléje kerültem. Megmerevedett a teste. Feküdtem az ismerősnek tűnő alak fölött, szorítottam magam alá, és próbáltam eldönteni, mit is akarok igazán. Nem volt egyszerű.

A bennem tomboló vágy szexet akart, vadul, ellentmondást nem tűrően. Zea helyett legalább ezt a kiscsajt. Legalább ennyi haszna legyen ennek a látogatásnak. Ilyen élmény sehol, egyetlen másik játékban sincs, mint ez. Hát akkor gyerünk, csináljuk már!

De egy másik részem most mégsem akarta ezt. Soha nem voltak erkölcsi aggályaim a szexszel, én voltam az Uralkodó, bárkit megkaphattam. Élveztem is sokszor, sokféleképpen. Csak éppen Zeával sosem úgy, ahogy igazán szerettem volna. Ő sosem ölelt vissza még. És most ez a lány túlságosan hasonlított a legutóbbi Zeához. Ha egy barna vagy szőke lány lett volna, már rég mélyen benne lennék az akcióban. De most éppen az az érzés blokkol le, ami belevitt az egészbe. Ez a lány majdnem olyan, mint Zea. De ő nem Zea.

Bárki mással gond nélkül szexelnék. De ez most olyan, mintha Zeát csalnám meg.

Lecsöndesült bennem az indulat. Lassítottam a légzésemen, aztán elengedtem a lányt, és felültem a szőnyegen. Ő még egy ideig ott feküdt, és furcsán nézett rám. Aztán ő is felült, megigazgatta a ruháját meg a haját.

Hallgattunk. A pisztoly ott hevert a fotel mellett, de nem nyúltam utána.

A lány szólalt meg:

– Akkor maradsz még?

Bólintottam. Bár semmi értelme ennek az egésznek, de most csökkent bennem a kilépési vágy. Túl erős lett megint Zea emléke. Hiszen még csak egyszer találkoztunk. Várhatok addig, amíg beszélgetünk legalább még egyet. Ráérek utána is elmenni.

A lány bátortalanul elmosolyodott, aztán óvatos mozdulattal kezet nyújtott:

– Én most Keira vagyok. Helló, John.

– Helló, Keira, örülök a találkozásnak – mondtam, megráztam a kezét, aztán egymásra vigyorogtunk. A szobából elmúlt a feszültség.

Felálltam, aztán a lányt is felsegítettem. Most már nyugodtabban nézett körbe.

­– Ezt hogy csináltad? Egy nap alatt kitakarítottad a lakást. Teljesen összezavartál vele, nem tudtam, mennyi ideje haltam meg.

– Ügyes fickó vagyok. És a tested is segített. Egy takarítónő veszett el benne.

– Mondták már mások is – mosolygott Keira. – Robertet nagyon idegesítette a tisztaságmániám. Azért is blokkolta le bosszúból utána.

– Ki ez a Robert? És honnan tudtad, hogy nem én vagyok ő?

Keira megint zavarba jött, körbenézett, és a terráriumon akadt meg a tekintete.

– Ó, Toby! Jól van, adtál neki enni?

– Igen, vacsorázott, jól van, és kipucoltam a helyét is. De én Robertről kérdeztelek. Ki ő?

– Hát… csak egy férfi. Egy korábbi ismerősöm.

– Gondolom ő volt az, aki elgázolt az autóval. Miért akarta átvenni a testedet?

– Ez egy hosszú történet. Úgysem értenéd.

– Na, ide figyelj, kispajtás! – Az indulat újra felgyűlt bennem. – Leltározzunk egyet! Téged megölt egy régi ismerősöd, aki a testedet akarta. Ettől a Roberttől úgy félsz, hogy gondolkozás nélkül lelőnéd, ahogy velem is megtetted nemrég. Közben meg kellene neked valami, amit ez a test tud, és ezért szükséged lenne, hogy egy ideig még életben tartsam. Mellesleg megjegyzem, hogy az ütközés után olyan rossz állapotban volt, hogy ezt rajtam kívül más nem tudta volna feltámasztani. Tehát te vársz tőlem szívességet. Hogyha ezért arra sem vagy hajlandó, hogy legalább az alapvető helyzetet vázold előttem, akkor cseszd meg ezt az egészet. Én megyek, te meg nézz szembe ezzel a Roberttel, ahogy akarsz.

A lány ijedten pislogott erre a nagy szóáradatra, és nem válaszolt. Így is jó. Eddig nem érdekelt különösebben, de nem szeretem, ha szórakoznak velem. Most én néztem rá keményen, összehúzott szemmel, és én persze megláttam, hogy honnan származik. Bár a testében még ott voltak az előző lakó nyomai, belül egyértelmű volt a helyzet.

Egy Technikus a Csillagok népéből. Az Első Nemzedékből, a Száznegyvennégyezerből való, Ébrenjáró. Tele van a tudata egy halom információval, de elég nagy összevisszaságban, mintha valaki összedobált volna benne mindent. Olyan rendetlenség van a fejében, mint ami itt volt a lakásában. És valamiért nagyon meg van ijedve.

– Oké, látom, hogy Technikus vagy. Akkor legalább azt elárulhatnád, hogy mi a fenének hoztátok be ide az informatikát. Teljesen összezavartátok a programot. Így akartátok, vagy csak véletlen volt?

Elnyílt a szája, a mandulavágású szeme egészen kerekre tágult a döbbenettől. Gyorsan leült a fotelba.

– Ki vagy te? Honnan tudod ezeket?

– Látom benned.

– Az lehetetlen. Ezt… ezt csak nagyon kevesek tudhatják.

– Ezek szerint a kevesek közé tartozom.

– De akkor miért nem szóltál? Miért rejtőzködsz?

– És te miért titkolózol?

– Mert nem tudtam, hogy te is az Első Nemzedékhez tartozol. És nem értem, miért nem látom rajtad, ki vagy.

– Nem szoktam mindenkinek az orrára kötni. Szabad ember vagyok, nem szeretem, ha fel akarnak címkézni.

– De így bárki lehetsz.

– Úgy bizony. És nem mindegy neked? Úgysem látsz, bármit mondhatnék magamról. Jelenleg te akarsz tőlem valamit. És ha meg akarod kapni, bíznod kellene bennem.

Hallgatott, feszülten figyelt, láttam, hogy megint próbál belém látni, de most sem sikerül neki. Sóhajtott, és hátradőlt a fotelban.

– Jól van, elmondom. Tényleg Technikus vagyok, és pár emberrel együtt fontos dolgokkal foglalkozunk. Próbáljuk életben tartani ezt a világot. Nekem volt néhány kisebb problémám… vagyis lelki problémám… bizonyos nehézségem az utóbbi időben, amitől eléggé összezavarodtam. Emiatt több fontos adatot nem tárolt el, vagy pedig törölt a tudatom. Szerencsére a testem elég erős volt, ezért valószínűleg abban megmaradt az információ egy része. Erre lenne szükségem, hogy folytatni tudjam a munkát. Ehhez kellene a segítséged.

– És ki az a Robert?

– Mondtam már, egy korábbi ismerősöm.

– És miért akart megölni?

– Nem tudom – felelte bizonytalanul, és egyértelmű volt, hogy nem mond igazat. – Valamiért dühös lehet rám. De ez most nem lényeges.

Elegem lett a beszélgetésből. Fáradt voltam, legyünk túl az egészen.

– Jól van, akkor ezt hagyjuk. Mi kell neked ebből a testből?

Egyszerre élénk lett, és gyorsan felugrott a fotelból.

– A jelszavak kellenek, az alapvető kódok, mert szinte semmire sem emlékszem. Nem tudok belépni a rendszereinkbe. Próbáld meg, hátha neked sikerül.

Az asztalhoz ment, bekapcsolta a laptopot. Odahúztam még egy széket, és leültem én is a gép elé. Keira bepötyögte az első számsort.

­– Erre a belépő kódra emlékszem. De ez csak a felszíni programokat nyitja meg. Tudom, hogy az egyik fájlba tettem egy biztonsági emlékeztetőt, de az este hiába kerestem, nem találtam meg. – Leütött pár billentyűt, felugrott a képernyőre egy ablak.

– Ide mit írnál? – kérdezte.

Vettem egy mély lélegzetet, hagytam, hogy a tudatom elkalandozzon, ehhez elég volt Zeára gondolnom, és közben az ujjaim automatikusan begépeltek valamit. A program elfogadta, továbblépett.

– Nagyszerű! Ez az! – Keira gyorsan jegyzetelte, hogy miket ütöttem be. Aztán újabb jelszót kért a rendszert, azt is beírtam. Mentünk tovább. Nem nagyon érdekelt a dolog, bár azt láttam, hogy nagyon bonyolult és nagyon titkosított ez a struktúra. Vagy egy tucatnyi programon és kódon mentünk végig. Tényleg okos volt ez a test, rutinból tökéletesen felidézte a szükséges adatokat, csak hagynom kellett szabadon reagálni. Bár az biztos, hogy jó sokszor kellett ezeket beütnie Johnnak ahhoz, hogy ilyen automatikussá váljon a kézmozgása. 

Amikor végeztünk, Keira gondolkodva ült még egy ideig.

– Nagyon fáradt vagy? – kérdezte óvatosan.

– Igen, és elegem van az egészből – mondtam őszintén. Aludni akartam végre. Megnéztem az órát, hajnali négy volt. Hosszú egy első nap ez.

– Akkor már csak öt percet kérek. Menjünk le a pincébe! – mondta, azzal felállt, és el is indult.

Azonnal éber lettem és gyanakvó. A pincébe? Jó lesz vigyázni a kiscsajjal, nemrég még le akart lőni. Nem mintha nagyon ragaszkodnék ehhez a világhoz, de én akarom megválasztani a távozásom módját.

– Mi van a pincében? – kérdeztem.

– Gyere, majd megmutatom – mondta, és hátra se fordult. – Tényleg nem tart sokáig.

Felvettem a földről a pisztolyt. Ez az egy hátránya van, ha az ember meztelenül szeret mászkálni, hogy nincs zsebe, amibe eldughatná a szükséges holmikat. Bár így legalább látszik, hogy kölcsönös a bizalmatlanság. Ő nem mond el nekem fontos dolgokat, én meg nem hiszek neki.

Lementünk a lépcsőn az egyszerű pincébe. Néhány fémpolc, táskák, régi sílécek, golfütők. Gyanús. Mit akar itt nekem mutatni?

Keira odalépett az egyik falhoz, és félrehúzott egy rozsdás lemezt. Egy billentyűzet volt alatta.

– Gyere, üsd be itt is a kódot.

Odamentem, de félszemmel őt néztem. Rutinosan beírtam a számokat, a lány a kezemet figyelte, felírta a sorrendet. Aztán halk szisszenéssel kinyílt egy rejtett ajtó a falon, és mögötte felgyulladt a világítás.

– Tyűha! – Egy modern számítógépterem volt, komoly, nagy teljesítményű gépekkel. Középen egy fém medencében gyönyörű, tiszta kristálygömb ragyogott a fényben. Fentről csorgott rá a víz, a cseppek szivárványosan szikráztak körülötte. – Ez itt micsoda?

– A csoportunk informatikai központja – mondta Keira, és közben bekapcsolta az egyik számítógépet. – Innen sugározzuk ki a kristálygömbön át a jeleket, amikkel megpróbáljuk egyensúlyban tartani a rendszert. Sajnos, nem mindig sikerül. Gyere ide, kérlek!

Leültem a számítógép elé. Keira elindította a programot, szokás szerint beírtam a jelszót. Rendben volt. Aztán még egyet, meg még egyet. Oda se figyeltem, ment rutinból.

– Na, ez lesz az utolsó – mondta.

Kicsit más volt most a képernyő, mint eddig. Nem is indult meg azonnal a kezem, gondolkoznom kellett. Elolvastam a szöveget: „Kérjük, adja meg a hozzáférési kódját!”, és akkor már beugrott a számsor. Bepötyögtem, Keira felírta magának, aztán nagyon elégedetten bólintott.

– Oké, köszönöm. Ennyi volt mára. Tényleg nagyon sokat segítettél.  

Valami gyanús volt a hangjában, de nem jöttem rá, hogy miért. És amúgy is fáradt voltam.

Keira azt mondta, ő még dolgozik itt lenn, de én most már mehetek aludni. Felmentem a hálószobába, a biztonság kedvéért vittem magammal a pisztolyt is. Végighevertem az ágyon, és szinte azonnal elaludtam. Utolsó gondolatom az volt, hogy ha ma még valaki le akar lőni, legyen szíves, lábujjhegyen tegye, hogy ne ébredjek fel rá.