4. Rendrakás

Álltam a szeméthalom közepén, néztem a koszos lakást, és biztos voltam benne, hogy ebben a disznóólban semmi esélyem Zeával intim kapcsolatba kerülni. Bár nekem bárhol megfelelne a dolog, ahol Zea hajlandó lenne rá, de ez a környezet egyáltalán nem tűnik vágykeltőnek. Nem csoda, hogy be se akart jönni a házba.

Óriási ötletem támadt, teljesen fellelkesültem tőle. Mi lenne, ha kitakarítanék? Az nagyszerű indok lenne arra, hogy Zeát behívjam ide, körbejárjuk a lakást, és kilyukadjunk a hálószobánál. Megcsodálná, hogy milyen ügyes fickó lett belőlem a baleset hatására, aztán folytathatnánk a beszélgetést az ágyban.

Szuper!

Igaz, hogy korábban sosem csináltam ilyet. Azért voltam én az Uralkodó, mert kitalálni szerettem a dolgokat, és aztán hagyni, hogy más megcsinálja. Ezért voltunk jó társak a Por népével, a Dolgozókkal. Az ő Teremtőjük imádott tevékenykedni, építeni, rakodni, rendszerezni. Csak nem volt hozzá megfelelő fantáziája, hogy elég nagy dolgokat találjon ki. Nekem meg mindig voltak új ötleteim, piramist építeni, meg nagy úthálózatokat, városokat létrehozni a semmiből, a sivatag közepén vagy egy hegytetőn. Jókat játszottunk itt régen. De aztán a többiek belezavartak. Na, mindegy, ami elmúlt, elmúlt. Szép emlék lett belőle.

De most én fogok rendet rakni. Más esetben hívtam volna valami takarítócéget, aki megcsinálták volna helyettem, de most az nem tűnt kellően hősies tettnek. Zeát akartam elkápráztatni azzal, hogy mire vagyok képes. Tehát saját kezűleg fogok egy tiszta otthont teremteni ebből a szemétdombból.

Az egyik szekrényben találtam egy nagy köteg szemeteszsákot. Fogtam egyet, és elkezdtem módszeresen szétválogatni a padlót borító lomhalmazt. Külön raktam a könyveket meg a papírlapokat, mert hátha vannak köztük fontos dolgok. Egy helyre halmoztam a szennyes ruhákat, aztán, amikor már elég sok összegyűlt, bepakoltam egy adagot a mosógépbe, és elindítottam a mosást. Az üres ételes dobozokat, üdítős palackokat laposra tapostam, hogy több férjen a zsákba. A mosogatóból kiszedtem annyi edényt, hogy a maradék hozzáférhetővé váljon, aztán ráengedtem a forró vizet, had ázzon, mielőtt nekiállok annak is.

Toby, a leguán eleinte érdeklődve nézte, hogy mit csinálok, aztán a teraszajtóhoz sétált, és megkapargatta az üveget. Kinyitottam neki az ajtót, kiballagott a teraszra, le az úszómedence mellé, és kényelmesen elhevert a víz szélén, a napon. Kinéztem utána a hátsó kertbe. Egy fűnyírásra már rég szükség lett volna, a medencében is úszkáltak a falevelek, de amúgy nem volt látványos probléma. Odakint aránylag rend volt. 

Folytattam a konyhában a pakolást. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt, hogy közben a kinti, jóval nagyobb sebességgel mozgok. Csak akkor vettem észre, amikor vittem kifelé a megtelt szemeteszsákot a kukához, és keményen beleütköztem az ajtóba. Mert én nyitottam és léptem is, csakhogy ez az anyagi világ lassúbb fordulatszámon pörög, és az ajtó még csak félig tárult ki, hiába rántottam meg, nem tudta felvenni az én sebességemet. Csattanva találkoztunk. Kicsit megszédültem, de így legalább lassúbb léptekkel ballagtam oda a kukához, a szemközt lakó magas, ősz hajú nő figyelő tekintete előtt. Már nem az ablakból nézett, hanem kint dolgozgatott a kertjében, a pázsitja szélét egyengette. Szerintem kisollóval csinálta, mert jó sokáig tartott neki. És ahányszor kiléptem a házból, megállt, és meredten engem bámult. Hát csak tessék! Nézhet, ha akar. Ruha még most sem volt rajtam, mert nem ért véget a mosás, nem volt mit felvennem. Meg jóval kényelmesebb is volt így mozogni, a ruha csak korlátozta volna a gyorsaságomat.

Kész lett az előszoba, konyha, megvolt a mosogatás, aztán jött a nappali. Az íróasztalnál megtorpantam, amikor megláttam a modern laptopot. Bekapcsoltam, és leesett az állam a csodálkozástól. Ez elképesztő! Ezek szerint nem csak a mobiltelefon az újdonság. A kinti informatika alapjai teljesen profi módon működnek itt, és az internet hálózati rendszere is idebent van, ebben a játékvilágban? Mi történt? Hogyan hozták be ezt a frekvenciaszintet ide? Milyen világ ez?

Most néztem csak meg a dátumot. Biztos voltam benne, hogy 1962. október 27. van, emlékeztem rá, ez volt a kinti számlálón. Azért is jöttem be, mert tudtam, hogy mostanában fog kitörni az utolsó nagy háború, a nukleáris Tisztítótűz, és jön a Végjáték. Így volt a programban. Sok mindenen lehetett változtatni, régen eltértünk már az eredeti szereposztástól, a kezdeti hatalmi felosztás is felborult, de a program vége kötött volt. Úgy egyeztünk meg, hogy egy bizonyos idő után a rendszer leáll. Ezzel ott az elején mindenki egyetértett. Így hagytuk jóvá a programot. Éppen azért raktuk bele ezt a biztos pontot, hogy mindenki nyugodtan beleélhesse magát a játékba, bármit kipróbálhasson, bármit megtehessen, mert úgysem lesz tartós a hatás. Tudtuk, hogy egyszer véget fog érni, bármennyire is elveszünk benne, egyszer leállnak a holovetítők, eltűnik a virtuális világ, és mi biztonságosan visszatérünk majd a valóságba.

Vannak persze a laza játékvilágok, ahol végtelenítve fut a program, de abba nem lehet ennyire beleveszni, mint az ittenibe. Ott is lehet építkezni, harcolni, versenyezni, de a játékos csak irányítja a programban a szereplőjét, a választott karakterét, és nem válik eggyé vele teljesen. Lehet, hogy függővé válik a játéktól, mert annyira élvezi, de mindig a tudatában van annak, hogy az csak egy program, nem a valóság.

Vannak aztán a szerepjátékok, amikor kis csapatok elmennek egy-egy bolygóra, felépítenek ott maguknak egy anyagi világot, és közös megegyezéssel azt játsszák, mintha valamelyik régebbi korban élnének, vagy egy másik, választott időben, saját szabályok szerint. De nekik mindig megmarad valamilyen kapcsolódásuk a normál világgal, mindig tudják, hol vannak ők, és hol van a hétköznapi világ. És ha akarnak, bármikor hazamehetnek, ott van az út előttük, jól láthatóan, nem takarja el a látszatvilág. Mindig ők döntenek, nincsenek programozott események náluk.

Ez az itteni program egy különleges ötvözet. Azért is lett ilyen népszerű, azért csatlakoztak hozzánk ilyen sokan. Most már úgy gondolom, túl sokan is, ezért zavartuk aztán össze teljesen a rendszert. Ebben a játékban van egy anyagi alap, van a létező bolygó, ahol valóban vagyunk, ahol fizikai szinten is létezünk, de az érzékelt világ túlnyomó része csak virtuális. A program által generált élmény csupán. A játékosok pedig teljesen beleélik magukat a helyzetbe, a program vetített képe eltakarja előlük a valóságot, és egy idő után ezt a világot élik meg egyetlen igazinak. A rendszer által előidézett események miatt a szereplők elfelejtik, hogy eredetileg ők alkották meg ezt a környezetet, nem emlékeznek arra, hogy kik is ők igazán. Játszanak szívvel-lélekkel, teljes belefeledkezéssel.

Nagy élmény.

Csakhogy ebben a nagy élményben el lehet veszni. Ezért az ilyen játékvilágoknál biztonsági okokból megfelelő időközönként szünet van, amikor kikapcsol a rendszer, és meg lehet látni a valóságot. Úgy, mint amikor megáll a körhinta. Aki akar, az kiszállhat, aki akar, az maradhat, és mehet még egy kört, aztán még egyet, még egyet, ameddig szeretne.

Ennél a programnál már az elején láttuk, hogy nagyon új, nagyon izgalmas, és nagyon mélyen bele lehet csúszni. Ezért közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy ne csak szünetek legyenek benne, hanem legyen egyértelműen rögzített vége, nehogy valaki elvesszen benne. Aztán, ha tetszett a játék, a tapasztalatok alapján majd indíthatunk hasonló, másik programot.  

Megegyeztünk, aláírtuk.

Akkor mi ez itt előttem, hogy túllépte a kétezredik évet ez a számláló? A nyugati világban vagyok, itt volt az 1962-es év a végső visszaszámlálás kezdete, itt nem lehetett volna már 2000! Az eredeti rendszer nem is ismert ilyen időszakot!

Hova kerültem? Milyen világba?

A kinti számláló szerint most kezdődne az atomháború. A benti számok szerint itt már csak egy rombadőlt világ lehetne, játékosok nélkül.

A francba! Egy nem létező világban vagyok.

Sőt! Egy eredetileg sem létező, virtuális világ nem létező programvariációjában vagyok.

Segítség! Valaki ellopta a Világvégét!