Eszembe jutott, hogy nem mindenki emlékezhet arra, hogyan
is kezdődött ez az egész. Akkor most röviden elmondom. Régen volt, és olyan egyszerűen
indult. Egyikőnk sem gondolta, hogy ekkora dolog lesz belőle.
Egy játék-világtalálkozón kezdődött. Különleges, nagyszabású
rendezvény volt, ott voltak a valós szerepjátékosok és a virtuális játékprogramozók
is.
Ugyanis abban a kinti világban is vannak ilyen
szórakozások. Pontosabban Zea csapata azért hozta be ezeket a játékokat ide,
hogy felismerhessétek, miben vagytok.
Tehát vannak azok, akik az anyagi világban létrehozzák a
környezetet, ahol játszani akarnak, jelmezeket és eszközöket készítenek,
beöltöznek, és beleélik magukat abba a helyzetbe. Eljátsszák például a régi
történelmi eseményeket, újra élik a régi korokat. Vagy kitalálnak nem létező
birodalmakat, megalkotják a törvényeket, és úgy élnek.
Ők az Anyagi világban játszanak. Ez lehet hosszú távú is,
akár egy egész életre szóló. Vannak csoportok, akik egész bolygókat alakítanak
át, és ott élik a saját fantáziájuk szabályai által megalkotott életet.
Aztán van a Szellemi világ játszótere, a virtuális
valóság. Itt ülhet az ember a szobájában, és a számítógép képernyőjén nézheti a
másik világot, ahol kalandokat él meg. Vagy elmehet olyan helyekre, ahol nagy
termekben holografikusan kivetített térben szórakozhat, mintha valóságos lenne.
De ez persze nem az. Ha ezek a programok egy idő után lekapcsolnak, csak üres
falak maradnak utánuk. Ezt lehet egyedül is játszani, vagy másokkal együtt.
Nekem volt egy saját programom, amiben én voltam a főnök,
a legerősebb lény, és sorra legyőztem a számítógépes program által generált
többi lényt. Jó program volt, sok szinttel, sokféle lehetőséggel, de egy idő
után unalmassá vált.
Azon a régi rendezvényen megcsodáltam mások alkotásait.
Ott volt egy srác, aki szinte a semmiből, apró alkotóelemekből tudott
létrehozni bonyolultan működő anyagi rendszereket, építményeket. Ő lett aztán a
Por népének a Teremtője.
Volt a Főnix, akinek a számítógépes programja tökéletes
virtuális valóságot épített fel, ami felemésztette saját magát, és aztán egy
másik formában újrateremtette. Egy csodálatos örökmozgó rendszer volt.
Leültünk hármasban beszélgetni, és kitaláltuk, hogy
csináljunk egy közös programot. Olyat, amiben fele-fele arányban van az anyagi
és a virtuális valóság. Ehhez kellett még legalább egy ember. Írtunk egy
felhívást, amire váratlanul sokan jelentkeztek.
Többször tárgyaltunk, ötleteltünk, és a végén tizenketten
maradtunk, akik aztán megteremtettük ezt a játékvilágot. Egy saját, külön bolygón
hoztuk létre, ami korábban üres volt, hogy legyen elég hely mindenkinek, és ne
zavarjanak minket a szomszédok.
A világ fele tehát valódi anyag lett, létező hely, a
másik fele viszont virtuális kivetítés, ami csak a közös megegyezés miatt tűnik
valósnak. Bármikor átírható, módosítható.
Mi, tizenketten lettünk az Alapítók. És mindegyikünknek
volt egy csoportja, amit megteremtett, amit irányított. Ez volt az ő népe.
Hatan képviselték az Anyagi világot:
– a Hegyek népe, a Bölcsek
– a Földek népe, a Mesteremberek
– a Por népe, a Dolgozók
– a Kardok népe, a Harcosok
– a Pajzsok népe, az Őrzők
– a Csillagok népe, a Technikusok.
Aztán a Szellemi világ képviselői:
– a Sárkányok népe, az Uralkodók – ez az én népem
– a Griffmadarak népe, a Beszélők
– az Angyalok népe, a Közvetítők
– a Sellők népe, a Művészek
– a Kentaurok népe, a Tanítók
– a Főnix népe, a Teremtők és Pusztítók
Ha már tizenketten jöttünk össze, ezt használtuk kiinduló
számnak. Első körben mindenki megteremtett magának tizenkét avatárt, olyan
szereplőt, akiben még az összes tudása benne volt. Aztán őket klónoztuk, sokszoroztuk
meg, ezerszer, így lett alapból tizenkétezer fő mindenkinél. Ők lettek az első
szereplők, az első száznegyvennégyezer létező játékos. Bár csak a
játékvilágban, a számítógépes program által léteztek, de bennük nagy volt a szellemi
tudatosság. Képesek voltak éber tudattal kilépni az egyik virtuális testből, és
belépni egy másikba. Ébrenjárónak neveztük őket. A két élet között is sokkal
tudatosabban tervezték meg a következő játékba lépésüket, mint a későbbi,
egyszerűbb karakterek. De persze a létezésük ehhez a színtérhez volt kötve.
Aztán, hogy érdekes legyen a játék, az első tizenkettőt
kivéve, mindegyik kettévágtuk úgy, hogy ne legyenek teljesen egyformák. Így
lettek férfiak és nők belőlük. Ez a Főnix ötlete volt: széthasítani és
egyesíteni, aztán újra szétszakítani, újra egyesíteni. Ebből alakult ki ennek a
világnak a legvonzóbb, legizgalmasabb és legtöbb szenvedélyt megmozgató játéka,
a szexualitás, és a következménye, a szaporodó szereplők. Ettől kezdve, ahogy
elindult a program, a kettévágott szereplők keresni kezdték egymást, és ha
találkoztak egy másik neművel, összeolvadtak, ebből újabb játékosok születtek a
világra. Zseniális ötlet volt, önmagát fejlesztő program. Úgy, ahogy a
fraktálok nőnek, úgy növekedett a népességünk, és közben variálódtak is a
tulajdonságok.
Ez annyira eredeti és érdekes volt, hogy egyre többen
jöttek kintről újak, Látogatók. Ők olyan emberek a kinti világból, akik beléptek
a játszóterünkre, választottak maguknak egy-egy karaktert a megfelelő
tulajdonságokkal, és elkezdték azt irányítani. Eredetileg csak a tizenkét
Alapító volt valóban élő személy, a többi szereplő csak a virtuális világban
létezett, és megszűnt volna, amint véget ér a program. Ahogy a számítógéped
képernyőjén etetett kis tamagocsi vagy ki tudja milyen játékfigura sem létező,
és megszűnik, ha törlöd a programját. Ilyenek voltatok valamikor ti is. Az
életetek a Nagy és Ismeretlen Programozótól függött.
Vicces, ugye?
De aztán egyre több figura bőrébe bújt bele élő személy,
kintről hozott ötletekkel variálni kezdték a mi eredeti programunkat. Voltak,
akik az alapokat is át akarták írni, új népeket hoztak be, és ki akartak irtani
régieket. Úgyhogy voltak nagy háborúink is az Idegenekkel. És előfordult, hogy
jelentenünk kellett a kinti világ szakmai bizottságának, hogy a mi szellemi
tulajdonunkat akarják megváltoztatni, átvenni az irányítást a játékprogramunk
felett. Aztán ők intézkedtek, és a renitenseket kitiltották a világunkból.
De egy idő után köztünk, az Alapítók között is egyre több
konfliktus adódott. A kettészakítottság a népeken belül is gyakran okozott
testvérharcot, és a népek között is fokozódott a nézetkülönbség. Pedig az eleje
még jól indult. Az én programommal
kezdtünk, a dinoszaurusz-világgal, amit a saját játszóteremről hoztam. Jó volt
a vadászat, sokan élveztük, de aztán az érzékenyebb lelkű Alapítók változtatni
akartak, nekik nem tetszett, hogy mindig ők lettek az áldozatok.
Úgyhogy jött a rózsaszín lányszoba, Lemúria a Sellők népe
kedvéért. Azt meg mi, harcosabb, aktívabb Alapítók untuk meg egy idő után. Mi
abban az érdekes, ha mindenki kedves, jó meg aranyos? És békésen fejlesztgeti
önmagát meg a világot maga körül? Ehhez miért kell egy ilyen játékvilág? Menjen
ki, aki így szeret élni, ez majdnem olyan, mint a kinti valóság. Leszavaztuk és
elsüllyesztettük azt a játszóteret. A Sellők népének Alapítója meg is sértődött,
sok játékosát visszavonta, vagy lecsökkentette a működésüket, és sokáig a víz
alatti világban maradtak, siratgatva az elvesztett otthonukat.
Aztán kitaláltuk Atlantiszt, amiben már voltak jó kis
konfliktusok is. Sikeresen fel is robbant végül az a tér. Valahogy kihagytuk a
számításból, hogy nem csak virtuális ez a világ, és az alacsonyabb rezgésű
anyag nem tud olyan gyorsan reagálni a frekvenciaváltozásra, mint a virtuális
környezet. Szétcsúsztak a terek, meghasadt a felszín, elég nagy esély volt,
hogy elveszítjük az egész programot, mindenestől. De aztán nagy áldozatok árán,
egyes kiegészítők lekapcsolásával, valahogy mégis stabilizáltuk a helyzetet. Utána
már jóval óvatosabban nyúltunk az anyaghoz, és tovább lassítottunk az időn is, hogy
ha legközelebb valamit megint elszúrunk, legyen lehetőség a javításra.
A következő korszakokban egyre bonyolultabbá vált ez a
világ, a népek is osztódtak, variálódtak, a program karakterei egyre
tudatosabbak lettek, mert bennük volt a tanulási lehetőség. Továbbra is nagyon népszerű
volt a kintiek között is, mert sokan, sokféleképpen játszhattak benne. Amikor kiléptem,
és aztán a visszatérés előtt környezettanulmányt végeztem, láttam, hogy milyen sok
a Látogató benne. Sok karakternek már várólistája is volt, annyian akartak
beszállni a játékba, hogy sorban álltak a lehetőségért.
Nekem viszont egy idő után nem tetszett ez a sokféleség,
amiből már nem ragyogtak ki olyan fényesen a Királyok, mint az elején, ezért
egyre kevesebbet voltam idebent. Emiatt tovább csökkent a Sárkányok népének a
hatalma, az Uralkodók kezdtek lesüllyedni a többiek szintjére.
Aztán jött az összeesküvés, a Griffmadarak, a Kentaurok
és az Angyalok népe elkezdte a tudást szétteríteni, a felszín alatt szépen
módosítgattak az eredeti szabályokon, és aztán a Kardok népével meg a Főnixek
támogatásával kirobbantották a francia forradalmat. Azt üvöltötték, hogy „Szabadság,
egyenlőség, testvériség!” És lefejezték a királyokat.
Na, én akkor sértődtem meg igazán. Mert nem erről volt
szó az elején. Ezzel kiírtak engem a történetből. Persze, reklamálhattam volna,
de egy Uralkodó nem fog könyörögni a hatalmáért. Úgyhogy hagytam az egészet,
legyen úgy, ahogy ők kitalálták. És nem jöttem volna vissza ide, játsszák csak
tovább ők ezt a játékot, amíg véget nem ér.
Csakhogy itt volt Zea. Övé volt a Földek népe. És ő
beleszeretett a népébe, és ebbe a játékvilágba.
Én meg Zeába szerettem bele, de sajnos nem akart rólam
tudomást venni, bármit is csináltam.
Pedig igazán sokszor próbálkoztam. Újra és újra kihívtam,
de sosem jött át a küszöbön. Csak meghalt az egyik karakterben, aztán már
lépett is át azonnal a következő testbe. Hiába vártam odakint.
Úgyhogy muszáj volt visszajönnöm, ha látni akartam.
Megcsináltam magamnak az álruhát, többé nem látszott, hogy ki vagyok. Csak
azért jöttem, hogy Zeával találkozzak, aztán ha meghalt, reménykedve mentem ki,
de sosem várt ott.
Legutóbb 1941-et mutatott a számláló, amikor itt jártam.
Na, az csúfos távozás volt. Orvul lelőttek, és én egy ideig nem vettem észre,
hogy meghaltam. Teljesen eltompult a tudatom, és elvesztem a körülöttem zajló
zűrzavarban. Bombák robbantak, fegyverek dörögtek, és több száz kísértet
rohangált körülöttem kétségbeesve, akik szintén nem tudták, hogy mi történt
velük. Megfertőzött a körülöttem tomboló káosz, magába szívott a rémület és a kétségbeesés
mocsara. Itt sodródtam a tömegben hónapokig, majdnem belecsúsztam velük együtt
az itteni túlvilágba, és ezzel együtt az öntudatlanságba. Az utolsó
pillanatban, a Küszöbnél tértem magamhoz. Ott végre felismertem, hogy ez nem az
ismerős kijárat, én nem tartozom ezekhez az emberekhez. Nagy nehezen kirángattam
magam a csoporttudat kábulatából, és ott hagytam a katonák araszoló sorát. Összeszedtem
magamat, megtaláltam a Kaput, és végre ki tudtam lépni innen. De hátborzongató
élmény volt, hogy majdnem elnyelt ez a belső alvilág. Úgy döntöttem, nem
kockáztatok többet, túl veszélyes egy Uralkodónak ez a megbolygatott rendszer.
Elhatároztam, hogy odakint várom meg, amíg véget ér a program, és majd akkor
találkozom Zeával.
Aztán telt az idő, és nekem elkezdett nagyon hiányozni.
Megnéztem a számlálót, láttam, hogy mindjárt vége a játéknak, és úgy gondoltam,
még egyszer, utoljára bejövök.
És most itt vagyok. Rövid időn belül rájöttem, hogy ez nem
volt egy túl jó választás.
Aztán a végén, amikor már mindenen túljutottunk, felismertem,
hogy ez volt életem legjobb döntése.
De addig még történt pár dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése