7. Továbbra is mozgalmas éjszaka

Előkotortam a pisztolyt a szekrény alól. Kicsi, kézbeillő, precíz fegyver volt. Megnéztem az íróasztalfiókot, ahonnan a lány olyan gyorsan előkapta. Több doboz lőszer is volt benne. Újratöltöttem a pisztolyt, és azon gondolkoztam, honnan tudta a lány, hogy ez itt van. Ismerte Johnt, és bejáratos volt a házába? De akkor miért akarta megölni? És mit keresett a számítógépen?

Megnéztem a gépet, egy nagy adathalmaz, rengeteg szám volt abban a fájlban, amit a lány megnyitott. Nekem semmit sem jelentettek. De ő nagyon elmerülten nézte, meg se hallotta, amikor jöttem le a lépcsőn.

Újabb rejtélyek ebben a fura világban. Eddig sem volt egyszerű a helyzet, és csak tovább bonyolódik.

Felmentem a hálószobába, és magammal vittem a pisztolyt. Jó, ha kéznél van, ki tudja, mik történnek itt még. Bár azt remélem, hogy mára ennyi elég volt. Ez még csak az első napom, aludni akarok végre.

Lefeküdtem, de egy ideig még az előbbi lányon gondolkodtam. És persze újra meg újra el kellett nyomnom annak a múltkori kudarcnak a keserű érzését, ami a felszínre akart törni bennem. Nem, most nem gondolhatok arra, nem gondolhatok Zeára, mert akkor tényleg nem lesz alvás, pedig már nagyon fáradt ez a test. Szüksége van a regenerálódásra, nem tölthetem folyamatosan a saját energiámból.

Néztem az ablakon át a Holdat, a csillagos eget, és éreztem, hogy lassan megnyugszom, és végre jön az álom.

Ekkor valami zörrent odakint, és a holdfényben egy sötét árnyék magasodott fel az erkélyen. A félig nyitott ablakhoz lépett, benyúlt, a kezében megcsillant valami, aztán egy villanás és egy nagy durranás. Aztán még egy, még egy.

A kurva életbe! Már megint lőnek rám!

Szerencsére már annál a gyanús mozdulatnál megfeszültek az izmaim, és a lövés előtti pillanatban már vetődtem le az ágyról. Aztán előkaptam a pisztolyt, és visszalőttem. Üvegcsörömpölés. A szobában csípős lőporfüst szaga terjedt szét, bennem meg felrobbant a régi düh. Na, most már elég ebből!

Felugrottam, ki az erkélyajtón, az a sötét alak már a korláton lépett át, mászni akart lefelé. Elkaptam a karját, visszahúztam. Rám vetette magát. Hát, ez nem az előző vékony kiscsaj.  Magas, izmos, sötétbőrű férfivel kapaszkodtunk egymásba, a holdfényben a szeme fehérje világított csak. Volt benne erő. Lenyomott a földre, és ököllel arcon vágott. Többször is, mire le tudtam rúgni magamról, és én is behúztam neki párat. Úgy tűnt, meglepődött ettől. Csodálkozva rám meredt, aztán egy gyors mozdulattal átugrott a korláton, le a mélybe. Nagy csobbanás. Lenéztem, az úszómedencében landolt. Ugrottam utána én is. A hideg vízbe csapódtam, a férfi mellé. El tudtam kapni a lábát, lehúztam a víz alá. Arcon rúgott, ettől megszédültem, és kicsúszott a kezemből. Úszott a medence széle felé, de utolértem, újra megragadtam. Visszafordult, a testünk egymásnak feszült. Ott birkóztunk a víz alatt, időnkét a felszínre bukkanva, egymásba gabalyodó testtel. 

És ez nem is volt rossz érzés. Élveztem, ahogy az izmaink párbajoztak egymással. De közben haladtunk a medence partja felé, és egyszer csak a férfi nekinyomott egy fémkorlátnak. Alászorította a fejemet, ütött még egyet, aztán kiugrott a partra. Mire én is kikecmeregtem a vízből, már nem volt sehol.

Álltam a parton a sötét éjszakában, csöpögött rólam a víz, a testemen sajgó ütésnyomok, és meghallottam a rendőrségi sziréna közeledő hangját.

Na jó, most van elegem ebből az egészből.

Fejezzük be. Elsőre jó ötletnek tűnt, de ez nem az a játék, amit akartam. Kész, vége, én most innen kilépek. Bocs, tévedtem, majd jövök máskor. Akkor talán már érteni is fogom, hogy hol tart ez a program.

A rendőrautó a ház előtt fékezett. Rájöttem, hogy nem lesz időm a nyugodt kilépésre, ezek mindjárt csöngetni fognak, meg ajtót döngetni, ez a helyzet nem alkalmas a békés befelé fordulásra.

A kerti lámpa fényében megláttam medence alján a férfi pisztolyát. Beugrottam érte, felhoztam, leültem a fűre, és a fegyvert a fejemhez emeltem. Nagyon utálom ezt a halált, azt a hosszú pillanatot, amíg a tüzes fájdalom végigsüvít a koponyámon, a vörös-fekete nagy robbanást, a szétszakadó nagy semmi érzést. Utálok így meghalni. Annál persze jobb, mint amikor a testem más részéből indul el a kilépési folyamat, az a rohadtul alattomos érzés, ami a fekete örvénybe húz le, hányingerrel, széteséssel, a fokozódó tehetetlenség rettenetes érzésével. Na, azt soha többé nem akarom megtapasztalni. Inkább a villámcsapás a fejembe.

Meghúztam a ravaszt.  

A pisztoly kattant egyet. Semmi.

Meghúztam még egyszer, Csak a kattanás.

Ó, hogy a fészkes fene vigye el. Biztosan beázott. Vacak egy gyártmány, nem bírja a vizet.

A rendőrök már nyomták odakint a csengőt. Ha odaállnék eléjük ezzel a pisztollyal, akkor talán lelőnének, és azzal kiléphetnék. De nem bíztam abban, hogy ők fejbe találnának. Valószínűleg a testemre céloznának, azt viszont nem akarom.

Sóhajtottam egyet. Nem egyszerű ez a világ, itt még meghalni se könnyű.

Körbenéztem. A földszinti teraszajtó persze zárva van. Betörhetném az üveget, de a csörömpölésre nehéz lenne normális magyarázatot adni. Úgyhogy marad az erkélyajtó, mint bejutási lehetőség. Ha ez a férfi fel tudott mászni, akkor én is képes leszek rá.

Nem volt egyszerű, de megtaláltam azokat a kapaszkodókat a falon, amikkel feljutottam az emeletre. Közben a csengő persze szólt, és dörömböltek az ajtón is.

A szobában felkaptam egy fürdőköpenyt, mert a verekedés nyomait az egész testemről nem tudtam volna ennyi idő alatt eltüntetni. Amíg mentem lefelé a lépcsőn, az arcomat rendbe hoztam, ne látszódjanak rajta a kék foltok meg a horzsolások.  Aztán kinyitottam az ajtót.

Az előző két rendőr állt odakint.

– Most meg mi van? – kérdeztem dühösen és felháborodottan. Egyébként teljesen őszintén. Tényleg ezt éreztem, és végre volt kire zúdítani a bennem tomboló indulatot.

– Újabb lövéseket jelentettek. Ki kell vizsgálnunk – mondta az idősebb rendőr, de nem tűnt nagyon magabiztosnak.

– Mondják, maguk egy bolond öregasszony minden bejelentésére iderohannak? – Láttam, hogy Mrs Montgomery ott áll az ajtajában a rózsaszín pongyolában. Most mindenkit utáltam, aki benne volt ebbe a játszmában. Feléje mutattam. – Talán őt kellene kivizsgáltatniuk. El tudom képzelni, hogy petárdákat robbantgat a kertjében, hogy aztán rám hívhassa a rendőrséget. Ez már zaklatás.

A rendőr bizonytalanul pillantott a szemközti ház felé, de aztán újra felém fordult:

– Megkérdezhetem, hogy Ön mit csinált az elmúlt percekben? Hallott lövéseket?

– Zuhanyoztam. Nem tudtam elaludni az előző látogatásuk óta, és úgy gondoltam, egy jó zuhany talán ellazít. Valami pukkanásokat hallottam, de nem foglalkoztam vele. Kérdezzék meg a többi szomszédot, talán ők többet tudnak. – Úgy gondoltam, mire végigjárják a környéket, nekem lesz időm itt hagyni ezt a világot. Még ha látta is valaki, hogy tőlem rohant el egy férfi, mire ezt megkérdezhetnék tőlem, én már nem leszek ebben a testben. Akkor már azt gondolnak, amit akarnak.

– Azért körülnézhetünk odabent? ­– kérdezte gyanakodva a fiatalabb rendőr.

– Persze, jöjjenek be. Toby végre alszik. – Óvatosan bejöttek, körülnéztek. Most nem volt semmi gyanús a házban. Az emeletre szerencsére nem mentek fel, a lövéstől kitört ablakot nem látták meg. Elnézést kértek, elköszöntek, és láttam, hogy Mrs Montgomery felé indulnak. Remélem, elbeszélgetnek vele egy ideig.

Bezártam az ajtót, ledobtam magamról a fürdőköpenyt, mert már annak a súlya is zavart, és a nappaliban leroskadtam a fotelba. Kész, vége. Kifogyott belőlem az a lelkesedés, amivel eddig működtem. Nem nekem való ez a színjáték, nem tudok hétköznapi ember lenni. Jó ötletnek tűnt, de be kell látnom, hogy tévedtem.

Haza akarok menni.

Végül is ez nem kudarc, csak egy józan döntés. Meggondolatlanul beleugrottam egy helyzetbe, aminek nem mértem fel a valós körülményeit. Célszerű is kilépnem, meg kell tudnom odakint, hogy mi történt ezzel a programmal. Még az is lehet, hogy nagy a baj, csak a kintiek nem foglalkoznak vele, a bentiek meg nem veszik észre. Igen, ez a helyes döntés. Valószínűleg Zeának is segítek azzal, ha kintről rendbe hozatom a kedvenc programját. Aztán majd hálás lehet érte.   

Na, ezektől a gondolatoktól megnyugodtam végre. Vettem pár mély lélegzetet, elkezdtem befelé koncentrálni, és elindítottam a kilépési folyamatot. Szép fokozatosan kibontakoztam a testből, elengedtem a kötéseket, és…

…és nem történt semmi.

Valami nem stimmelt. Én el akartam indulni, de a test nem engedett. Visszatartott, magába zárt. Ilyet még soha nem éreztem. Olyan már előfordult, hogy valami miatt nem tudtam működtetni egy testet, vagy hibás válaszokat adott a belső parancsaimra. Volt, amikor lecsúszott rólam a fizikai rész, nem tudott illeszkedni a frekvenciámhoz. De a kilépés mindig egyszerű volt. Innen elmenni, ebben a világban meghalni könnyű dolog. Így van megtervezve. Ahhoz kell erő, hogy itt működni tudjon az ember, és ha elfogy az ereje, lecsúszik róla ez a földi ruha. A kilépés, a meghalás könnyű. Élni nehéz. Ez a játék alaptörvénye.

Akkor most mi van?

Persze, éreztem az elején is, hogy nehéz ez a test. Lett saját programja, tehát van saját életösztöne. Ez korábban csak a programozott, teremtett szereplőknek volt, a növényeknek, állatoknak, meg a program által generált, nem valós szereplőknek. A tömegembereknek nem volt öntudatuk, ezért nem is akartak meghalni, nekik nem volt hova kilépniük, az ő életük csak ebben a játékvilágban zajlott. Ők mindenáron élni akartak. Ez volt a programjukban.

De mi, a valódi játékosok szabadon elmehettünk innen. Csak a játék élvezete tartott itt minket. Sőt, ha nem figyelt eléggé az ember, bármikor történhetett a testével valami, baleset, betegség, elfogyott az energiája vagy legyőzte egy nála erősebb szereplő, és akkor meghalt itt, aztán kezdhette újra a játékot. Éppen ettől volt izgalmas kaland ez a virtuális világ.

De most ez a test felül akarta írni az én döntésemet. Na, azt azért már nem! Oké, hogy sok információ van benne, de azért tudnia kell, hogy ki itt a főnök. Ha nem megy szép szóval, hát akkor csináljuk drasztikusan.

Felmentem a hálószobába a másik pisztolyért. Leültem az ágyra, de ott nem volt elég kényelmes. Nem mintha sokáig tartana a dolog, de az a pár másodperc is nagyon szar érzés. Nem akarom, hogy tehetetlen zsákként dőljön el a testem. Hanyatt feküdtem, de úgy se volt jó. Az előbb lent a fotelban olyan jó testhelyzetet találtam, az lesz az igazi. Olyan, mintha csak ülnék, a támla megtartja a fejemet is.

Visszamentem a nappaliba, kényelmesen elhelyezkedtem a fotelban, és a fejemhez emeltem a pisztolyt.

Szervusz, világ, viszlát Zea, hamarosan újra jövök.

Mozdult az ujjam a ravaszon, amikor kopogtak a teraszajtón. Na ne már! Ebben a rohadt világban már meghalni se hagyják az embert?

A kopogás türelmetlenül megismétlődött. Így nem lehet a kilépésre koncentrálni!  Ki a franc ez, és mit akar tőlem?

Felálltam, elhúztam a függönyt. A teraszon a mandulaszemű, fekete kiscsaj állt. Kinyitottam az ajtót. A lány szigorú tekintettel nézett rám, és határozott hangon azt kérdezte:

– Ki vagy te, és mit keresel az én testemben? 

(Megjegyzés: Kedves Olvasók! Ha minden jól megy, akkor az eddigi rendszer szerint, hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön 20 órakor jelenik meg majd az újabb fejezete a történetnek.)