6. Mozgalmas éjszaka

Éjjel két óra volt, amikor már összefolytak a betűk a szemem előtt, és abbahagytam az internetezést. Így is volt már annyi információ a fejemben, hogy idő kell, mire szétválogatom őket. A test is furcsán fáradt volt, még szoknom kell a működtetését.

Felmentem az emeletre, lezuhanyoztam. Törölközés közben élvezettel figyeltem az izmaim mozgását a nagy tükörben. Jól nézek ki, az biztos! 

A kezem automatikusan nyúlt a polcra, de aztán megakadt a mozdulat. Csak a levegőt markoltam. Mi van? Rájöttem, hogy ott voltak a gyógyszeres üvegek, amiket kidobtam. Még szerencse, különben csak úgy, megszokásból bekapkodnék mindenféle tablettát. Ittam egy jó pohár vizet, és lefeküdtem. Hosszú nap volt, rám fér a pihenés.

Valami zajra ébredtem. Arra gondoltam, hogy Toby indult éjszakai sétára, és eltévedt a túl tiszta lakásban. Felkeltem, és elindultam lefelé a lépcsőn. A nappaliban sötét volt, de valaki ült a számítógép előtt, és elmerülten figyelte a monitort. Felkapcsoltam a villanyt.

– Jó estét! – mondtam.

Egy fiatal lány ugrott fel a székről, és rémülten meredt rám. Rövid, fekete haja volt, mandulavágású szeme, keleti vonású arca. Döbbenten néztem. Egy pillanatra azt hittem, Zeát látom. A legutóbbi találkozásunk Hawaii egyik szigetén volt 1941-ben. De Zeának akkor is zöld szeme volt, ez a lány viszont éjfekete szemekkel bámult rám. A hasonlóság annyira meglepett, hogy még kérdezni is elfelejtettem. Csak néztem a lányt.

Ő tért előbb magához. Kirántotta az íróasztal fiókját, előkapott egy kis pisztolyt, és rám lőtt. A golyó a fejem mellett süvített el. A francba! Betör a lakásomba, és még ő lődöz rám! Két nagy lépéssel lent voltam a nappaliban, és nekiugrottam. Újra lőtt, az oldalamba éles fájdalom hasított. Ez most talált. A tudatom mélyéről elindult egy vad indulat, amit igyekeztem visszaszorítani, mielőtt elborítana. Ő nem Zea! Ez nem az a helyzet! Minden erőmmel józan akartam maradni. 

Elkaptam a pisztolyt tartó kezét, a következő golyó a tenyeremen hatolt át. Kicsúszott a szorításomból, és az erkélyajtó felé szaladt. Utolértem, lerántottam a földre. Gyorsan hanyatt fordult, és újra lőtt. A fenébe, újabb lyuk a testemen. Az indulat újabb hulláma tört rám.

Leszorítottam a földre, és végre sikerült kicsavarnom a pisztolyt a kezéből. Vergődött alattam, nyöszörgött, és nem én tudtam tovább fékezni a bennem tomboló szenvedélyt.  A gerincemen végiglüktetett az energia, a jól ismert, vad vágy, és félresöpört minden kontrollt. Letéptem róla a pólót, előbukkant a két formás, kerek melle. A nadrágot akartam lehúzni róla, amikor észrevettem, hogy csupa vér a teste. Ettől megakadt bennem a lendület. Jobban megnéztem, és rájöttem, hogy az én vérem folyik rá. Az oldalamon és a mellkasomon két lyuk tátongott.  A tenyerem is véres volt. A tudatom villámgyorsan visszavette az irányítást. Nem lesz ez így jó, vigyáznom kell a testemre.

Kicsit megszorítottam a lány nyakát, csak addig, amíg elernyedt a teste. Azt akartam, hogy elveszítse az eszméletét, és nyugton maradjon, amíg rendbe hozom magamat. Felálltam, és koncentráltam. Megkerestem a két golyót, és kilöktem a testemből. Vacak érzés volt. Hiába próbáltam elnyomni, feljött a múltkori emlék, a japán sziget, a kudarc érzése, szédültem és hányingerem lett. Le kellett ülnöm a székre. Újra koncentráltam, a sebek lassan kezdtek összezáródni.

Kintről rendőrségi autó szirénája hallatszott egyre hangosabban. Aztán csikorgó fékezés zaja a ház előtt.

Ó, már csak ez hiányzott! Fogadjunk, hogy Mrs Montgomerynek köszönhetem a látogatást.

A lány ájultan feküdt a padlón, a nappaliban felborult székek és vérfoltok. Én meg itt állok meztelenül. Hát, ezt nem lesz könnyű kimagyarázni.

Csöngettek, és dörömböltek az ajtón.

– Rendőrség! Mr Taylor, nyissa ki!     

Felkaptam a lányt, kinyitottam a teraszajtót, és az ernyedt testet leraktam odakint a fűre. Gyorsan visszaléptem, és behúztam a függönyt. Fogtam az asztalterítőt, nagyjából letöröltem a bőrömről a vért. A sebek már alig látszottak. A tenyeremen viszont még ott volt a golyónyom. A fogammal szélesebbre téptem a nyílást, és rászorítottam az asztalterítőt. Aztán indultam ajtót nyitni, mert a dörömbölés egyre erősödött.

Két rendőr állt a küszöbön, pisztollyal a kézben, és nagyon elszánt arccal. Ezek nem a délutáni vidám fiúk voltak.

– Minden rendben van, uram? Lövéseket jelentettek a házból.

– Mrs Montgomery volt a bejelentő? – kérdeztem nyugodt hangon.

– Azt nem mondhatjuk meg. Mi történt a kezével? – kérdezte nagyon hivatalos stílusban a magasabb rendőr.

– Ó, csak egy kis baleset – mondtam, és gondolatban előre is bocsánatot kértem Tobytól a tisztességtelen vád miatt. ­– Volt egy kis nézeteltérésünk a leguánommal, és megharapott. ­ – Azzal eléje tartottam a vérző tenyeremet. Gyanakodva nézte.

– Megengedi, hogy körülnézzünk odabent? Ki kell vizsgálnunk a bejelentést.

– Persze, csak tessék!

Bevezettem őket a nappaliba, és körbemutattam:

– Sajnos, van egy kis felfordulás. Toby, a leguánom a párzási időszakában van, és tudják, ilyenkor a férfiak is megbolondulnak. Kimászik a terráriumából, egész éjjel zörög, felborogatja a bútorokat. Megértem szegényt, nőstényt keresne magának. De nagyon idegesítő. El akartam kapni, de megharapott. Már nem bírtam tovább, meg kellett ijesztenem. Ha egy széket párszor nagy erővel a padlóhoz vágok, akkor meglepődik, azt hiszi, hogy egy nagyobb leguán van a területen, és az csapkod a farkával. Ezért gyorsan visszaiszkol a helyére. Elismerem, ez nagy hanggal járhat az éjszakai csendben. Ezt hallhatták a szomszédban lövéseknek. – Szerintem nagyon meggyőző volt a történetem. Erősen reméltem, hogy egyik rendőr sem szakértője a leguánoknak, és nem jönnek rá, hogy mekkora hülyeséget akarok beadni nekik.

Hallgattak, és gyanakodva néztek körül. A tekintetük megakadt a vérfoltokon. Én közben arrébb sétáltam, és egy laza mozdulattal a szekrény alá rúgtam a pisztolyt.

– Láthatnánk azt az állatot? – kérdezte az egyik rendőr.

– Igen, itt lapít a helyén, és úgy csinál, mintha nem is ő lett volna a bűnös. – Odamentem a békésen szendergő Tobyhoz, álnok módon megragadtam a nyakát és a hátát, és kiemeltem a terráriumából. Szegényt a legszebb álmából riaszthattam fel, ezért dühösen sziszegett, vadul tekergett a kezemben, csapkodott a majdnem egyméteres farkával, és nagyra tátotta a száját. Igazán jól játszotta a szerepét.

A két rendőr ijedten lépett hátrébb.

– Huhh, nem kell ehhez valami engedély?

– Ó, a leguán nem veszélyes állat, csak nem szabad felmérgesíteni. – Toby mind a négy, nagy karmos lábával bőszen kalimpált, úgyhogy majdnem kicsúszott a kezemből.

– Tegye csak vissza a helyére – mondta gyorsan az egyik rendőr, és mindketten az ajtó felé indultak. – Elnézést kérünk a zavarásért, de ellenőriznünk kellett a bejelentést. Vigyázzon arra az állatra!

Visszatettem Tobyt a terráriumba, és kikísértem a rendőröket. A szemközti ház ajtajában ott állt Mrs Montgomery rózsaszín pongyolában, összefont karral, és szerintem azt figyelte, megbilincseltek-e már. Sajnos, csalódnia kellett. A rendőrök elmentek, én mosolyogva odaintettem neki. Nem köszönt vissza.

Bementem a házba, bezártam az ajtót. Aztán a nappaliba siettem, és kinyitottam a teraszajtót. A füvön nem volt senki. A fene egye meg Mrs Montgomeryt! Miatta meglépett a lány, és most nem tudom, ki volt ő, és mit keresett John házában éjszaka!