Szóval ott tartottam, hogy békésen megreggeliztünk. Aztán
elraktam a maradék kaját, Tobyt kiengedtem napozni a kertbe, és Keirával
leültünk a nappaliban.
– Azt hiszem, mégis beszélnem kell neked Robertről –
mondta a kiscsaj.
– Jó – hagytam rá, és hátradőltem a fotelban. Békés
hangulatom volt. Vajon mikor hívhatom fel Zeát? Vagy ő hív majd engem? Remélem,
megkérdezi, hogy vagyok a tegnapi baleset után. Addig pedig jó lesz, ha minél
többet megtudok John eddigi életéről. – Tehát ki ez a Robert?
– Ő a korábbi barátom, akivel hat évig együtt éltünk.
Nagyon jól ismeri a rendszert. Külsős, Látogató, de sokat élt már idebent,
általában a Főnixek karakterében. Ő segített Zeáéknak, amikor 1962-ben
leállították a programot.
– Ó, hát ők voltak! – Egyszerre nagyon éber lettem. – Mit
csináltak pontosan?
– Én akkor még nem voltam a csapattal, úgyhogy csak a
lényegét tudom. Zea alapító kódjával páran vissza tudtak menni az atlantiszi
platformra, beléptek valahogy a Forrás terébe, és leállították a számlálót. Azt
én sem értem, hogy miért nem omlott össze vagy fagyott le ettől az egész
program. Valami komoly dolog viszont történt, mert Zeával nem lehet erről
beszélni, azonnal elkomorul. Robert se mondott róla semmit, szerinte ezt nem
kell másnak tudnia. Állítólag valaki ott maradt a Forrás terében közülük, őket
meg kidobta a védelmi rendszer, és lezárt mindent. Azóta Zea kódja se működik,
nem tudunk visszajutni oda, pedig Zea állandóan próbálkozik. A program
irányítása leállt, állandóan figyelnünk kell, hogy hol akar elbillenni a
rendszer, és igyekszünk beavatkozni, korrigálni. Teljesen labilis lett ez a
világ, bármikor széteshet. Sok kis csoport van a világban, akikkel együtt kézi
vezérléssel működtetjük azóta. Vannak nehézségek, de még működik… De ehhez
folyamatosan készenlétben kell állnunk, hogy azonnal tudjunk reagálni, amikor
megjelenik egy-egy probléma. Az én Technikusi tudásomra is nagy szükség van,
csak az a baj, hogy amióta Roberttel szétmentünk, sokkal rosszabbul működöm. Ő
pedig újra meg újra megjelenik, és meg akar ölni.
Sok kérdésem lett
hirtelen, úgy döntöttem, a legegyszerűbbnek tűnővel kezdem. Induljunk ki a
jelenből, ami kézzelfogható. Mi van ezzel a fickóval?
– Ha Robert csak Látogató volt, akkor miért nem ment már el?
Mi tartja még itt? Mi baja van veled? Vagyis velem?
Keira gyorsan pislogott párat, nyelt egyet, aztán válasz
helyett visszakérdezett:
– Te is Látogató vagy, ugye? Nemrég jöttél?
– Aha – mondtam. Nem volt kedvem pontosítgatni a
helyzetemet.
– És nem volt a belépésnél valamilyen figyelmeztetés?
– Volt, de nem foglalkoztam vele.
– Nem olvastad el?
– Nem. Kellett volna?
– Hát, igen. Azt reméljük, hogy kint van a felirat, hogy
ne jöjjenek be többen. Már így is alig tudjuk fenntartani ezt a rendszert. Túl
sokan lettünk idebent.
– De hát miért nem indíttatok el egy jó kis járványt vagy
valamilyen természeti katasztrófát? Az megoldaná a helyzetet.
– Nem, sajnos már nem – rázta a fejét. – Már nem
használna. Úgyis csak ide jöhetnének vissza.
Értetlenül néztem
rá. Folytatta:
– Csak a számláló állt le, és a központi irányítás. A
program többi része kontroll nélkül továbbra is fut, a népességszaporodás is,
és egyre nagyobb mértékű lesz. Hiába halnának meg, a rendszer azonnal
visszatölti őket. Ráadásul a kintről jövők nagy száma miatt teljes a káosz a
népek között is, minden csoport felhígult a Látogatók miatt, kiszámíthatatlanná
vált a csoportok viselkedése.
– De miért jönnek ilyen sokan be?
– Mert érdekesnek látják kívülről, izgalmasnak. Aztán
amikor el akarnak menni, akkor jönnek rá, hogy csapdába kerültek. – Keira
megállt, vett egy nagy levegőt, aztán kimondta: – 1962 óta minden kijárat zárva
van. Csak bejönni lehet, távozni nem. Ez itt egy fekete lyuk, ami mindent
magába szív. És attól tartunk, hogy bármikor önmagába roskadhat.
Hogy mi van? Döbbentem ültem a fotelban. Nincs kijárat?
Hogyhogy? Itt ragadtam? Mi az, hogy nem léphetek ki egy játékból, ha úgy
akarom?
Most én pislogtam nagyokat. Így már nem tűnt olyan jó
kalandnak ez az egész. De azért a reményt nem adtam fel. Mégiscsak én vagyok az
Uralkodó. Majd találok valami megoldást!
Keira megvárta, míg megemésztem a dolgot, aztán újra
megszólalt:
– A központi szabályozás nélkül a rendszer olyan lett,
mint egy örökké éhes, feneketlen örvény, nagy polipcsápokkal. Az eredeti
Alapítók régi világai felé nyitva vannak a járatok, de csak egyirányúak.
Hívják, szívják onnan a szereplőket, a programozottakat és a valódi játékosokat
is. Sokan úgy esnek át ide, hogy azt sem tudják, hova jöttek. Csak benéztek egy
nyitott ajtón, aztán hopp, már be is szippantotta őket a rendszer. Itt meg csak
a tehetetlen tömeget növelik, ami miatt egyre nehezebb az irányítás. Ezek a
nagy csoportok könnyen befolyásolhatók, terelhetők, billennek jobbra, balra, és
inog velük a világ is. Sokszor kellett már a bolygó forgástengelyét is
korrigálnunk, mert majdnem eldőlt.
– Ezt csináljátok tehát a számítógépekkel meg a
kristálygömbbel? És működik?
– Egyelőre igen. De a program védelmi rendszere állandóan
megpróbál letiltani bennünket, beméri és blokkolja a beavatkozásainkat.
Folyamatosan változtatnunk kell a módszereket, mert ahogy sikeresen működik az
egyik, a karbantartók felfedezik és leállítják. Mindig új útvonalakat és
belépési lehetőségeket kell keresnünk. – Megint nyelt egyet, pislogott. –
Tegnap este, amikor már fáradt voltál, elkértem a belépési kódodat. – Kicsit
elpirult, várt, aztán folytatta. – Az az utolsó ablak a kinti kódot kérte, és
te rutinból megadtad. Az éjjel azt ellenőriztem le, kipróbáltam, hátha nyitja a
külső kapukat. De sajnos nem működik. Viszont be tudtam lépni olyan részekre,
amikbe eddig nem, úgyhogy köszönet érte. – Ezt igyekezett lazán mondani, de
azért félszemmel figyelt, nem ugrok-e neki.
De el voltam foglalva a saját gondolataimmal. Nem zavart,
hogy az éjjel azt a számsort csellel szerezte meg tőlem. Ha simán csak kéri,
akkor is megadtam volna. Azt viszont felfogtam, hogy tényleg nem tudok könnyedén
kilépni innen. Bonyolódik a helyzet.
Keira gyorsabban kezdett beszélni, gondolom azért, hogy
ne foglalkozzak a cseles kis akciójával:
– Roberttel viszont vigyáznod kell. Már máskor is próbált
megtámadni, de úgy tűnik, most már tényleg veszélyes lett. Nagyon dühös rám.
– Miért is? Tőle milyen kódot szereztél meg?
Most mélyebben pirult el. Nagyot nyelt, aztán válaszolt:
– Őt, mindenestől szereztem meg. Muszáj volt a program
működtetése miatt. Robert évek óta súlyos depressziós volt. Törölni akarta a
memóriáját, mert már nem bírta tovább ezt a bezártságot. Nem tudott kimenni, ezért
kiborult. Nem engedhettem el.
– Mit csináltál?
– Robert gyógyszereket vett be, hogy teljesen kiüsse magát,
úgy haljon meg, és minél tovább a túloldalon, a semmiben maradhasson. De nagyon
sok mindent tudott a rendszerről, én meg még keveset, ezért nem akartam
elengedni. Nélküle nem tudtuk volna folytatni. Titokban csináltam egy
örvény-kristályt, amit a hálószobánkba tettem. Tudtam, hogy ott akarja
befejezni majd az életét. Amikor a lelke kábultan kiszállt, nem tudott elmenni,
a kristály magába szívta. Bezártam oda. És amikor kellett a tudása,
összekapcsolódtam vele, és megszereztem tőle.
Keira elhallgatott, rajtam meg végigfutott a
hideg. Ismertem a módszert, az ember belecsúszhat egyes programoknál ilyen
csapdákba. De hogy valaki a haverjának csináljon ilyet, az azért szemét dolog.
A Mágus-játékokban szoktak ezekkel a börtön-kristályokkal szórakozni a srácok,
de én sose tartottam viccesnek. Más az, amikor tömlöcbe záratok valakit, vagy
karóba húzatom, az a játék része. De az ember lelkével nem tisztességes dolog
ezt csinálni. Teljesen megértettem ezt a Robertet. Ha engem zártak volna be,
nekem is gyilkolni lenne kedvem.
– És hogyan tudott kijönni a kristályból?
– Sokszor volt szükség a tudására, úgyhogy gyakran
kellett összekapcsolódnunk. És ahogy gyengült a gyógyszerek hatása, Robert
egyre tudatosabb lett. Lassan átszivárgott az én testembe, úgy, hogy sokáig
észre sem vettem. De aztán megjelent a hangja is a fejemben, először csak
suttogva, aztán már kiabálva is, és próbálta átvenni a testem irányítását.
Én közben már Daniellel éltem együtt. De egyre
depressziósabb lettem, elhanyagoltam magam, aztán jöttek a dühkitörések,
megtámadtam Danielt is. Vagyis nem én, hanem Robert, amikor sikerült egy-egy
időre irányítania engem. Gyógyszereket kellett szednem, hogy elnyomjam
magamban, de ezzel én is gyengültem. És erről az egészről nem mertem beszélni
senkinek, mert én is szégyelltem, amit tettem. Tudtam, hogy Zea nem engedte
volna meg, még akkor sem, ha a programért volt rá szükség. Bennem volt végül
Robert összes tudása, de ezzel együtt a lelke, a depressziója is, és ráadásul
egy folytonos élethalálharc zajlott belül.
Daniel nem is bírta tovább, és kétévi együttélés után,
három hónapja elköltözött. Akkor már naponta voltak dührohamaim, vagy pedig
bambán néztem csak magam elé.
Amikor Daniel elment, én is feladtam. Engedtem Robert
hatásának, és bevettem egy halom gyógyszert én is, hogy meghaljak. Elkábultam,
és Robert végre kiszabadulhatott belőlem. Ahogy elment, magamhoz tértem,
kihánytam a többi gyógyszert, és végül életben maradtam. De Robertben az elmúlt
évek alatt felgyűlt a bosszúvágy, és testbe költözött újra. Azóta rám vadászik.
Miután kilépett belőlem, kicsit jobban lettem, legalább a
hangzavar megszűnt a fejemben. De a depresszióm mégsem múlt el, mert hiányzott
belőlem a korábbi energiája. Erőtlen és kedvetlen voltam. És közben állandóan
attól kellett félnem, hogy mikor fog megtámadni. Azóta se mondtam senkinek,
hogy milyen helyzetbe sodortam magamat. De az a legrosszabb, hogy most már
nagyon sajnálom, amit tettem. De nem tudok Roberttől bocsánatot kérni, mert nem
hallgat meg. Pedig tényleg sajnálom.
Elhallgatott,
könnyes lett a szeme. Néztem ezt a kis fekete lányt, ahogy magába roskadva
kuporgott a fotelben, és én is sajnáltam. Őt is, azt a Robertet is. Meg egy
kicsit magamat is, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Rabja voltam egy programnak.
Én, az Uralkodó!
Ez nem jó játék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése