Nekem se volt jókedvem, de a kiscsaj nálam is
szerencsétlenebbnek tűnt. Bár a tudatossága megvolt, de kívülről nem látszott
rajta, hogy az első Száznegyvennégyezerből való, és itt van a programban a kezdetektől.
Túl fiatal volt. Nem a teste, az húsz év körüli lehetett, hanem az energiája.
Ott volt az a sok tudás benne, de kevés a tapasztalata. És így már érthető
lett, hogy miért láttam olyan rendetlenséget a fejében. Az információ egy
részét úgy vette át Roberttől, és nem tudta jól beépíteni. A sajátja meg
összekeveredett attól a skizofrén állapottól, amiben két évig élt.
– Mennyit töltöttél eddig a programban? – kérdeztem,
hogy valahogy továbblendítsem a beszélgetést.
– Nem túl sokat – mondta szégyenlősen. – Nekem túl
zavaros volt ez a sokféle nép már a legelejétől kezdve. Inkább a rendszert
vizsgálgattam, elméleteket tanultam, filozófiai rendszereket tanulmányoztam. Azt
reméltem, ha a program működésének minden részét értem, akkor már nem érzem
magamat olyan elveszettnek benne. És nem látom annyira veszélyesnek a többi
embert sem, ha tudom, mi működteti őket. Főleg kolostorokban töltöttem az időt,
vagy zárt, titkos iskolákban. Ezért sokat tudok a világ elméleti részéről. A
társadalmi élet viszont sosem ment nekem. Eddig általában férfitestben éltem,
mert az volt az egyszerűbb választás. Kiszámíthatóbban működött, nagyobb
védettséget adott. Partnernek is inkább férfiakat választottam, mert hozzájuk
jobban mertem kapcsolódni. De így is sokszor csalódtam. Aztán két éve, amikor
amúgy is a padlón voltam amiatt, ami Roberttel történt, megismertem Danielt. Ha
ő nincs, akkor nem tudom áthozni a tudást Roberttől, pedig azóta több
katasztrófát is elhárítottunk azokkal az információkkal, amiket tőle szereztem.
Zea úgy gondolja, ezeket mind Roberttől tanultam. Csak azt nem tudja, hogy
milyen módon.
Daniel, az újabb
szereplő, leltároztam magamban. Aki hazahozta az autómat, és valamiért nem
akart találkozni velem. Most már értem, miért nem. Vele élt John korábban, és
három hónapja szakítottak. Eddig oké. Lássuk, mit kell még tudnom róla.
– Ki ez a Daniel? – kérdeztem.
– Egy nagyon klassz srác – mondta Keira, és először
láttam boldogan mosolyogni. – Gyönyörű a teste és a lelke is. És különleges a
tudása. Nagyon érzékeny, látja az energia mozgását, érzékeli a
frekvenciaváltozásokat. Zea talált rá, ő hívta a csoportba. Daniel a Sárkányok
világából jött, most először járt itt. Őt is beszívta az örvény, és a
megszületése után sokáig azt sem tudta, hogy hova került. Azt hitték, hogy
valami baja van, fogyatékos, mert magába zárkózott, és furcsán reagált a
külvilágra. Sokféleképpen vizsgálgatták, végül azt mondták, hogy talán autista.
De szerencsére a családja hitt benne, ők érezték, hogy különleges lélek van
belül, csak nem tud megnyilvánulni. Szerették, védték, és tanították az életre.
Aztán egyszer csak ő is rájött, hogy hogyan tudja megértetni magát a többi
emberrel, és kinyílt. Nagyon szereti a zenét, azt mondja, látja a hangokat,
nagyon színesek, szépek, ahogy keringenek és hullámoznak a levegőben.
Eleinte nálunk is az volt a gond, hogy nem értettük, amit
Daniel mondani akart nekünk. Mármint a fontos dolgokról, a programban zajló
változásokról. Mert hiába beszéltünk mindannyian angolul, a szavait nem tudtuk
értelmezni. Csak utólag jöttünk rá, amikor már bekövetkezett az esemény, hogy
mire akart minket figyelmeztetni. Különleges kódokat, képeket használt, de nem
tudtuk lefordítani. Aztán én elkezdtem magyarázni neki a matematika rendszerét,
átírtam a hangokat számokká, megmutattam a zene és az események számítógépes
modellezésének formáját, és végre közös nyelvet találtunk. Együtt készítettünk
egy olyan programot, amibe ő bele tudja írni azt, amit megérez, mi meg
megértjük, hogy miről van szó. Nagyon fontos tagja lett a csapatnak, sokat
köszönhetünk neki. Így már jóval korábban felkészülhetünk egy-egy komoly
akcióra, és időben beavatkozhatunk, a bajok kezdeténél.
A közös munka során nagyon közel kerültünk egymáshoz,
pedig én elég rossz formában voltam. De ő sokáig, nagyon sokáig eltűrte a
szélsőséges érzelmi rohamaimat, a depressziómat és a támadásokat. Látta a belső
kettősségemet, bár azt valószínűleg nem értette, hogy mi az oka. Nem
kérdezősködött, elfogadott olyannak, amilyen voltam. Én pedig még soha nem
szerettem senkit ennyire, mint őt. Robert pontosan ezt használta ki. Tudta, ha
Danielt el tudja marni mellőlem, én össze fogok omlani, és ő kiszabadul. És
végül Daniel tényleg elment. Azt mondta, szeret, bárhol is élünk, de azt érzi,
hogy ő is oka az én kitöréseimnek. És annyit tud tenni, hogy távol tartja magát
tőlem. Hátha ezzel segíthet nekem lenyugodni, stabilizálódni.
Megértettem és elfogadtam a döntését. Sőt igazából
örültem neki, mert bár nagyon ragaszkodtam hozzá, én is rettegtem attól, hogy
Robert hatására megölöm őt. Úgyhogy megegyeztünk, hogy nem találkozunk többet.
Csak Zea közvetít köztünk.
Keira elhallgatott,
és újra szomorúan nézett maga elé. Pedig amikor az elején elmosolyodott,
rájöttem, hogy milyen szép. Most már őt magát láttam, nem Zeát képzeltem bele.
Kedves arca volt, szép szeme, és annál a mosolynál felragyogott benne az első
Száznegyvennégyezer ereje is. Nincs teljesen elveszve a lelke, csak kissé
eltemette magát. Lehet, hogy ez a női test még jobban is illik hozzá, mint a
korábbi férfi.
Erről eszembe jutott valami.
– Hogyan találtál ilyen gyorsan másik testet? –
kérdeztem.
– Ó, csak szerencsém volt – mondta. – Keira itt lakott
pár hete a szomszédban, és nagyon elege volt az életéből. Ő ajánlotta fel, hogy
lépjek át a testébe, legalább visszamehet egy időre, hogy jobban megtervezhesse
a következő születését. Mert ezt most jól elszúrta. Ő is az újak közül való
volt, Látogató, aki itt vette észre, hogy csapdába került. A Sellők népének a
karakterébe lépett bele, aztán itt vergődött az irányíthatatlan érzései között.
Rosszul választott magának családot is, csak rábökött két emberre, azt hitte,
nem olyan fontos, kik a szülei. Aztán állandóan szenvedett, idegennek érezte
magát köztük. Elszökött otthonról, intézetbe került, aztán, ahogy nagykorú
lett, már szabadon csavargott a világban. A szomszédba, Mr. Thomsonhoz igazából
úgy lopózott be, mert nem volt pénze, és kaját akart szerezni. Mr. Thomson
viszont meghallotta. Ő egy öreg, vak ember, szinte mindig kint üldögél a
tornácán és szájharmonikázik. Nagyon jó ember. Felajánlotta Keirának, hogy maradjon
nála egy ideig. Mrs. Montgomery persze már másnap feljelentette őt, hogy
kiskorú lányt rejteget, és biztosan erkölcstelen dolgokat csinálnak. Ki is
jöttek a gyermekvédelmisek, megállapították, hogy Keira már nagykorú,
huszonnégy éves, és semmi akadálya, hogy itt lakjon Mr. Thomsonnál. – Újra
elmosolyodott, élénkebb lett. – Mrs. Montgomery már mindenkit feljelentett a
környéken, a legkülönbözőbb okok miatt. Az itteniek annyit jártak a
rendőrségre, vádlottként és tanúként is, hogy teljesen immunisak lettek minden
eseményre. Ha az egyik ház a szemük előtt emelkedne a magasba, akkor is csak
behúznák a függönyt az ablakon, és néznék tovább a tévét. Tegnap este is
mindenkinek hallania kellett a lövéseket, jó nagyokat szóltak, de amikor a
rendőrök körbejárták a házakat, senki sem tanúskodott. Ezért tudtad megúszni.
Tegnap este.
Olyan távolinak tűnt már, mintha sokkal hosszabb ideje lennék itt. És
előfordulhat, hogy nagyon hosszú ideig itt fogok még maradni.
Kell lennie valamilyen megoldásnak. Nem fogok egy
programban rostokolni évekig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése