38. Fokozódó veszély

  Hát igen. Vicces lehetett volna, hogy itt előttünk egy szőke szépfiú világuralmi tervekről beszél, de én emlékeztem arra, hogy az is totális blődségnek tűnt, amikor egy alacsony, vékonydongájú, fekete hajú és pamacsbajszú kis mitugrász arról szónokolt, hogy ő fogja megteremteni az új világot, az izmos, magas, szőke emberfajjal benépesítve. Csak rá kellett volna nézni az üvöltöző emberkére, hogy egyértelmű legyen, ez csak egy vicc lehet.

De sajnos senki sem nevetett rajta. Aztán elég rossz vége lett.

És most Hans hasonló szellemben szónokol itt, és már sem nekem, sem Robertnek nem volt nevethetnékünk.

Hans pedig egyre magabiztosabb lett, és belelendült a beszédbe. Egyre reálisabbnak hangzott, amiket mondott.

– Az emberek nem akarnak szabadok lenni. Az túl kockázatos nekik. Vágynak a szabadságra, de rettenetesen félnek attól, hogy mi lesz, ha egyszer mégis megkapnák. Nézzétek csak meg, amint egy nép kivívja magának a függetlenséget, azonnal keres valamit, amivel újra az ismerős elnyomott helyzetbe hozhatja magát. Olyan vezetőt választ, olyan politikára szavaz, hogy megint legyen mitől félnie. Vagy úgy pazarolja el a gazdagságát, hogy utána megint a NINCS-től kelljen rettegnie.  

Nézzétek meg a Szabadság hazáját, a nagy Amerikát! A felszínes mosoly mögött ott a félelem. Egy háromszázmilliós, hatalmas, jól szervezett ország esik kétségbe szegény kis nemzetek magányos merénylőitől. Az oroszlán pánikrohamot kap, ha egy kisegér a farkába harap. Vagy nézzétek azt, ahogy a mai tömegek rettegni képesek egy-két fantom-vírustól, pár tucatnyi halálesettől, pedig jóval többen halnak meg egy-egy ünnepi hétvégén balesetekben, vagy csak sima szívrohamban. Hiába a szuper orvostudományuk, most is ugyanúgy irtóznak a fertőzésektől, betegségektől, mint a régiek a pestistől meg a leprától. Ha pedig már végképp nem lenne mitől félniük, akkor kitalálják maguknak az összeesküvés-elméleteket, a titkos háttérhatalmakat, hogy kicsinek és védtelennek érezhessék magukat.

Tehát igazam van, az emberek félni akarnak, mert az nekik a biztonságos, ismerős érzés. Ők ezt akarják, én csak besegítek nekik egy-két ötlettel, pár kósza rémhírrel. Imádják ezeket, remegve olvassák, terjesztik, bővítik a saját képzeletükkel kiszínezve. Ma már mindentől félnek. A világvégétől, a globális felmelegedéstől, az energiahiánytól, a szomszéd néptől és a világ túlsó felén élő népektől is, új vírusoktól, pusztító aszteroidáktól, az ételeiktől, a víztől, a levegőtől, a másik embertől, és már a saját testüktől is. Rettegnek, hogy a sejtjeik mikor fordulnak ellenük egy rákos daganattal. Már a saját bőrükben sem érzik magukat biztonságban.

  Hans megállt, a szemét körbehordozta a terem díszes berendezésén, és elégedetten felsóhajtott. A kezét széttárta, és színpadiasan körbefordult.

– Íme, ettől nőtt ilyen nagyra az én birodalmam. Az emberek félelméből élhetek ilyen pompásan. Hiszen valójában már évtizedek óta nem lenne mitől félniük. A program leállt, nem működik a régi rendszer, ami a rettegésük energiáját visszatölthetné ide. A Semmitől félnek, és az energiájuk a Semmibe tűnik el. A világukat szívja be egy hatalmas fekete lyuk. Előbb vagy utóbb, de kifogy innen az energia, minél jobban félnek, annál gyorsabban.

Az a szegény Adam gyerek hiába adott mérhetetlen szeretetet nekik, és hiába nyitotta meg a szabadság végtelen lehetőségét előttük, az emberek nem akarnak ezekkel élni. Inkább belehalnak az elképzelt hiányba, és az általuk generált félelembe. Ez a rettegés zárta le a kapukat, a szabadság elől inkább egy újabb börtönbe menekültek a népek, amit ők húztak fel maguk köré. Hiábavaló a szegény fiú áldozata, értelmetlen a szenvedése. Odaadta a szívét ennek a világnak, és a tömegek lábbal tipornak rajta. Ó, milyen szomorú is a helyzete!  

  Hans ezt már olyan álszent hangon mondta, hogy Robert nem bírta tovább, nekitámadt, behúzott neki egyet, és a földre döntötte. Persze azonnal odaugrott két testőr, leszedték róla, és szorosan fogták. Robert üvöltve káromkodott, de Hans nem látszott dühösnek. Sőt, inkább nagyon elégedettnek tűnt. Biztos voltam benne, hogy ez is a játszmája része. Felkelt, megtörölte az arcát, és megigazgatta a félrecsúszott öltönyét. Már nem törődött Roberttel, most rám koncentrált. Tudtam, hogy azt gondolja, Roberttel már végzett, és most én következem. Az elbűvölő mosoly még szélesebb lett azon a csinos arcon. Hát, én is szívesen pofán vágtam volna, de igyekeztem közömbös arccal nézni, és vártam a folytatást.

– Tehát az emberek szinte mindentől félnek – mondta Hans álmatagon, mint aki csak önmagát ismétli, de azok a kék szemek éberen szegeződtek rám. – Csak attól nem tartanak, amitől valójában kellene: a saját tudatlanságuktól, és a félelmük leplezésre szolgáló önteltségüktől. Mert van a világuknak egy olyan területe, ahol nagyon is elbízták magukat. Minden mástól félnek, de itt nagyban hangoztatják, hogy nincs mitől félni, mert ők olyan okosak, és értenek hozzá. Nem lesz baj, nem lehet semmi gond, mert pontosan ismerik a folyamatokat. Ezt mondják, miközben a világukat alkotó alapokat piszkálgatják… az atomenergiával. – Hans arca most egyértelműen ördögi lett. Mintha a rajta levő maszk áttetszővé vált volna, és egy ősi kísértő alak nézett szembe velem. Az igazi arca, egy ördögi vigyorral. – És ezt a lehetőséget én adtam oda nekik. Nem hazudtam, teljesen őszinte voltam. Megmutattam az atombombával, hogy micsoda hatalmas pusztító erő van ebben a technikában. Ez a Főnixek energiája. És nagyon tetszett nekik! Az óvodásoknak lett egy nagyszerű fegyverük. Szép sorban telepakolták vele a bolygót. Először csak a bombákkal, aztán meg az atomreaktorokkal. Mert annyira féltek attól, hogy elfogy a régi energia, és egyre nagyobb lesz a NINCS, hogy nagy örömmel ragadták meg ezt az új, halálos lehetőséget. És íme, önként aláaknázták vele a világukat. A gyújtózsinór viszont az én kezemben van!

  Hans kinyújtotta a finom ujjait, amik most karmokként görbültek befelé. Elém állt, és szinte az arcomba nyomulva folytatta:

– És te, tisztelt Uralkodó, ha most körülnézel, hol láthatod a te energiádat?  Hol van a végszükség esetére lehozott Sárkányok energiája? Hova lett az a csodás ajándék, amit olyan nagylelkűen adtál a kedvenc Por népednek? Azt remélted, örökké tisztelni fognak érte. Azt hitted, ezzel minden körülmények között biztosíthatod a túlélést nekik és az Uralkodók utódainak. És lásd, mi lett belőle! Játék, szórakozás, ma már érthetetlen vallási szövegek és elfelejtett műemlékek a távoli Kelet mesés tájain. Pár mókás kézmozdulat a japánoknál, tűszúrások és sportos gyakorlatok a kínaiaknál, lótuszülés és fura szertartások az indiaiaknál, különös építmények és vallásba burkolt történetek Indonéziában. A régi energiakondenzátoraid ma már csak vallásos emlékművek, a technikából csupán a csúcsos tetejű épületek maradtak. A lényeget régen elfelejtették.

Hol van az ősi Sárkányerő, amivel egykor gigászi harcokat vívtatok, amivel palotákat emeltetek? Nem tudod? Hát majd én megmondom. Porrá lett a Por népének a kezében. Darabjaira hullott, elveszett. Csak szavak maradtak, ködös értelemmel, hogy csakrák és meridiánok, tai-csi, csikung, karate, jóga és a többi régi, furcsa nevű mozgásforma, vagy a vallási köntösben fennmaradó, különös táncok és rituálék, meg a sztúpák és a pagodák. A lényegre már senki sem emlékszik.  És ezzel elveszett a remény, hogy fenntartható lenne ez a világ. El fog jönni a Vég, én tudom. A régi energia elfogy, és a Főnix-energia meg fogja semmisíteni ezt a rendszert, hogy aztán egy új Főnix-világ, az én világom támadjon fel belőle.

És éppen az irántad való tiszteletből ezt a pusztítást az egykori kedvenceidnél, a japánoknál fogom kezdeni. Ők, akik első kézből tapasztalhatták meg az atom kegyetlen hatását, képesek voltak alig pár évtized múlva megépíteni az atomreaktorokat ugyanazon a megsebzett, gyilkos sugárzással beterített földön. Megcsúfolva, elárulva azokat a százezreket, akiket éppen ez a technika ölt halomra.

Ők, akik a Sárkányerő legmegbízhatóbb őrzői voltak, elárulták a régi Uralkodót, hűtlenek lettek a Fényhez, és helyette az én szolgálatomba álltak. Nem keresték meg az örökségüket, a titkos ősi tudást, nem találták meg a körülöttük pulzáló végtelen energiát, pedig ők vihették volna át a szabad világba ezt a bolygót akkor, amikor kinyíltak a határok. Elkorcsosultak ők is. A Teremtés helyett a Pusztulás szolgái lettek. A Nap helyett az árnyékot választották.   

Hát most hálából tőlük fog kiindulni a Végítélet, a Pokol tüze. Az ő felrobbanó atomreaktoraik fogják beteríteni a Halál láthatatlan leheletével ezt a világot. Hirosima és Nagaszaki gyilkos magját elültették a földjükbe, gondozták, ápolták, hát most kicsírázott, és pusztító virágot fog hozni. Aztán jön majd sorban a többi atomerőmű a világ több száz pontján, utána meg a földbe elvermelt kis bombáik. Bumm-bumm-bumm... és így tovább... Mindegyikben az én technikám működik, mindegyiket emberek tervezték és emberek működtetik. És az ember könnyedén tud hibázni. Elég egy apró hiba, ami akárcsak egy hasadó atommag, lángba boríthat egy egész világot. Alig várom már ezt a végső tűzijátékot, ahol hófehér, izzófényű gombafelhők borítják majd be az eget. Gyönyörű látvány lesz.  

37. Hans világuralmi tervei

Hans szeme villámokat akart szórni valószínűleg, mert úgy húzta össze azt a szép ívű szemöldökét, de a színészi teljesítmény miatt ez inkább csak egy sértett kiskölyök arca volt, akinek elvették a játékát. Egy durcás kölyök, akinek viszont valódi fegyvere van. Vártam, hogy dühében lelövet minket a testőreivel. Ő is erre gondolhatott, de aztán rájött, hogy ha meghalunk, akkor nem tudja kiélni felettünk a diadalát. És valamiért ide is élve hozatott minket, tehát nem akarja a halálunkat. Kellünk neki valamire.

Összeszedte magát, és újra kisimultak az elegáns vonásai. Mielőtt folytatta volna a prófétálást, gyorsan közbekérdeztem, hogy más irányba tereljem:

– Oké, ezek az elvek, ezeket ismerjük. Én a te szerepedre vagyok kíváncsi. Mit tettél, amit még mi sem tudunk megváltoztatni? Ezek szerint még nálam is erősebb vagy? – Biztos voltam benne, hogy ez hatni fog. A hiúsága miatt elfelejti, hogy valamit titkolni akart előlünk, és elmondja, hol nyúlt bele a rendszerbe. A terv bejött. A próféta szerepből váltott, most a nagy királyt kezdte el játszani.

– Hát igen, nagyobb vagyok bárkinél. Még az Uralkodónál is. Az enyém ez a világ.  

  Szerencsére Robert most visszafojtotta a röhögését, csak egy kis vakkantás szerű köhintés lett belőle, mert időben oldalba böktem. Az eggyéváláskor tőlem kapott energiától kissé megrészegedett, és most nagyon vidám és magabiztos volt. Persze ez jobb hozzáállás, mint a korábbi, amikor még a telefonon keresztül is majdnem leharapta Hans fejét. De nem lett volna jó, ha most kizökkenti őt az előadásából. Tudni akartam, mit tett Hans, és ehhez kellett ez az elszállt, öntelt állapota, hogy elmondja.

– Kíváncsi vagy rá, hogyan csináltam? – Hans kihúzta magát, igyekezett lekezelően nézni rám, és méltóságteljesnek szánt mozdulattal összekulcsolt a kezét. Ettől olyan lett, mint egy lefekvés előtti imádkozásra készülő kisfiú. – Elmondom, hiszen már úgysem változtathatsz semmin. Tudd meg, hogy átvettem a helyedet. Már régóta én vagyok ennek a világnak az ura. És ez hamarosan nyilvánvalóvá válik az egész emberiség számára. Eddig is engem szolgáltak, de mostantól már csodálni és imádni is csak engem fognak. Elérkezett végre az én időm, hamarosan én leszek az ő egyetlen és igazi Megváltójuk. Ámen!

  Ez olyan nagy ostobaságnak hangzott, hogy már Robert sem röhögött rajta. Ez már nem vicc volt, hanem őrület. Veszélyes őrület. A fenébe, ez is az én hibám. Hogyha tényleg sikerült megkaparintani a hatalmat, az csak azért volt lehetséges, mert én üresen hagytam az uralkodói trónt. És most tessék, egy megalomániás őrült huppant bele.

Mindketten feszülten figyeltünk, így Hans elégedetten folytathatta az öntömjénezést:

– Az elején én látszólag csak egy voltam a száznegyvenezerből, csak egy kis Főnix a többi között. De bennem már a kezdetektől ott parázslott az a tűz, amivel lángba tudom borítani ezt a világot. Lassan, láthatatlanul terjesztettem ki az izzó hatalmamat a mélyben, apránként szívtam magamba minden elhagyott, gazdátlanul maradt energiát. Évezredeken át készült a tervem, és most eljött az ideje, hogy kilépjek a fénybe, és megmutassam magamat a világnak. Itt az idő, hogy az emberek végre meglássanak, és nyilvánosan hódoljanak nekem. Íme, eljött az ő Megváltójuk!

  Sajnos kezdett hányingerem lenni, ami nem túl jó jel. És Robert is egyre feszültebbé vált mellettem. Éreztük Hans hatalmát. Ő pedig egyre magabiztosabb lett. Már nem burkolózott a hangzatos nagy szavakba, hanem rátért végre a gyakorlati részre.

– Tudni akarod, mi történt a világoddal? Hát akkor halljad meg tőlem, aki mindezt véghezvittem! Elmesélem neked az elejétől, hátha már nem is emlékszel rá. Ezt a programot a félelem-energiára építettétek fel ti, az egykori Alapítók. Egy zárt rendszert hoztatok létre, ami egy korlátozott mennyiségű energiával gazdálkodhatott csak. Ahhoz, hogy az eredeti szereposztás és hatalmi rendszer jól működhessen, fentről lefelé haladva csökkent a kiosztott energia, a lejjebb levők mindig kevesebbet kaptak, mint ami a valós szükségletük volt, a felül levők pedig bőven pazarolhatták a felesleget. Ez az egyenlőtlenség adta a program feszültségét, úgy, mint egy lendítőkerék, és a félelem tartotta a helyén a csoportokat. A lentiek féltek a felül levők hatalmától, a fent levők pedig rettegtek a lenti tömegektől. Időnként változott a csoportbeosztás, de az egyenlőtlenség és a félelem maradt. Minden szereplő úgy tudta, hogy itt a NINCS az Úr. Semmiből sincs elég, tehát küzdeni kell azért, hogy legalább egy kevés legyen, és félteni kell azt, ami van, mert hátha holnap már nem lesz.

Ebből a félelemből élt itt mindenki, de főleg a Főnixek élvezték ezt a helyzetet. De aztán többet akartunk, nagyobb befolyást, de az Uralkodók mindig visszaverték a hatalom-átvételi próbálkozásainkat. Így egyre többen rejtőztünk álarcok mögé, és kialakult a Vámpírok csoportja. Mi már tudatosan gerjesztettük a félelmet az emberekben, egymás ellen ugrasztottuk őket, és kiélveztük és leszívtuk a felkavart energiákat.

És én voltam az, igen, én voltam az a lángelme, aki felfedeztem a félelem maghasadási reakcióját, és ezzel megalapoztam a jövendő hatalmamat. Rájöttem arra, hogy amikor kettéválasztok és egymás ellen fordítok embereket vagy csoportokat, akkor egy bizonyos szint után a félelemből kialakul egy sokkal hatalmasabb erő, a gyűlölet, ami újra összerántja őket, és óriási pusztítást robbant ki. Szétválasztom, széthúzom, idegennek láttatom akár a testvért is, feltöltöm félelemmel a köztük levő teret, és aztán egymásnak engedem őket. És bumm! Gigantikus gyűlölet-robbanás! Pusztító energia-kisülés!

Ezzel jóval nagyobb erőkhöz juthattam hozzá, mint ami a sok kis félelemből összekaparható lett volna. Hamarosan én lettem a legerősebb Vámpír. És amióta a mi népünk Alapítója más játszóteret választott magának, azóta én vagyok a Főnixek ura is. Egyre kevésbé jutnak szóhoz közülünk a Teremtők, megerősödött a Pusztítók befolyása, és ma már az egész rendszert én tartom kézben. 

– Igazán? Na ne mondd, mert még véletlenül el találom hinni a nagy dumádat! – Robertben eddig tartott az energiám nyugtató hatása. Már újra forrongott benne az indulat, neki akart menni Hansnak. Elkaptam a karját, mert felesleges lett volna megint lelövetnie magát. Így csak szavakkal folytatta a támadást. – Tudod, ki tartja kézben ezt a világot? Adam az atlantiszi kristálytérben. És őt még te sem tudod megingatni! Sehol sem vagy te őhozzá képest!

  Hans csinos arcán ördögi mosoly terült szét. Olyan volt, mint a kobra, aki elégedetten szemléli a zsákmányát, mert tudja, hogy már nem menekülhet előle. 

– Ó, igen, Adam. Az a szegény angyali gyermek, évtizedek óta bezárva, magányosan abban a rideg kristálytérben! Milyen szülő az, aki hagyja élve eltemetve szenvedni a fiát? Micsoda kegyetlenség ez! Szegény gyerek a szívét adta oda ennek a világnak, és azóta azon az ártatlan szíven annyi, de annyi gyötrelem folyt át! Ő odabent érzi mindazt a szenvedést, amit a világban az emberek megélnek. Kész csoda, hogy még bírja ezt, és nem roppant össze ennyi érzelmi teher alatt.

  Robert megmerevedett mellettem. Ez most mélyebben megsebezte, mint egy tucat ólomgolyó. Hans pontosan látta, hogy sikerült célba találnia. Újra lazán sétálgatni kezdett, és nyugodtan folytatta a beszédét.

– Szóval ott tartottam, hogy ahogy az eredeti Alapítók lassan megunták ezt a játszóteret, és más világokba tették át a székhelyüket, fokozódhatott az én befolyásom erre a világra. Nagy szerencsémre közel kerülhettem a leghűségesebb Alapítóhoz, Zeához, aki sosem akart elmenni innen. Ő nagyon erősen ragaszkodott az itteni életéhez, őhozzá meg erősen kötődött egy másik Alapító, aki állandóan ki akarta cibálni innen. – Hans kedélyesen rám mosolygott. Most nekem is türtőztetnem kellett magamat, hogy ne ugorjak a torkának. Igyekeztem nem mutatni, hogy már engem is sikerült felhúznia, bár tisztában voltam vele, hogy úgyis érzékeli a dühömet. A világoskék kobra szemek győztesen fixíroztak engem is. – Igazi aranybánya volt két Alapítót összeugrasztani, és a köztük levő feszültségből gyűlöletet csapolni! És a drága Zea olyan ártatlan áldozat volt újra és újra. Sosem vette észre, hogy én még jobban kihasználom őt, mint az általa rettegett Uralkodó. Te az életét vetted el, miközben ő ellenállt, küzdött veled, én az érzéseit szívtam ki az utolsó cseppig, amit önként adott oda nekem, miközben én a kést forgattam a sebében. És engem közben még szeretett is! – Na, most már kellett minden önuralmam, hogy nyugton tudjak maradni. Hanson látszott, hogy rohadtul élvezi a helyzetet, és igyekszik színezni az eseményeket, hogy fokozza a szenvedésünket. Hát, csinált nekünk ide szavakból is egy Tűzkoporsót ez a szadista szemétláda. És persze még nem volt vége, folytatta a szöveget.  

– Már majdnem sikerült mindent a saját tervem szerint megoldanom, amikor egy váratlan esemény bezavart. Megjelent egy kontrollálatlan figura a sakktáblán, és felborította a stratégiámat. Mert sajnálatos módon beléptél a képbe te, kedves Robert, és beleavatkoztál a két Alapító jól bejáratott játszmájába. Pearl Harborban Zea életben maradt, és aztán megszületett Adam.

Pedig előtte már olyan jól alakultak a dolgok. A gyűlölet energiáját sikerült az anyagba is belevinnem, pompásan haladt az atombomba tervezése, és már csak egy kis idő kellett ahhoz, hogy az érzelmi és az anyagi széthasadással együttesen felrobbantsam ezt a világot. Mivel én leszek a középpontban, én leszek az irányító, rám nem fog hatni a robbanás. Azt pedig biztosan tudtam, hogy Zea még akkor is, a Végítéletből is ki fogja hozni a népét, a benne levő határtalan szeretettel újjá fog születni ide velük együtt. Én pedig a korábban felhalmozott hatalmammal végre egyeduralkodó lehetek a Végső Idők utáni új világban. Egy szép új világban, ami az én szabályaim szerint működik majd.

De jött Adam, és megváltoztatta a jövőt. Átírt minden korábbi tervet és programot, és felszabadította ezt a világot.

Az volt a nagy szerencsém, hogy még időben megtudtam, mire készül, és sikerült a félelem újabb függönyével eltakarni a valóságot az emberek elől. Ők azóta se akarják észrevenni, hogy már szabadok lettek, és nem egy program irányítja az életüket.  Még mindig úgy működnek, mintha a régi, alá-fölérendelt világ lenne körülöttük, és másoktól függne a sorsuk. Pedig a félelem már régóta nem körülöttük van, csak őbennük. Leomlott a börtönük fala, eltűntek a láncaik, de ők a képzeletükkel naponta újrateremtik azokat. Félnek a szabadságtól, félnek, hogy kiderül, hogy esetleg ők a felelősek az életükért. Szükségük van a félelemre, mint a drogra, így tudnak működni, az áldozat szerepet ismerik csak.

És kell nekik valaki, akit maguknál nagyobbnak láthatnak. Harcolnak ellene vagy behódolnak neki, félnek tőle vagy hisznek abban, hogy majd megszabadítja őket a félelemtől, Megváltó, zsarnok vagy Uralkodó, nekik mindegy. Gyengék és félnek, olyanok, mint az elveszett gyerekek, kell nekik egy szülő. Hát itt vagyok én.

Szükségük van rám, hogy megváltsam őket a szabadság bizonytalanságától, hogy levegyem róluk az életük felelősségének a terhét, és visszahozzam nekik a szilárd hatalmi rendet. Hogy végre pontosan tudják, milyen szabályokhoz tartsák magukat, és lássák, kitől kell félniük. Érezniük kell a Hatalom rendíthetetlen erejét a fejük felett. Majd én megmutatom, hogyan kell ezt jól csinálni. Lesz itt rend, biztonság és fegyelem. Ha majd a tömegek újra szófogadóan és rettegve a helyükre kerülnek, meghúzzák magukat, befogják a szájukat, azt teszik és azt gondolják, amit én mondok nekik, akkor az lesz az Új Aranykor. Higgyétek el nekem, ez az emberiség erre vágyik már régóta. Hát én most megadom nekik.

36. Hans játszmájában

Teltek az órák a Tűzkoporsóban, de így, az emlékekkel elfoglalva, egyikünknek sem számított az idő. Én Adam életét néztem végig újra és újra, Robert pedig csodálkozva és élvezettel barangolt a régmúltban, a játék első korszakaiból való emlékeim között. Benne voltunk egymás lelkében, testében, életében. Tulajdonképpen egészen jól éreztük magunkat.

Közben halványan érzékeltük, hogy hosszú rázkódás után megállt a teherautó, a ládát velünk együtt átpakolták, és aztán nagy zúgással egy repülőgép emelkedett fel velünk. Tudtuk, hogy Chilébe visznek minket, Hanshoz. De ez most nem tűnt lényegesnek, mert úgysem tehettünk ellene semmit. Ez az egész egyesülés, az emlékek, az érzések sokkal fontosabbak voltak, hát ezeket éltük és élveztük teljes mértékben.

Aztán a repülőgép leszállt, átpakolás és újabb zötykölődés következett, majd lassú himbálózással vittek bennünket, és aztán nagyot koppanva a stabil talajra kerültünk. Tudtuk, hogy megérkeztünk Hans birodalmába.

Lassan bontakoztunk ki az egyesülésből, tartani akartam Robertet addig az energiáimmal, amíg kijutunk innen. Zörögve felnyílt a tető, kicsit hunyorogtunk az éles fényben, aztán még együtt mozdulva, azonos ütemben felálltunk és kiszálltunk a Tűzkoporsóból. Ekkor váltunk szét, és aztán ott álltunk egymás mellett egy elegánsan berendezett, nagy teremben. Épen, sértetlenül, kiegyensúlyozott energiával. És rávigyorogtunk a teljesen megdöbbent Hansra.

Na, ezért igazán megérte! Látni Hans elképedt arcát, leesett állát, ahogy eltűnt róla az a diadalittas kifejezés, amivel fogadni akart minket. Két félőrült, szenvedéstől vonagló alakot várt, erre megérkeztünk mi, tele erővel, kipihenten. Még pislogni se tudott a döbbenettől.

– Helló, Hans! – mondta Robert kedélyesen. – Köszönjük a fuvart, igazán élvezetes volt!

  Hans először szólni sem tudott, kellett neki egy kis idő, míg magához tért. Tudtuk, hogy mindjárt rájön arra, hogy csak a szállítás kínjait úsztuk meg, valójában továbbra is az ő foglyai vagyunk. De addig azért élveztük a rövid kis győzelmünket, bár valószínű volt, hogy csak jobban felhergeljük vele, és még kegyetlenebb lesz a válaszcsapása.

Én Robert emlékeiben már láttam Hansot a korábbi testében, és ezek szerint erősen ragaszkodott a fizikai megjelenéséhez, mert most is majdnem ugyanúgy nézett ki, mint az ötvenes években. Középmagas volt, kortalannak tűnő, örök fiatalos arccal, mint aki fölött megállt az idő. Vagy mint egy kísértet, akin rajtaragadt az álarcosbáli maszk, alatta meg valószínűleg már szétrohadt az eredeti teste. Úgy állt előttünk a nagyon szabályos, szépnek mondható arcvonásaival, ártatlannak tűnő, világoskék szemével, precízen beállított szőke hajával az elegáns öltönyében, mint egy próbababa a kirakatban. Olyan élettelenül és mozdulatlanul. De aztán sajnos magához tért.

Felmért engem, és felismerte az energiámat. Rájött, hogy ki vagyok, és azon a szép műarcon gonosz, diadalittas mosoly áradt szét. A szőke herceg megmozdult, és egy varangyos béka bújt elő belőle. Az igazi Hans. Hát, nem mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak.

Vagyis tudtam volna örülni ennek a szemtől szembe helyzetnek, hiszen bőven lett volna elszámolnivalóm ezzel a rohadó kísértettel a múlt miatt, csak ezek a körülmények nem voltak rá alkalmasak. Négy izomagyú fegyveres szegezte ránk a puskacsövet, és a teremben éreztem a Vámpírokra jellemző, másokat leszívó energiát is. Itt Hans volt az úr, nem nagyon ugrálhattunk. Most ő volt erőfölényben.

És erre már ő is rájött.

Megszólalt, és a hangjából csöpögött a maró gúny:

– Ó, igazán nagy megtiszteltetés, hogy ennyi évezred után végre személyesen is találkozhatok az Uralkodóval. Zea már nagyon sokat mesélt rólad. Nem hittem, hogy még visszatérsz ide, de tökéletes volt az időzítés. Ezennel meghívlak a Végjátékra. A tiéd volt a Kezdet, hát most legyen részed a Végben is. Remélem, élvezni fogod az előadást.

  Robert persze nem bírta ki szó nélkül:

– Milyen végjátékról beszélsz? Nem tűnt fel, hogy órákkal ezelőtt hatástalanítottuk a nagy robbanásodat, és csak egy kis pukkanásra tellett tőled? A bolygó meg se érezte, kibírt már ennél jóval nagyobb lökéseket is. Volt megint egy kis katasztrófa, de szó sincs Végjátékról, ne álmodozz!

  Hans laposakat pislogott, és bennem erősödött a rossz érzés. Ennek az alaknak vannak még olyan lapok a kezében, amiről nem tudunk. Piszok hamiskártyás. 

– Igen, kedves Robert, észrevettem, hogy beleköptetek a levesembe, és meg kell mondanom, nem esett jól. Szép, tiszta terv volt, ez Zeának is sokkal jobban tetszett volna. De meg kell majd mondanom neki, hogy már megint a rossz emberre hallgatott. Az én elképzelésem szerint egy gyors és egyszerű vége lett volna ennek a világnak, hogy utána Zea erejével megalkothassuk az újat, szebbet. De így, hogy beleavatkoztatok, sajnálatos módon a másik variáció lépett érvénybe. Igazából ez volt az eredeti végkimenetel azóta, hogy leállt a program vezérlése.  A tömegek tehetetlenségi ereje mindenképpen ebbe a pusztulásba vitte volna a világot, csak én ezt túl lassúnak találtam, és fel akartam gyorsítani. De a ti beavatkozásotok miatt nem sikerült ezt a haldokló világot gyorsan és kevés szenvedéssel megváltani, úgyhogy visszaállt a korábbi menetrend. Ez jóval fájdalmasabb és elhúzódóbb, és már javában tart. Rengeteg szenvedés és gyötrelem lesz benne, és mindez a ti hibátok. Ti vagytok érte a felelősök, én nem ezt választottam volna. De már nem tehetek semmit. A Végítélet programja már zajlik, és nincs senki, aki ezen változtatni tudna. Még az a kedves fiú, Adam sem ott Atlantiszban.

– Miért pusztulna el ez a világ? – kérdeztem.   

  Hans vigyora még magabiztosabb és undorítóbb lett. Igazán szívesen letöröltem volna a képéről egy gyors ökölcsapással, de most tényleg érdekelt a válasza. Tudni akartam, mi zajlik itt. 

– Örülök, hogy pont az Uralkodónak magyarázhatom el a világa alapvető működését – mondta Hans azon az émelyítő, mézesmázos hangján, és kényelmes léptekkel sétálgatni kezdett a csillogó márványpadlós teremben. Látszott rajta, hogy már visszazökkent az eredeti, magabiztos szerepébe. Újra ő volt a főszereplője a saját kis színházának. Olyan is volt, mint egy öntelt pojáca a fényűző díszletek között, giccses és méregdrága bútorokkal és tárgyakkal körbevéve. Röhejes lett volna, de mégsem tudtam könnyedén venni, mert érezni lehetett mögötte a gyilkos mérget. A paprikajancsinak valódi fegyver volt a kezében. Ez már nem játék. Igaz, hogy ez egy színház, de a színfalak mögött halálosan komollyá vált a helyzet.  

– Minden létező világ a pusztulás felé halad – jelentette ki Hans olyan nagy pátosszal, mint egy vacak színész, aki éppen Ézsaiás prófétát próbálja felülmúlni. – A Pusztulás mindig erősebb, mint a Teremtés. Mert a Teremtéshez erő kell, energia, ami összefogja és felemeli az anyagot egy magasabb rezgésszintre, és egy ideig ott tartja. De a világban minden dolog a nyugalmi állapotába törekszik visszajutni, ezért az anyag a teremtés pillanatától kezdve hullik lefelé, vissza az alapállapotába, a megsemmisülésbe, a szétesésbe. Minden, ami létrejött, egyszer meg fog semmisülni. Nézzétek csak magatok köré, ha magára hagyja az éltető energia, minden darabokra hullik. A tárgyak, a növények, az állatok, és ezek az embernek nevezett bábok is…

  Robert elröhögte magát, és ezzel megakasztotta Hansot a prófétai hevületében. Jogos volt a reakció, mert ez már tényleg túlzás volt. Nem a szavak voltak a lényegesek, hanem az a hit, ahogy ezt Hans előadta nekünk. Teljesen beleélte magát a szerepbe. Vagyis úgy láttam, visszaképzelte magát pár korábbi életébe, ahol ezt a szöveget sikeresen adta elő nagy tömegeknek. Csakhogy mi most nem egy vakhitű tömeg voltunk. A négy testőre csak bambán nézett, nekik az ilyen mondatok már nem voltak különösebben értelmezhetőek. Valószínűleg addig terjedt a felfogóképességük, hogy most lőni kell-e, vagy nyugton maradni. Ők álltak, és fogták a géppisztolyaikat. Mi viszont Roberttel gondolkodó lények voltunk, nem pedig olyan birkák, akikkel Hans korábban megetethette a zöldségeit. Nekünk ez a stílus nem jött be.

Oké, ismerjük a szabályokat, a Teremtés után jön a Pusztulás, ez alapvető Főnix-törvény. Csakhogy a mondat folytatódik, hogy minden Pusztulásból újabb Teremtés születik. Minden Vég valaminek a Kezdete is. Robert is Főnix-testben élt, ő is ugyanúgy ismerte az alapelveket. Ez itt csak Hans süket szövegelése, amivel a valódi okokat takargatja el. Törvényekkel akar megmagyarázni valamit, amiben biztos, hogy az ő piszkos keze volt benne, és nem a szabályrendszer az oka.

Addig rendben volt, hogy ezt a világot tényleg be akartuk fejezni a program szerint. De ha nem működik a program, akkor ennek állnia kellene, oké, hogy billegve jobbra-balra, és kockázatok között, de egyéb beavatkozás nélkül nem süllyedhetne lefelé. Ehhez valahol valakinek energiát kell elszívnia a rendszerből. Arra pedig pont egy Vámpír lenne képes.

35. A Tűzkoporsó belsejében

Amennyire a szűk hely engedte, megpróbáltam átölelni Robertet, hogy a saját energiámmal kissé tompítsam a lángok hatását, de nem lett érezhető eredménye. A teste amúgy is gyenge volt a sérülésektől és a lövésektől, és most a fizikai kínok teljesen elborították a tudatát. Őrjöngve vergődött a karjaim között, az izmai görcsösen rángatóztak. Hans most kegyetlen bosszút állhat rajta azért, mert megakadályoztuk a tervét.

A tenyerem alatt ragacsos volt Robert inge a vértől. Erről eszembe jutott, hogy az én testem is sebesült, előbb azt kell rendbe hoznom. Gyorsan kidobtam magamból a lövedékeket, begyógyítottam a sebeket. Tele voltam energiával az előző akció miatt, nekem könnyen ment az egész. Én jól voltam. De hogyan segíthetnék Robertnek?

Csak egy lehetőség maradt. Ha nem lenne ilyen durva a helyzet, akkor még vicces is lehetne, hogy az elmúlt pár napban már hányszor futottam bele ezekbe az egyirányú utcákba. A sokféle választási lehetőségből egyre inkább csak egyetlen, keskeny ösvény maradt. A korábbi, kósza játék egyre célirányosabbá vált, és haladt egyetlen cél felé.

Szóval megint van egy újabb, eddig még nem használt módszerem. Mintha ezeket mind egy ilyen végjátékra tartalékoltam volna. Hát, ha már eddig nem próbáltam ki, akkor itt az alkalom, ki tudja, lesz-e máskor lehetőség rá.

Amivel most segíthetnék Robertnek, az az eggyéválás aktusa. A lelki-szellemi összeolvadás. Ezzel egyesülne a szellemi részünk, az összes energiánk, és akkor arra az időre Robert is védett lenne a lángoktól. De ezzel együtt az összes emlékünk is átadódik, mindent tudni fogunk a másikról, mintha csak a saját emlékeink lennének. Az eggyéválás befejezése után mindenki újra a saját energiájával fog működni, de a tudatunkban megmaradnak a másik emlékei is.

Ez az Angyalok népének a kedvelt módszere, ők ezt csinálják szex helyett. Mert ez tisztább, finomabb, nem zavarnak bele testi érzések. De szerintem pont emiatt steril is, és az élvezeti értéke messze alatta van egy igazi, kézzelfogható szeretkezésnek. Viszont sokkal kiszolgáltatottabbá teszi a két embert, mert ettől kezdve mindent tudnak egymásról. Na, ezért nem csináltam még sose ilyet.

De itt és most ez az, ami segíthet megszüntetni Robert szenvedését. Persze, csak akkor, ha ő is akarja. Mert ez nem fizikai szex, az akarata ellenére senkit sem lehet ezzel megerőszakolni. Mind a két személynek együtt, egyformán kell vágynia az egyesülésre, és kölcsönösen megnyitnia magát a másik előtt, ez csak úgy működik. Ehhez tehát valahogy ki kell húznom Robertet a kínok poklából, hogy megértse, mit tegyen.

De hogyan? A szavak nem jutnak el hozzá, nem hall engem a saját üvöltésétől, a koporsó sötétjében nem is láthat. Így csak az érintéssel tudok kapcsolatba lépni vele, de a teste tele van sérülésekkel, golyó ütötte sebekkel, és ha hozzáérek, csak a fájdalmát fokozom.

Megint csak egyetlen lehetőség maradt. Az első éjszakánk emléke. Azt kell felidéznem benne, mert annak a testi egyesülésnek a gyönyöre felülírhatja benne ezt a mostani kínt, és figyelni tud rám.

Újra magamhoz húztam hát Robert vergődő testét, simogatni kezdtem az ágyékát, és éreztem, ahogy az izmai elkezdenek másként mozdulni. A teste emlékezni kezdett, felébredt a szenvedés kábulatából, és a tudata kezdett visszatérni. Az üvöltése halkult, nyöszörgéssé vált, és amikor megcsókoltam, vadul és szenvedélyesen visszacsókolt. Tudtam, hogy felismerte, hogy ez a vágy tompítja a fájdalmát. Már ő is szorosan ölelt, kapaszkodott belém, küszködve próbálta legyőzni a kínok őrületét. Éreztem rajta, hogy újra itt van a tudata is. Már meghallja, megérti, amit mondok.  

– Engedj be, engedj magadba! – súgtam neki.

– Gyere – nyögte, megmozdult, és a szűk helyen próbált helyet adni.

– A lelkedbe is engedj be. Váljunk eggyé, egyesüljünk teljesen.    

  Éreztem, ahogy megmerevedett a teste. Ez a kérés neki is szokatlan volt. De a következő pillanatban már újra a fájdalom rántotta össze az izmait, mert ahogy csökkent benne a szenvedély, úgy borította el ismét a szenvedés. Ő is tudta, hogy nincs más lehetősége. Válasz helyett átkarolt, újra megcsókolt, és éreztem, ahogy teljesen megnyitja magát nekem, a testét és a lelkét is. És most jött az én feladatom, hogy ezt én is megtegyem.

Nem volt könnyű. Többször is megtorpant bennem a lendület, és megjelent a kétség, hogy valóban akarom-e ezt, akarom-e ennyire átadni magamat egy másik embernek. Egy idegennek. Robert készen állt már eggyéválni velem, neki kellő motivációt adott az a vágy, hogy megszűnjön a szenvedése. Nekem még kellett egy kis idő, mire elhessegettem az akadékoskodó gondolataimat, amik kifogásokat kerestek az egyesülés ellen.

Korábban volt, amikor arról álmodoztam, hogy ezt az eggyéválást majd Zeával fogom megélni. Meghökkentő volt felismernem, hogy ezt vele biztosan nem mertem volna megtenni. Túl fontos volt nekem az, hogy Zea mit gondol rólam, neki nem mertem volna ilyen leplezetlenül, teljesen megmutatni magamat. Most sem volt egyszerű, de könnyítette a helyzetet, hogy Robert előtt nem szégyelltem semmit, amit tettem. Nem voltam büszke mindenre, de előtte nem akartam takargatni a múltamat. Úgyhogy egy rövid belső párbeszéd után én is éreztem, ahogy nyílik a testem és a lelkem, és aztán ott középen egyek leszünk.

Az eggyéválás megtörtént. A szívverésünk és a légzésünk azonos ritmusba került, az izmaink együtt mozdultak.  Aztán az energiáink teljesen egymásba olvadtak, keringeni kezdtek, mintha már egy közös szív dobogott volna bennünk.

Robert teste megkönnyebbülten elernyedt és békésen simult hozzám, ahogy megszabadult a kínoktól. A regenerálódása is azonnal beindult, neki is gyorsan gyógyultak a sebei. Különös és furcsán izgató volt egyszerre érezni a két testet, ahogy egymásba kapcsolódtunk. Aztán a fizikai érzések után jöttek az érzelmek és az emlékek. Nem filmszerűen sorakoztak egymás után a képek, hanem váltakozva, először azok bukkantak fel, amik közösek vagy hasonlóak voltak.

Az elején persze annak az éjszakának az emléke volt. Aztán más szexuális élmények jöttek, nálam is és Robertnél is. Ez határozottan szórakoztató volt. Aztán az örvénykristály emléke, az, amit én éltem át nemrég, válaszul pedig Robert korábbi tapasztalata, tele dühvel, elkeseredéssel, bosszúvággyal. A két emléket összerakva rájöttem, hogy Hans adhatta Johnnak az ötletet, hogy így ejtse csapdába Robertet, sőt valószínűleg a kristályt is ő küldte neki. Aztán volt még sok régi kép, esemény, közben többször feltűnt Zea alakja is, a közös munkáik. És egyszer csak megláttam Robert emlékképeiben Adamot. A fiamat.

Ettől kezdve csak ezek a képsorok érdekeltek.

Láttam csecsemőként, kisgyerekként, ahogy nőtt egyre nagyobbra, hallottam az első szavait, láttam az első lépéseit, az első rajzait, aztán ahogy a betűket formálja a füzetébe, egy verset szaval, biciklizni tanul, az első számítógépes programját mutatja Robertnek… láttam felnőni a fiamat.

És rájöttem, hogy bár látszólag ezzel az eggyéválással én segítettem Robertnek, valójában ő adott egy hatalmas ajándékot nekem.

Láthattam a fiam életét.

Láttam felnőni, húszévesen gyönyörű fiatalember lett belőle. Két ilyen szülővel persze ez illik is. Tényleg hasonlított Danielhez, de Adamnak határozottabb, markánsabb vonásai voltak, és szénfekete haja. A szemét az anyjától örökölte, ugyanaz a gyönyörű zöld szempár ragyogott az ő arcában is.

Láttam, ahogy 1962-ben hármasban bejutnak Atlantiszba, és azt is, amikor Adam mindkét kezét ráteszi a központi kristálygömbre. És Robert emlékeibe beleégve láttam az utolsó pillanatot, Adam tekintetét, ahogy felnéz, és aztán köréje zárul a kristálytér.

Most végre megértettem, hogyan sikerült leállítani a programot. Ez technikailag nem volt lehetséges. De Adamban egyesült a két Alapító szülőjének az energiája, ezzel ő felülírhatott minden összetevőt. A szellemi és az anyagi világhoz tartozó két Alapító közös gyermekeként át tudta venni az irányítást a programtól. És most Adam tartja életben ezt a világot. A korábbi, a rendszer által generált automata frekvencia helyett az ő szívverésének az üteme adja ennek a bolygónak az éltető ritmusát. Az anyjától, a Földek népének az Alapítójától hozta a szeretetet, amivel a szívét odaadta ennek a világnak, és tőlem, az apjától, az Uralkodótól kapta a hatalmat ahhoz, hogy ezt képes legyen megtenni anélkül, hogy ő maga belehalna. És kettőnkből összeállt benne az az erős, magabiztos személyiség, aki akkor ott úgy döntött, hogy a kezébe veszi ennek a világnak a sorsát, és megváltoztatja azt. 

És ő zárta maga köré a kristályteret, hogy ezt az energiát meg tudja tartani. Ezért nem tudtak Zeáék később visszajutni, mert két Alapító egyesült energiája védi most a központot. Ha pedig Adam elengedné a kristálygömböt, a program újra folytatódna, és befejezné magát a Végítélettel.