Úgy éreztem, olyan vagyok belül, mint a Pearl Harbor-i
kikötő a támadás után. Szétbombázott. Az egyik robbanás a másik után.
Itt van előttem az a fickó, akivel az éjjel fantasztikus
jót szexeltünk, akivel minden porcikánk olyan jól összeillett, és erre kiderül,
hogy ő az, aki miatt a legutóbbi távozásomkor hónapokat szenvedtem. Ő az, aki
lelőtt, és akit olyan szívesen megöltem volna. De egy ilyen éjszaka után most
mit kezdjek vele?
Még magamhoz sem tértem, máris jött az újabb döbbenet.
Van egy fiam!
Zeának és nekem van egy közös gyerekünk. A két Alapítónak
született egy valódi, élő utóda, aki itt bent, a játéktérben nőtt fel. Ilyenről
még sosem hallottam. Elképzelni sem tudtam, mi épülhetett bele a gyerek
tudatába. De így már érthetővé vált az, hogy miért tudtak Zeáék belenyúlni a
programvezérlésbe. Mert van egy csodagyerekünk!
És alig kezdtem örvendezni ennek a csodának, amikor
kiderült, hogy a fiam, a fiunk valahol csapdába esett az atlantiszi
kristálytérben.
Azonnal menni akartam, hogy kiszabadítsam. Az én fiam! A mi fiunk! És én eddig nem is
tudtam róla. Ha most nem jövök vissza, ha nem találkozom Roberttel, lehet, hogy
sose tudom meg. És hirtelen nagyon dühös lettem Zeára, hogy még erről sem
értesített, nem küldött üzenetet a külső címemre. Igaz, hogy ha Robert nem lő
le, akkor ott a hajón megint megölöm Zea testét, és nem lett volna utódunk. De
túlélte, és megszülte a fiúnkat. Akinek én vagyok az apja. Vannak szülői
jogaim. Jogom van tudni, mi történt a gyerekemmel. És kötelességem mindent
megtenni, hogy kiszabadítsam. Azonnal beszélni akartam Zeával.
Ja, és most már azért sem ölhetem meg Robertet, mert
igaz, hogy Pearl Harborban lelőtt, de aztán felnevelte a fiamat. Na tessék,
most meg még hálás is lehetek neki. Pedig pár perce még megfojtottam volna.
Most meg legszívesebben megölelném, csak persze nem értené, hogy mi bajom van.
Bár attól még megtehetem.
Meg is öleltem. Kicsit meghökkent, de aztán visszaölelt. Egyelőre
nem volt kedvem magyarázkodni, tele voltam kavargó érzésekkel.
Aztán csöngettek.
Zea jött meg.
Csak néztem rá, és egyszerre akartam kérdezni és
elmondani mindent. De aztán csak annyit tudtam kinyögni:
– Miért nem szóltál?
Az arcán
villámgyorsan futott át az értetlenség, a felismerés, aztán a düh, hogy végül
újra zárt és távolságtartó legyen.
– Semmi közöd hozzá – mondta hidegen.
– Mi az, hogy nincs hozzá közöm! Az apja vagyok! Tudnom
kell, hogy pontosan mi történt a fiammal, hol van most, és azonnal ki akarom
szabadítani. Én meg tudom találni az utat Atlantiszba.
– Már nincs nyitott kapu. Mégis, mit képzelsz rólam? Azt
hiszed, én nem akartam mindenáron megmenteni? Mindent megpróbáltunk, éveken át
kerestük a megoldást. Ha lett volna bármilyen lehetőség, akkor már kihoztuk
volna onnan. De az egész tér lezárult. Ez volt az ára annak, hogy a program
megmaradjon. Egyébként pedig semmilyen jogod nincs. Azt már elvesztetted ott az
Oklahomán.
Farkasszemet
néztünk. Ott volt velem szemben az a gyönyörű zöld szempár megint, keményen,
megvetően, úgy, ahogy olyan sokszor láttam már. A francba, hiszen van egy közös
gyerekünk! Meg kellene változni a viszonyunknak. A gyereke apjára néz.
Álltunk mereven egymással szemben, egyikünk se akart
engedni. Aztán mellettünk zavart torokköszörülés után megszólalt Robert:
– Bocs, de mi van? Te vagy Adam apja?
Csökkent a
feszültség, megmozdultunk, és mindketten feléje fordultunk.
– Igen, én vagyok – mondtam, és igyekeztem lenyugodni. –
Engem lőttél le. De már nem haragszom.
– Te vagy Robert? – kérdezte Zea, és most bezzeg azonnal
tudott kedvesen nézni. De sajnos nem énrám.
– Igen, visszajöttem – bólintott Robert bűntudatos
arccal. – Sajnálom, hogy cserbenhagytalak titeket. De újra itt vagyok, munkára
készen.
– Ó, annyira örülök neked! Nagyon hiányoztál a csapatból!
– És Zea egy boldog mosollyal Robert nyakába borult. Engem meg közben evett a
sárga irigység. Ez így nem igazság! Máshoz tud kedves lenni, csak hozzám nem.
Újra csöngettek. Megjött Leslie és Clara, aztán pár perc
múlva Frank és Jenny is. Nem tudtunk már egymással foglalkozni, mert mindenki
Robert visszatérésének örvendezett. A beszélgetés hangjára Keira is
felóvatoskodott a pincéből. Zavartan toporgott egy ideig a fal mellett, de
aztán Robert megszánta. Odalépett hozzá, és kezet nyújtott neki:
– Helló, Robert vagyok. Azt javaslom, hogy felejtsük el a
múltat, és kezdjünk egy új életet tiszta lappal.
Keira
megkönnyebbülten mosolygott:
– Helló, én Keira vagyok. Nagyon örülök, hogy
találkoztunk.
Kezet ráztak,
aztán békésen beszélgetni kezdtek. Na ugye, gondoltam magamban, amíg figyeltem
őket, mások képesek túllépni a régi sérelmeken. Zea példát vehetne róluk.
Aztán megérkezett a kínai fiú, Kim is. Elmúlt kilenc óra,
már csak Daniel hiányzott.
Zea az órára pillantott, aztán megkérdezte:
– Tudja valaki, mi van Daniellel, miért késik? Mindig
pontos szokott lenni.
– Én már többször próbáltam hívni, de ki van kapcsolva a
telefonja – mondta Keira.
Csönd lett,
aggódó, feszült csönd.
– Lehet, hogy a fekete ruhások elkapták az éjjel? –
kérdezte Clara bizonytalanul.
– Ők biztosan nem – mondtam. – Tegnap este óta új
alaptörvénye van a rendszernek, és abban nem szerepel programrendőrség. Kiírtam
őket.
Na, ezekért a
tekintetekért érdemes volt bejönni ide. Olyan csodálattal néztek rám, amit már
nagyon régen nem tapasztalhattam meg. Ó, régi szép idők! Nosztalgiáztam egy
kicsit ebben a helyzetben, amihez hasonlóban utoljára akkor volt részem, amikor
még korona is csillogott a fejemen. Teljes ámulattal hallgattak, amíg
elmagyaráztam, hogy ki vagyok, és hogyan működött a Törvény Kódja. Mindenki el
volt bűvölve tőlem és a csodatételemtől. Vagyis majdnem mindenki. Mert Zea
persze nem.
Sőt, a végén megjegyezte, hogy mostantól jobban kell
figyelniük a programra, mert kiszámíthatatlanabb lesz az új törvénnyel. Oké,
ezt én is tudtam, de azért közben tegnap este megmentettem őket. De erről nem
volt hajlandó tudomást venni.
A kiselőadásom után viszont még nyugtalanítóbb lett
Daniel hiánya. Ha nem a fekete ruhások tüntették el, akkor miért nem felel a
telefonja? Ha útközben akadt el, már ideszólt volna.
Furcsa, hányinger-szerű érzés kezdett el erősödni a
gyomrom környékén. Rájöttem, hogy egy ideje éreztem már ezt a zavaró nyomást,
de eddig el voltam foglalva az eseményekkel, és azt hittem, csak a sok új
információ hatására háborognak a fizikai energiáim. De most tudatosodni kezdett bennem, hogy ez
valami más. Kicsit hasonlított ahhoz, mint amit a fekete ruhások megjelenésekor
éreztem, de ez nem az ő energiájuk. Inkább a fekete örvényhez hasonlított, a
rossz halál előtti állapothoz. Viszont én most nem haldoklom, hacsak nem volt
romlott a reggeli kaviár. De tudtam, hogy ez nem vicc. Nem gyomorrontás. Valami
baj van, valami baj lesz, valami olyan, amit eddig nem ismertem.
Mi a franc ez? És honnan jön?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése