28. A mentőakció után

Lassan halványodott a fény, és én ott ültem a raktár koszos betonpadlóján, teljes, ép fizikai valóságomban. Előttem szétszóródva egy nagy maréknyi fekete obszidián szilánk, a szétrobbant örvény-kristály maradéka. Robert és Frank kezei közül pedig köhögve felemelkedett Daniel.

Frank csodálkozva pislogott ránk.

– Hát ezt hogyan csináltátok? Azt hittük, a raktár is felrobban, akkora volt a fényvillanás.

– Kijöttünk – mondtam, és felálltam, hogy kinyújtóztassam az elzsibbadt lábaimat. Daniel megdörzsölte a szemét, mint aki most ébred, aztán körülnézett.

– Miért vagyok itt? – Felállt, kicsit még szédelgett, úgyhogy megtámogattuk két oldalról. Láttam, ahogy fokozatosan visszatérnek az emlékei. – Már emlékszem. Jött két alak, megtámadtak és elraboltak. – Összerázkódott az emléktől, a csuklójára pillantott, ahol még látszott a kötelek nyoma, aztán a karjára, a tűszúrásokra. Lehúzta az inge ujját. Aztán újra, már éberen körbenézett. Meglátta a négy halott férfit, és elkomorodott.

– Sajnálom, hogy miattam kellett meghalniuk, de úgy láttam, végül a Fénybe mentek el. – Aztán ránk nézett, a szeme megállt Frank véres karján. – Köszönöm, hogy értem jöttetek, és megmentettetek. – Felém fordult, váratlanul forrón átölelt, aztán zavarba jött, és gyorsan elengedett. Azért jólesett.

– Mitől robbant szét a kristály? – kérdezte Robert, miközben indultunk kifelé.

– A szeretettől – mondtam szűkszavúan.

  Robert meglepődött:

– Ekkora szeretet van benned? Nem gondoltam volna.

– Nem az enyém volt, hanem Zea érzése. Majd később elmondom. Siessünk vissza a többiekhez.

  Az épület előtt beszálltunk a kocsiba. Visszamentünk Daniel lakására, és elhoztuk a laptopját, aztán igyekeztünk vissza John házához. Közben Daniel a hátsó ülésen már nagyban rajzolta a színes ábráit. Azt mondta, most sokkal tisztábban érzékeli őket, mint korábban. Hát, nem csoda, mert egy örvénykristály vagy elnyeli az embert, vagy kipucolja belőle a salakot. 

A csapat nagy örömmel fogadott minket, Zea is boldogan ölelt meg mindannyiunkat, még engem is. De amikor észrevette, mit csinál, elpirult, és gyorsan elfordult tőlem. Ez most jobban fájt, mint amikor Daniel tette ugyanezt. Pedig mindkettőjük reakcióját megértettem.

De nem volt időm ezen rágódni, mert Daniel megmutatta a laptopján kanyargó színes ábrát, és felbolydult a csapat. Most már látványosan és egyértelműen rajzolódott ki egy hatalmas örvény Japántól keletre az óceánban.

– Ez most nagyon komoly – mondta Robert, és összeráncolt homlokkal nézte a vonalakat. – Még sosem láttam ekkora energiát egy helyre koncentrálódni. Nem tetszik ez nekem.

  Levonultunk a pincébe, és Robert átvette az irányítást. Egyértelmű volt, hogy ebben ő a szakember, Zea megkönnyebbülten engedte át neki a vezető szerepet. Robert magas fordulatszámon pörgött, mindenre figyelt, számolt, utasított, telefonált, a kristálygömb újra és újra felszikrázott, ahogy az energialöketek elindultak belőle. Bár korábban Zea irányításával is valami hasonlót csinált a csapat, de abban több volt a bizonytalan próbálkozás. Itt most nagyon célirányosnak és határozottnak tűnt minden tett. Robert összefogta a munkát, a többiek mind az ő utasításait követték. Voltak összehangolt akciók is, a telefonon vagy interneten megtárgyalt időpontban egyszerre több oldalról indult el az ellenlökés. De a központi örvény csak megremegett, megrázta magát, és aztán újult erővel forgott és terjeszkedett tovább.   

Aztán egy idő múlva, egy utolsó próbálkozás után Robert megnézte a monitoron az újabb eredményt, aztán leült egy székre és kényelmesen hátradőlt.

– Kész, vége – mondta higgadtan. – Ennyit tudtunk tenni. Mostantól célszerűbb, ha mindenki nyugodtan felkészül a világvégére. Úgy látom, másfél napon belül be fog következni. Töltsük kellemesen a hátralevő időt.

  A szavak utáni dermedt csendet Zea törte meg:

– Az nem lehet! Nem adhatod fel már megint!

  Robert nyugodtan fordult feléje:

– Ez most nem az. Nem a lelkesedésem fogyott el, csupán racionális vagyok. Hidd el, igazán nagy kedvem lenne még élni. Csak nemrég jöttem rá, mennyi élményt hagytam ki eddig ebből az életből. – Kesernyésen elmosolyodott. – Ha lenne rá bármi esély, akkor folytatnám. De ez itt egy sakk-matt helyzet. Lépegethetünk persze tovább, de a játszma vége egyértelmű. Ők győztek. Erősebbek nálunk. Ez az örvény minden próbálkozásunk után módosul, és egyre hatalmasabb lesz. Olyan, mintha még a támadásokat is magába szívná. Nincs értelme tovább erőlködnünk. 

– De eddig is el tudtuk terelni a csapást. Most is meg kell tennünk. Képesek vagyunk rá! – Zea hangjában keserű indulat volt. Hinni akarta a lehetetlent is. Robert megrázta a fejét, és továbbra is nyugodtan válaszolt.

– Ennyi volt, nincs tovább. El kell fogadnunk, hogy vesztettünk. Ez itt a végső támadás, ebbe mindent beleadtak. A Sötét Oldal most megmutatta, hogy mire képes igazán. Több, nagyon erős Alapító rakhatta csak össze ezt az eredményt. Egy ősi, százharminc millió éves pajzsvulkánt ébresztettek fel a tenger mélyén, és folyamatosan nyomják bele azt az érzelmi atomenergiát Japánból, ami még Hirosima és Nagaszaki idején szabadult el. Pár óra múlva elérik a kritikus tömeget, és bekövetkezik a robbanás. Ezt hiába is próbálnánk elterelni, mert mindenképpen átrobbantják vele a földköpenyt, és elvérzik bele a bolygó. Mindegy, hogy pár ezer kilométerrel errébb vagy arrébb történik, akkor is ez a végjáték. A Föld magjából indították a támadást, és erre nekünk nincs ellenszerünk.  Ők most végigviszik azt, amit mi 1962-ben megakadályoztunk.  

  Mindenki hallgatott. Zea sápadtan állt a csoport közepén.

– Akkor sem adhatjuk fel – mondta, de már erőtlenül csengett a hangja. Hinni akart, de már ő sem tudott.

– Ellenük nincs esélyünk. Túl erős Alapítók – ismételte meg fásultan Robert.

Bennem erre fellobbant a hiúságérzet. Vagy nevezhetném finomabban büszkeségnek is. Az Uralkodói büszkeségem maradéka volt az, ami felpislákolt ebben a vert helyzetben. Kik is azok, aki erősebb nálam? Legalább tudjam, hogy kik miatt lesz ilyen csúnya vége a játékomnak.

– Be tudod határolni, hogy kik azok az Alapítók, akik ezt csinálják? – kérdeztem Robertet.

– Nagyjából igen, főleg kizárásos alapon. A legerősebbek közül valók, olyanok, akik hatalmas rombolásra vágynak, és a Föld mélyének az energiáját össze tudják kapcsolni a szellemi energiákkal. Az egyetlen, aki ekkora pusztításra képes, és ilyen mennyiségű érzelmi és fizikai atomenergiát tud megmozgatni, az a Főnix népének az Alapítója. Az emberi szintekről összegyűjtött, hatalmas mennyiségű gyűlölet az, amivel örvénylésre készteti ezeket az erőket, és ez is megfelel a Főnix képességének.

És valamelyik nagyobb anyagi népcsalád vezetőjével szövetkezhetett, mert ez az energia átmegy a bolygó magján. Ahhoz olyan Alapító kell, aki mélyen benne van ebben a világban, a gyökereknél kapcsolódik össze vele. Mivel Zea itt van köztünk, akkor ez csak a Por népének a vezetője lehet. A Hegyek népe túl elvont ehhez, és nem is vennének részt a pusztításban, a többiek pedig nem tudják megmozdítani ezt a mélységet. És van még velük valaki más is, egy gyengébb, valószínűleg szellemi szintű Alapító, akiből a sértettség és a bosszúvágy sugárzik. Azzal pörgetik egyre magasabb fordulatszámra ezt az egész folyamatot. Úgy tűnik, hogy az örvény önmagát is gerjeszti, szinte belelovallja magát a pusztulásba, és mostanra azoknál is erősebb lehet, akik elindították.

Tehát a Főnix és a Por népének az Alapítói, és még egy másik. Eleve erősebbek nálunk, és a folyamat már rajtuk is túlnőtt. Nincs mit tennünk.  Itt a vége. Ez a robbanás a földi eszközökkel már nem megállítható.

– De miért csinálták? Hiszen tudniuk kellett, hogy zárva vannak a kapuk, hiába Alapítók, ők is meghalnak velünk együtt – kérdezte kétségbeesett hangon Keira.

Robert megrántotta a vállát:

– Lehetséges, hogy találtak valami kiskaput, vagy azt remélik, hogy a robbanás után megnyílnak azok a vészkijáratok, amiket az Alapítóknak tartanak fenn. Ez egyébként elképzelhető, de nem biztos. De az is lehet, hogy csak elegük van az egészből, és úgy akarnak öngyilkosok lenni, hogy elpusztítják magukkal együtt az egész világot. Még jogosnak is érezhetik, hiszen ők teremtették ezt a világot. Joguk van elpusztítani.

– Én is Alapító vagyok, a Földek népének az Alapítója – mondta Zea, és a hangjában újra erő és határozottság volt. Ez a nő sosem adja fel. – Én meg akarom menteni ezt a világot. És te, Atum? Te is Alapító vagy. Segítesz nekem?

  Álltam Zeával szemben. Most máshogy nézett rám, mint eddig. Segélykérően. Egészen emberien. És most kell neki olyat mondanom, amitől újra meg fog gyűlölni. Ha segíteni akarok neki megmenteni ezt a szeretett világát, akkor el kell mondanom azt, amire az előbb, Robert szavai közben rájöttem. És emiatt újra hideggé fog válni a tekintete. A francba, bármit csinálok, sose lesz jó vége? Ez a büntetés, ez a karma? Vagy egyszerűen csak ez egy olyan hülye helyzet, amiből nem tudok jól kijönni?

Hosszúra nyúlt a csend, Zea szeme szűkülni kezdett az indulattól. Persze, ő most azt hiszi, hogy a kérésére nem akarok válaszolni. Pedig csak a megfelelő szavakat keresem. De nincsenek megfelelő szavak ahhoz, amit mondanom kell. Hát inkább elkezdem, aztán majdcsak megértetem vele valahogy azt, amit meg kell értenie. Na, vágjunk bele!

– Segítek neked – mondtam. – Mert én pontosabban tudom, hogy ki ellen kell harcolnunk. Vagy inkább mi ellen. A Főnix népének az Alapítója nem lehet itt. Találkoztam vele odakint, mielőtt beléptem a játékba. Már régóta dolgozik a saját új világán, jártam is nála látogatóban. Teljesen belemerült abba az alkotásba, és nagyon régóta nem járt ebben a rendszerben. A Por népének az Alapítója valóban itt lehet, de rombolni sose tudott egyedül, nem elég kreatív ehhez. Őt is jól ismerem, csak akkor csinál valamit, ha valaki más hozza az ötletet. A Kentaurok népének az Alapítója lehet a harmadik személy, ő korábban is hajlamos volt vérig sértődni, ha nem lehetett neki igaza. De ő csak szavakkal tudna visszavágni, nem rombolással.

Az, aki az egészet kitalálta és irányítja, az valóban a Főnixek közül való, de nem Alapító. Csak egy Vámpír. De egy olyan Vámpír, aki egy Alapítótól megszerzett érzelmi energiákkal dolgozik. Egy olyan Vámpír, akinek azért lehet ekkora hatalma, mert a Földek népének az erejét tudja használni. Valaki, aki a te erődet fordítja ellened, Zea. Egy olyan ember, akit szerettél, akiben megbíztál, és aki mindent tudott rólad. És most a te gyűlöleted segítségével akarja felrobbantani ezt a világot. Azzal a hatalmas gyűlölettel, amit évmilliók alatt irántam éreztél. Tehát miattam fog megsemmisülni ez a világ, mindazok miatt, amit veled tettem. Sajnálom. Nagyon sajnálom.