– Hát, ez tényleg meleg helyzet lehetett – jegyeztem meg
elismerően. Tényleg van bennük kurázsi, nem semmi, amit véghezvittek. De még mindig
nem értettem, hogy mi lett volna a megoldás. – És mit akartatok tenni utána? –
kérdeztem.
– A terv az volt, hogy először megnézzük, tudna-e így is,
leállt rendszerrel működni ez a világ. Ha igen, akkor folytatjuk itt tovább,
már nyugodtabban, Végítélet nélkül, és fokozatosan felébresztjük az embereket,
hogy mindenki tudatos játékos lehessen. Ha ez nem sikerül, akkor a B terv
szerint átvittük volna az itteni lakosságot a korábbi játszóterekre, az
Alapítók előző, még működő programjaiba. Zea világának a kapuja volt a
legközelebb, itt a Holdon. Akinek ez túl békés lett volna, a másik, a Kardok
népének a földje is elérhetőnek tűnt a Mars felszínén. Ezért is indítottuk el
az űrprogramot mind a két oldalon, Amerikában és az oroszoknál is. Kennedy első
intézkedései közé tartozott az Apolló-program meghirdetése, a Holdra szállás célkitűzése.
– Robert elhallgatott, és komor arccal nézte az utat maga előtt. Belemerült az
emlékeibe. Viszont szerencsére közben jóval lassabban vezetett, nem nyomta
tövig a gázpedált, ezért végre egészen normális ütemben haladtunk. Már megérte
elkezdeni ezt a beszélgetést. Közben nekem is változott a közérzetem, az egyik
kereszteződés után váratlanul és gyorsan csökkenni kezdett a hányingerem, és
elmúlt a szédülés is. Na, folytassuk csak ezt a gyógymódot!
– És mi történt? – kérdeztem.
– Jött az ellencsapás. Kiderült, hogy a Sötét Oldal
lecsapott a lehetőségre. Ha már leállt a program, akkor ők akarták megszerezni
az irányítást a világ fölött. És ma már úgy tűnik, sikerült is nekik. Mi
küzdöttünk azért, hogy egy jobb világot hozzunk létre, legyőztük a Végítélet
veszélyét, és kiderült, hogy ezzel nekik nyertük meg a világot. Az ő ölükbe
hullott a mi győzelmünk.
Elkezdtek sorra levadászni minket. Egy év múlva Kennedyt
meggyilkolták Dallasban, és a lelkét is eltüntették valahova, azóta nem
találkoztunk vele, nem tudott visszajönni. A túloldalon Hruscsovot leváltották,
a tanácsadóit elsöpörték. A hidegháborús hisztériában és a vietnami háború
őrületében feltűnés nélkül tudtak bárkit elpusztítani. Aztán 1968-ban Robert
Kennedyt, meg Martin Luther Kinget is megölték.
És ezek után szembesültünk az igazi katasztrófával:
kiderült, hogy bezáródtak a kapuk, nem lehet innen kijutni. 1969-ben az Apolló
11 végre leszállt a Holdon, és Armstrong letette a lábát oda, ahol az átjárónak
kellett volna lennie. De csak egy halott, poros táj volt előtte. Semmi más.
Már a leszálláskor tudtuk, hogy valami gond lesz. Kétszer
is komputerhibájuk volt, akadozott a rendszer, aztán a landoláskor nem az a
sima felszín volt alattuk, mint ami a képeken korábban szerepelt, hanem egy
sziklás, kráterekkel teli táj. Majdnem tragédia lett belőle. De arrébb
kormányozták a holdkompot, és sikerült letenniük. És aztán bebizonyosodott,
hogy ez nem az a hely, ahova annyira készültünk, amiért akkora emberi és anyagi
áldozatot hoztunk. Nincs átjáró. Utána még megpróbálkoztunk pár küldetéssel, de
ekkor már Nixon volt az elnök, és Amerika a vietnami háborúba ölte bele a
pénzét és az embereit. 1972-ben abba is maradt az Apolló-program.
Közben folyamatosan próbáltunk visszajutni Atlantiszba
is, Adamért, de ott is csak zárt kapukat találtunk. Akkor jött a következő
terv: ha a szellemi szintű felébredés nem sikerült, ha nem tudunk innen
kilépni, és ha az egyes emberek sorra elpusztíthatóak, akkor emeljük meg az
egész világ rezgésszintjét az anyagi oldalról megközelítve. Hátha akkor jobban
fog működni, és szinkronba kerülünk az átjárókkal is. Úgyhogy a Technikusok
nekiálltak, és behozták ide a kinti világ informatikai tudását. Zea abban
bízott, és őt még most is az a remény hajtja, hogy ettől a frekvenciaváltástól az
emberek tudatosabbá válnak, és képesek lesznek ebben a világban öntudatra
ébredni. Ezzel valóságossá tehetnénk ezt a játékvilágot, és a program helyett
az emberek vennék át az irányítást.
Az elképzelés műszaki részét pár évtized alatt
megoldottuk, és új alapokra helyeztük át ezt a világot. A frekvenciaváltás
megtörtént, működni kezdett a mobiltelefon, az internet, a műholdas
kommunikáció. Az élet már ezeken a magasabb rezgésszinteken zajlik. Az
embereknek viszont fel sem tűnt, a többség engedelmes birkanyájként átvonult
erre a legelőre, és ugyanúgy folytatta tovább az életét ezen a frekvencián is. Egyáltalán
nem lettek tudatosabbak, sőt most még jobban befolyásolhatóak, mert több
helyről, változatosabb formában, nagyobb mennyiségű agyzsibbasztó információt
szívhatnak magukba. Annyit legalább sikerült elérnünk, hogy a háború és az
erőszak legnagyobb része, úgy a kilencven százaléka már a kibertérben történik.
Az emberek nem tudják, hogy itt zajlik körülöttük a harmadik világháború, és
százmilliók vesznek részt benne. De ez szerencsére már itt is csak játékháború,
a különböző számítógépes programokban ölik egymást, nem a valóságban.
Aztán 2000-ben, amikor az eredeti program befejeződött
volna, a Sötét Oldal belehergelte az embereket a világvége-várásba. Még a
Technikusokat is sikerült elbizonytalanítani, egyre többen pánikoltak, hogy mi
lesz, ha a 00-ás fordulónál leállnak idefent is a számlálók, úgy, ahogy belül,
a program központjában is, és becsődöl a világ. Dolgoznunk kellett a problémán,
de megoldottuk, zökkenő nélkül haladtunk tovább. De a tömegtudatban ott volt az
eredeti program. Sokan elvesztek az új helyzetben, elakadt az életük, vagy
megbolondultak attól a kettősségtől, hogy más volt a belső programjukban, mint
amit kívül tapasztaltak. Aztán a 2001. szeptember 11-i támadás a
Világkereskedelmi Központ ellen elszabadította a félelmeket. Az emberek azóta
is minden kisebb eseményre olyan hisztérikusan reagálnak, mintha valóban a
világvége jönne. Egyszerűen nem akarják meglátni a valóságot. A saját félelmeik
között élnek, folyamatos háborús állapotban, a magánéletükben és társadalmi
szinten is.
Úgyhogy kudarcot vallottunk. Hiába mentettük meg a
világot, az embereket nem tudjuk önmaguktól megvédeni. Félnek és szenvednek,
nem tudják értékelni azt, ami körülveszi őket, nem látják az új, működő
világot, mert bezárták magukat a saját képzeletük szörnyetegei közé.
Ezért ment el a kedvem az egésztől. Aztán erre még rátett
a bűntudat és tehetetlenség amiatt, hogy amikor a csoporttal megpróbáljuk
elhárítani a katasztrófákat, mi is bűnösök leszünk. Hiszen amikor kiszámítom a
megfelelő koordinátákat az ellenlökéshez, igaz, hogy azzal valakiket megmentek,
de közben másokra kell kimondanom a halálos ítéletet. Egy idő után pedig átalakult
bennem az egész nézőpont, és már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy
érdemes-e itt bárkit is megmenteni.
Robert
elhallgatott, újra megnyomta a gázpedált, és dühösen rádudált egy elénk vágó
autósra, aki pontosan olyan veszélyes stílusban közlekedett, mint korábban ő.
Most az eddig hallgatag Frank szólalt meg a hátsó ülésről. Előrehajolt,
rátámaszkodott az ülésemre, és úgy magyarázott:
– Mi is sokat beszélgetünk ezekről a csapatban, persze
csak akkor, ha Zea nem hallja. Az ő lelkesedése miatt csináljuk már csak ezt az
egészet, mert a mi hitünk is elfogyott, akárcsak Robertté. Amikor két éve kilépett,
mindenki megértette, hogy miért csinálta, mi volt a baja. Csak az tart itt
minket, hogy tudjuk, nincs hová elmenekülni. Be vagyunk zárva ebbe a programba,
és vagy megsemmisülünk vele együtt, vagy igyekszünk valahogy fenntartani. És
amíg itt vagyunk és élünk, addig legalább kiélvezzük ezt a helyzetet, amíg
lehet, és ahogy tudjuk. Ezért inkább hobbiból vagyunk világmegváltók, nem
elkötelezettségből. Szórakozásnak legalább érdekes. Mindig vannak újabb kihívások,
izgalmas kalandok. Erre még használható ez a játszótér.
A tömegemberekben viszont már rég nem bízom. A fizikai
szint után mi megpróbáltuk a művészet oldaláról emelni a világot, de ott is
vereséget szenvedtünk. Katasztrofális vereséget.
A Főnixek népéből való Pusztítók meg a Vámpírok átvették
ott is az irányítást. Azzal szórakoznak, hogy a Por népének a kiválasztott
tagjait dobálják fel a magasba egymás után, mint csillogó sztárokat. Aztán
amikor megunják őket, mert már nem termelnek nekik elég profitot, akkor hagyják
őket visszazuhanni a porba.
Eredetileg azért jöttünk ide, Los Angelesbe, hogy a
filmek nyelvén elmondjuk az embereknek a valóságot. Ezzel lehet most a
legjobban elérni a tömegeket. De hiába voltak jó ötleteink, a Pusztítók átírták
a forgatókönyveket, és kicsavarták az eredeti történeteket. Újra és újra az
emberek fejébe sulykolják a félelmet, a katasztrófáktól való rettegést, az
erőszakot. Mellette meg az ostobaságot, idétlenséget nyomják, amit vígjátéknak
neveznek. De az emberek ezeket nézik, nem azt a pár értékes filmet, amit
valahogy sikerül leforgatnunk. És aztán ott vannak a csalódott művészek, a
Sellők és az Angyalok népéből, akik a világfájdalmukból csinálnak művészetet.
Aztán összegyűlnek egy-egy rendezvényen, nézik és díjazzák egymás depressziós
alkotását arról, hogy milyen csúnya és kegyetlen ez a világ.
Egyes spirituális szövegek meg pont az ellenkezőjét
duruzsolják az emberek fülébe, azt, hogy minden szép meg jó, csak ne nézz oda,
ahol valami rosszat láthatsz. Vedd fel a rózsaszín szemüvegedet, csak arra
gondolj, amire vágysz, és hipp-hopp, mindjárt meg is kapod.
– Na igen, a spiritualitás teljes csődje volt az utolsó
csepp a poharamba, attól csordult túl – mondta Robert, de most már nem volt
olyan elkeseredett. Kesernyésen mosolygott, és energikusabbnak tűnt. – Aztán
persze utólag láttam, hogy én is olyan hülye vagyok, mint a többi nyavalygós
értelmiségi. Kétségbeestem meg kiborultam, ahelyett hogy röhögtem volna a
tömegek vakságán, ahogy az illúzióikat követve lépdelnek bele a szakadékba. És
még csak azt sem akarják észrevenni, hogy zuhannak, hanem tovább mantrázzák a
jó kis pozitív megerősítéseiket. Most már látom, hogy ez egy jó komédia volt,
csak akkor tragédiának fogtam fel, és meg akartam menteni őket. De persze nem
hallottak meg, mert nem illettem bele a csodaváró, pozitív világképükbe.
Persze, ezt is mi kezdtük, ezzel akartuk felébreszteni az
embereket. Szerettük volna felszabadítani őket az alárendelt helyzetükből.
Ezért elkezdtük magyarázni nekik, hogy ők is Teremtők, hogy urai az életüknek,
hogy rajtuk múlik a sorsuk, és a többi hasonló irányelvet. Elkezdtük felolvasni
nekik az Ébresztés Könyvét, azt, amit a kezdő játékosoknak szoktak odaadni, ha
nagyon belevesznek a játékba. Azt reméltük, hogy ők is fokozatosan felébrednek
tőle. De a Sötét Oldal megint ránk licitált, és persze ők győztek.
A mi tankönyvi szövegünk helyett rájuk zúdították ezerrel
a rózsaszín cukorszirupot, és a tömegek benyalták. Gyomorrontásuk lett tőle,
darabokra hullott a maradék személyiségük, kicsúszott a kezükből az életük
irányítása, de túl finom volt a nyalóka. Nem akartak abbahagyni. Függők lettek,
drogosok a saját álomképeiktől. Mert a túlcukrozott szöveg szerint elég, ha
elképzelik a dolgokat, az Univerzum csak arra vár, hogy kiszolgálja őket. Az
angyalok azonnal ugranak, ha kimondják a kívánságukat, és máris minden
teljesül. Nem számít, hol vannak, milyen problémában csücsülnek, elég csak pozitívan
gondolkozni, és máris minden baj eltűnik, mintha sose lett volna.
És aztán az egészet megkoronázták a nagy titokkal, ami
szerint minden gazdag ember úgy szerezte a vagyonát, hogy elképzelte a
gazdagságot, és ezzel bevonzotta az életébe. És ugye, ma már milliomosok. Tehát
hitesd el magaddal, hogy nincsen adósságod, a számlákat nem neked kell kifizetned,
hanem pont fordítva, azokkal te kapsz pénzt. Minden tökéletes körülötted,
semmin sem kell változtatnod, csak elhinned, hogy már most gazdag vagy. Élj
tehát úgy, mintha már most nagyon sok pénzed lenne. Éld bele magadat az
álmaidba, költözz bele az álmaidba, élj úgy, mintha a valóság lenne az, amit
elképzeltél, és hidd nagyon erősen, hogy az holnapra tényleg valóság lesz. Tehát
hazudj magadnak, éld bele magad egy hazug világba, és hidd el, hogy a hazugsághalmazból
boldogító eredmény lesz. A mai szarból holnapra finom sütemény fog kisülni.
Arra senki sem kérdezett rá, hogy a ma létező valódi
számláit hogyan is fizesse ki a holnapi álompénzzel. Ez lényegtelen volt. Ami a
fontos, az a nagy, vonzó álomkép és a még nagyobb hit.
Azt sem kérdezte meg senki, hogy akkor a
szerencsejátékosok miért veszítenek, pedig ők aztán annyira hisznek az
álmaikban, hogy az utolsó centjüket is felteszik rá. Vagy akár az életüket is. És
a hipochonderek miért nem betegszenek meg, hiszen ők aztán igazán el tudják
képzelni azt, hogy halálos betegek, de mégsem jön össze nekik, hiába várják.
És mi van azokkal a rohadtul gazdag milliomosokkal, akik
folyamatosan szoronganak, mert esett a részvényeik ára, és ma tízmillióval
kevesebbjük van, mint tegnap volt. És sóherek akkor, amikor borravalót kellene
adni, éhbérért dolgoztatják az alkalmazottaikat, és elvárják, hogy kedvezményt
kapjanak a luxusautójuk vásárlásakor. És hogyan lettek gazdagok azok a nagyon
szerényen élő, kuporgató emberek, akinek a haláluk után derül ki, hogy
valójában milliomosok voltak, csak ezt maguknak sem vallották be. És mi van
azokkal a vallomásokkal, ahol ezek a szupergazdagok azt nyilatkozták, hogy csak
azt ne kérdezzék tőlük, hogyan szerezték az első millióikat. Mert a
többségüknél az egyáltalán nem tisztességes módon történt. Nem az angyalok
hozták nekik aranyszínű csomagolópapírban.
De akkor nem a tények és nem a rideg valóság érdekelte az
embereket, hanem a csábító, könnyű megoldást ígérő álomvilág, a cukorszirup, és
a drogos kábulat.
A világvége elmaradása után, a kétezres évek közepétől a drogos
mézeskalács-könyveket terjesztő dílerek elárasztották a világot, és az árujukat
beszopta szinte az összes, spirituálisan kicsit is nyitott ember. Mert a cucc
látszatra hasonlított valamihez, amit mélyen igaznak éreztek, és nem akarták
megkaparni rajta a cukormázat. Hiszen akkor kiderült volna, hogy csak egy
koszos, összefirkált papírköteget vettek meg sok pénzért, és nem az eredeti,
valódi tudást adó könyvet. De ők hinni és álmodozni akartak, mert az jóval
könnyebb volt, mint tenni és felelősséget vállalni önmagukért.
És persze azok is, akik ebből semmit sem olvastak,
szintén ráhangolódtak erre az össznépi kábulatra, és megbolondult a világ.
Beköltöztek az álmaikba. Mindenki hitelre vásárolt, és elhitte, hogy az már az
övé. Azzal nem foglalkozott, hogy miből fogja az árát kifizetni, mert a lényeg
a pozitív gondolkodás. Csak hinni kell benne, és az úgy lesz. A bankok a
légvárakat is meghitelezték, az államok nem létező pénzeket költöttek el, és
mindenki nagyon boldogan élt a rózsaszín álomvilágában.
Aztán 2008-ban kipukkadt a légvár, és a világ elképedten
pislogott a nagy rakás szarban, amibe belepottyant. Amit ő termelt saját maga
alá a nagy álmodozások közepette. És fel volt háborodva, mert neki nem ezt
ígérték. Nem erről volt szó.
Akkor egy nagyon rövid ideig reménykedtem abban, hogy
tényleg felébrednek és kijózanodnak. Hogy felismerik azt, hogy Teremtőnek lenni
nem álmodozást és képzelgést jelent. A Teremtő létrehozza azt, amit elképzelt,
nem pedig a Mikulástól rendeli meg a csomagját. A Teremtő benne van a Jelenben,
a valóságban, mert azt is ő hozta létre, mert már akkor is Teremtő volt, amikor
odakerült. Felelősséget vállal az életéért, a helyzetéért, és abból teremt,
abból hozza ki a legtöbbet, ami ott van körülötte. Nem menekül el egy nem
létező álomvilágba, hanem a Valóságban él. Nem a semmiből épít légvárat, hanem
az általa teremtett valóságból alkot egy másfajta valóságot, ha az előző valamiért
már nem tetszik neki.
Akkoriban tartottam erről pár előadást, írtam egy könyvet
is. A Főnix népének a karakterében éltem eddig mindig, illett hozzám ez a
feladat. Azt reméltem, tudom módosítani a Sötét Oldal hatását, csökkenthetem a
Vámpírok befolyását. De döbbenten tapasztaltam, hogy az emberek még ekkor sem
ébredtek fel. Belekapaszkodtak az összeesküvés-elméleteikbe, belezuhantak a
csalódottságukba, és továbbra is ragaszkodtak a külső Megváltóhoz. Ahhoz a
mintához, hogy biztosan vannak náluk erősebbek, okosabbak, akik gyűlölik őket,
és miattuk kerültek ilyen nehéz helyzetbe, és aztán kell lennie valaki másnak
is, aki szereti őket, és csodát fog tenni a kedvükért, meg fogja oldani
helyettük ezt a problémát, csak szépen kell kérniük. És továbbra is pozitívan
gondolkozniuk, elvégezni még pár tanfolyamot vagy elolvasni még több okos
könyvet. Még fejlődniük kell, még nincsenek készen, ez most még az átmeneti
időszak, csak ki kell bírniuk, és aztán jön majd a csodás új világ.
Még akkor sem voltak hajlandóak vállalni a felelősséget
önmagukért, nem találták meg magukban a Teremtőt. Csak várták a kész csodát, és
tovább tömték magukba a Sötét Oldal drogos nyalóka-könyveit.
Nekem meg elegem lett. Az, hogy spirituális útmutatást
adhatok, hogy közelről segíthetek az emberek felébresztésében, adhatott volna
annyi töltést a Főnix-részemnek, hogy túltegyem magam a többi nehézségen. De
rájöttem, hogy az emberek nem akarják meglátni önmaguk valódi lehetőségeit, nem
akarják használni a képességeiket. Én meg akkor minek erőlködjek értük. Úgyhogy
kiszálltam.
Robert váratlanul
lefékezett egy közlekedési lámpánál, pedig még éppen átcsúszhatott volna a
sárga jelzésen. De most jólnevelten megállt. Dobolt az ujjaival a
kormánykeréken, aztán még hozzátette:
– A vicc az, hogy én is pontosan azt csináltam, amit ők.
Bedrogoztam magam, és elmenekültem a valóság elől. Szar volt, amikor erre
rájöttem. Sokáig iszonyú dühös voltam
ezért mindenkire, magamra, a többiekre, a világra. És… – elharapta a
folytatást, rám nézett, és végre mosolygott. – Végül is már mindegy. Az a múlt.
És most egészen jól érzem magam a jelenben. Tele energiával. – És rám
kacsintott. Visszamosolyogtam. Most már én is jól voltam. A sok szöveg közben
teljesen elmúlt a rossz érzésem.
A lámpa zöldre váltott, Robert újra sportosan indított,
aztán pár perc múlva egy magas, modern bérház elé kanyarodott, és leparkolt.
– Megérkeztünk, itt lakik Daniel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése