25. Daniel keresése

Felcsöngettünk a kaputelefonon, de persze nem volt semmi válasz. Zea megadta a kapukódot is, úgyhogy felmentünk a harmadik emeletre, Daniel lakásához. Csöngettünk, aztán Robert lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. A francba! Tényleg valami baj lehet, ez így nem normális helyzet. Ha Daniel elment, akkor miért van nyitva az ajtó? Ha itthon van, akkor miért nem válaszolt a csengetésre?

Kibiztosított pisztolyokkal léptünk be sorban, óvatosan a lakásba. A függöny be volt húzva az ablakon, és égett a villany. Egyszerűen berendezett, szolid kis garzonlakás volt, minden tárgy gondosan, rendben a helyére rakva. Könyvespolc a falon, rajta egyenes sorokba igazított, szín és méret szerint csoportosított könyvek, dossziék. Az ágyon kisimítva, gyűrődés nélkül feszült a takaró. A konyhapult tisztán csillogott, pontosan középen állt rajta a vízforraló és a kenyérpirító. Az íróasztalon precízen, egyenlő távolságban egymás mellé rakva a jegyzettömb, a toll, előttük a laptop, és mellette ott volt a telefon.

Minden a helyén volt. Csak Daniel nem volt sehol.

Körbenéztünk, de semmi használható nyomot nem találtunk. A jelek szerint este hazaért, lepakolta a holmiját, de nem feküdt le.  Dulakodásnak sem volt nyoma. Ha nem tudtam volna biztosan, hogy kiírtam a programból a kis szürkéket meg a feketeruhásokat, én is rájuk gyanakodtam volna. Ők tudták ilyen nyomtalanul eltüntetni az embereket. De ők nem lehettek. Akkor mi történt?

Robert szólalt meg:

– Lehet, hogy neki is elege lett, és kilépett?

– Nem, Daniel biztosan nem – mondta Frank. – Nagyon új neki ez a világ, nem ismeri még a könnyű kilépési módokat, és fél az ismeretlentől, fél a haláltól. Biztos, hogy önként nem akarna meghalni. De lehet, hogy tényleg a Sötét Erők kapták el.

  Robert ököllel dühösen a falba vágott.

– A francba! Ha baja lett, az az én hibám. Én üldöztem el John mellől. – Frank értetlenül nézett rá, de Robert nem magyarázkodott. A falat nézte mereven, és olyan halkan folytatta, hogy csak én értettem, mit mondott. – Annyira hasonlít Adamra, hogy nem bírtam elviselni a látványát. Iszonyúan fájt, hogy ő van a csoportban, és nem a fiam. – Becsukta a szemét, az állkapcsán megfeszültek az izmok. Aztán fújt egyet, felnézett, és már jóval nyugodtabban visszafordult a szoba felé. – Nézzünk körül, kell, hogy legyen valami jel, amin elindulhatunk. Frank, csöngess be a szomszédokhoz, és kérdezd meg őket, nem hallottak-e valami szokatlant.

  Frank elindult, én meg felemeltem az íróasztalról Daniel telefonját, hogy megnézzem a híváslistát. Aztán megtántorodtam, és arccal előreestem.

Ó, a jó mindenségit! De elszoktam már ettől!

A rám zúduló képek, hangok és zavaros érzések között halványan érzékeltem, hogy Robert és Frank az ágyhoz támogatnak, és ráfektetnek. Mire vízszintesbe kerültem, sikerült visszanyernem az irányítást a tudatom felett, és egy ideig még figyeltem a belül vibráló képeket, mielőtt visszatértem a jelenbe. Mind a ketten elég rémült arccal álltak mellettem. Felültem az ágyon. Most már tudtam, mitől volt az a hányinger meg szédülés korábban bennem. És tudtam, hol van Daniel.

– Jól vagy? – kérdezte Robert.

– Én igen, de Daniel nagy bajban van. Meg kell mentenünk, gyorsan, mert már nem sokáig bírja tartani magát. Induljunk, majd közben elmondom a többit!

  Felálltam, igyekeztem úrrá lenni a szédülésen. Hiába ismeri az ember, hogyan működik ez a kapcsolódás, ki lehet jönni a gyakorlatból. Jó régen csináltam már ilyet, nem volt rá szükség mostanában. Na, de azért elég gyorsan összeszedtem magam. Egy Alapító mégsem szédeleghet egy kis energialökettől! Zsebre tettem Daniel telefonját, ami eddig a kezemben volt, aztán az ajtó felé indultam.

– Igyekezzünk!

Robert és Frank szó nélkül jött utánam. Lesiettünk a lépcsőkön, kettesével szedve a fokokat. Robert csak a kocsiban kérdezte meg, miközben indított:

– És most merre?

– Vissza azon az úton, amelyiken jöttünk, egészen az egyik pálmafás kereszteződésig. Talán húszpercnyire lehet ide. Ott majd szólok, hogy merre kanyarodj.

  Most jogos volt, hogy csikorgó gumikkal startoltunk. Kevés volt az időnk. Éreztem, hogy Danielnek fogy az ereje, és szívja be a lelkét a sötétség egy piszok nagy örvénybe. Próbáltam neki energiát küldeni, de el volt kábítva, és tele volt rettegéssel, nem reagált rám. Ahogy koncentráltam rá, már az én gyomrom helyén is csak egy fekete lyuk örvénylett. Tartanom kellett magamat, hogy ne billenjek ki az egyensúlyomból, ne rántson megint magába úgy, mint ahogy az első pillanatban tette.

Korábban is eszembe juthatott volna ez a lehetőség. Pedig Zeának még oda is vágtam, hogy hiszen Daniel az én családom tagja. Csak nem gondoltam tovább a dolgot, hogy akkor össze is tudok vele gondolatban kapcsolódni, ha rá koncentrálok, vagy megérintek egy tárgyat, ami az övé. Igaz, hogy ehhez elég nagy, koncentrált energia kell, de az nekem megvan, a tegnap éjszakai szex meg fel is töltött alaposan. És Daniel is próbált ösztönösen üzenni, segítséget kérni, csak én marha, korábban nem jöttem rá, hogy mi az a rossz érzés bennem. Csak az előbb, amikor Robert azt mondta, hogy Daniel hasonlít a fiamhoz, akkor kattant bennem végre valami, és átszakadt a tudatom gátja. Na, kicsit fejbe is kólintott hirtelen mindaz, amit megéreztem, de most már tudom, mi a helyzet.

A srácoknak is elmondtam útközben, hogy miről van szó. Láttam Daniel emlékeit, bár elég zavarosak voltak, de a lényeg megvolt. Két fickó csöngetett be hozzá tegnap este, aztán elkábították, és elhurcolták. Most valami nagyobb, zárt helyen van, egy székhez kötözve, bekötött szemmel. Valami durva drogot nyomtak bele injekcióval, ami felerősítette a félelmeit, és egyre nagyobb adagokat kap, hogy lassan megöljék vele. És ott van valahol mellette egy örvény-kristály, abba akarják beszívni. Ezért csinálják ilyen lassan, mert ha hirtelen halna meg, akkor lehet, hogy kicsúszna a kezükből.  Szegény kölyök, iszonyúan fél és szenved, és már nagyon gyenge, alig tartja magát.  

Mire a történet végére jutottam, Robert már életveszélyes sebességgel hajtott. Szóltam neki, hogy ha mi összetörjük magunkat, azzal nem segítünk Danielnek. Ettől egy minimális mértékben lassított a tempón, de közben úgy szorította a kormányt, hogy attól tartottam, eltöri.

Odaértünk a kereszteződésbe, ahol korábban megszűnt a rossz érzésem. Most már tudtam, hogy azért, mert attól kezdve távolodni kezdtünk Danieltől. Most arra kanyarodtunk, amerre a gyomrom jelezte. Nem egy kellemes iránytű volt ez az érzés, de pontosan vezetett minket. Elhanyagoltabb, külvárosi részre értünk, több üresen álló ház volt itt, az utca végén meg egy romos raktárépület. Ahogy ránéztem, a keserű hányinger olyan erősen tört föl bennem, hogy gyorsan nyelnem kellett, nehogy baj legyen.

Megálltunk egy kicsit távolabb, és gyalog mentünk tovább. A ház előtt egy rozzant fehér kocsi parkolt. A környéken senkit nem láttunk, valószínűleg nem számítottak látogatóra. Az ablakok be voltak deszkázva, nem lehetett belátni. Óvatosan körbejártuk az épületet. Egy nagy ajtaja volt elöl, és találtunk egy kis hátsó bejáratot, amit egy rozsdás láncon lógó lakat zárt le. Frank megrántotta a lakatot, és az engedelmesen szétnyílt, a rozsda már elgyengítette. Halkan kinyitotta az ajtót, ami nyikordult egyet, úgyhogy nem merte nagyobbra tárni. Éppen befértünk a résen. Egy szűk, sötét folyosóra jutottunk, azon mentünk tovább.  

Én közben tudatosan elnyomtam magamban Daniel érzéseit, mert most már zavaró lett volna. Tudtam, hogy idebent van, és úgysem lát semmit, mert be van kötve a szeme. Az ő érzései elhoztak eddig, most rajta keresztül a körülötte levőkre kellett figyelnem.

Koncentráltam, és megéreztem a Daniel mellett levő embereket. Négyen voltak, és feszülten figyelték őt. Bennük is félelem volt. Egy parancsot teljesítettek, és őket is megrémítette az örvény-kristályból áradó szívóhatás.

Hang nélkül elmutogattam Robertnek és Franknek, hogy merre érzem az embereket. Az egyik kanyar után már látszott egy világosabb rész, és meghallottuk a hangjukat is. Azon vitatkoztak, hogy mekkora legyen az a dózis, amit éppen belenyomtak Daniel karjába. Az egyik férfi már be akarta fejezni az egészet, a másik meg attól tartott, hogy még nem elég gyenge a fiú, és ha elcsúszik a lelke a kristály mellett, és átjut a fénybe, akkor a kudarc miatt a megbízójuk kinyírja őket.

Óvatosan kerülgettük az összedőlt polcokat, szétdobált ládákat, és igyekeztünk a közelükbe jutni. Aztán Frank rálépett egy deszkalapra, ami nagy reccsenéssel eltört alatta. A férfiak felugrottak, és azonnal lőni kezdtek ránk, bár még nem is láthattak minket. Kettőjüknél ráadásul géppisztoly volt. Ezek valami háborúra készültek? Úgy tüzeltek, mintha egy hadsereg támadt volna rájuk. A golyók körülöttünk röpködtek, a falakon meg a fémpolcokon nagy csattanással csapódtak be. Hullott ránk a vakolat, dőltek a ládahalmok, és az egész épület visszhangzott a fülsüketítő fegyverropogástól. Próbáltunk fedezéket keresni, de legfeljebb a betonpadlóra hasalva volt esélyünk elkerülni a lövéseket. Ráadásul Daniel érzései is annyira felerősödtek, hogy a tőle jövő pánik és kétségbeesés majdnem elborított. Elővettem a zsebemből a telefonját, ami a fizikai kapcsolódást adta, és eldobtam jó messze, a túlsó sarokba. Így már lazult a köztünk levő kötés annyira, hogy tudjak józanul gondolkozni.  Közben Robert és Frank igyekezett visszalőni, de nekik arra is vigyázniuk kellett, nehogy Danielt találják el. Közelebb kúsztam Frankhoz, és a fegyverdörrenéseket túlkiabálva a fülébe ordítottam:

– Hívd fel Danielt!

– Mi van? – kérdezte értetlenül két lövés között.

– Csörgesd meg Daniel telefonját!

  Látszott rajta, hogy most sem tudja, mit akarok, de elővette a saját készülékét, és szerencsére gyorsan megtalálta Daniel számát. Az történt, amire számítottam. Ahogy a távoli sarokban váratlanul megszólalt nagy hangon a telefon, mind a négy fickó reflexszerűen odafordult, és arrafelé kezdett el tüzelni. Így viszont sebezhetőekké váltak, és villámgyorsan le tudtuk szedni őket. A csata véget ért, de bennem újra megjelent az örvénylő fekete lyuk. Danielhez rohantam, és letéptem a szeméről a kötést. A feje élettelenül bukott előre.

Elkéstünk. Már nem volt a testében.

Mellette a padlón egy obszidiánból készült örvény-kristály feketéllett. A piramis alakzat sima felületén gonoszul csillogott a lámpafény. Ki az a szadista rohadék, aki obszidiánból csinál lélekbörtönt? Ez egy egészen lágy, üvegszerű kristály, amiben az embert a saját félelmei fojtogatják és borítják be. Akit ilyenbe zárnak, az rövid időn belül megőrül a rettegéstől. Ez egy kínzókamra, nem börtön!

Robert a késével elvágta a köteleket, amikkel Danielt a székhez kötözték, és az élettelen testet lefektettük a betonpadlóra. Megpróbáltuk újraéleszteni, hátha nem csúszott még bele teljesen az örvénybe, és vissza tudjuk hívni, bár erre nem sok esély látszott. Közben az egyik fickóról kiderült, hogy nem halt meg, és amíg mi Daniellel foglalkoztunk, hátulról ránk lőtt. A golyó Frank karját érte. Robert erre vad dühvel szitává lőtte az ürgét. Láttam a sötét árnyékot, ahogy kiszáll a testből, és a fekete örvény magába szippantja. Na, még ez is! Valószínűleg mind a négy férfi lelke odabent van a kristályban Daniellel együtt. Ha nem lenne elég az eredeti szenvedés, ez itt a ráadás: gyilkosokkal összezárva, egymást erősítő félelmeknek és rémképeknek kiszolgáltatva.

Nem hagyhatjuk odabent. Abban a közegben minden perc számít. Be is van drogozva, ilyen állapotban pillanatokon belül elveszti minden tudatosságát, és annyira szétesik, hogy soha többé nem lesz belőle ép lélek.

Pedig megmenthettem volna Ha figyeltem volna az első, furcsa érzésre, amivel Daniel próbált üzenni, már rég ideérhettünk volna. Ha Uralkodóhoz méltó tudattal élnék idebent, és nem egy nyavalygó hősszerelmesként, akkor ez a helyzet meg sem történhetett volna. Egy Sárkánykölyköt nem engedhettem volna börtönbe zárni.

Én vagyok érte a felelős. Nekem kell rendbe hoznom.

Döntöttem.

– Bemegyek érte – mondtam határozottan.

  Mind a ketten döbbenten meredtek rám.

– Őrültség – mondta Frank, és egy kicsit megremegett a hangja. Tudtam, hogy arra gondol, épeszű ember nem akarhat bemenni egy örvény-kristályba.

– Nem fogsz tudni kijönni. Túlerőben vannak – jegyezte meg Frank. Ő saját tapasztaltból tudta, hogy elvileg megoldható lenne a helyzet. Akkor, ha ez egy tisztességes börtön lenne, egy lakóval. Csakhogy ez nem az. – Valószínűleg csapda. Ha Daniel tudását akarták volna megszerezni, akkor nem obszidiánba zárják. És túl erős a hatása, innen is érzem, kiráz tőle a hideg. Én is meg akarom menteni a fiút, de szerintem már elkéstünk. Ebből az örvényből nincs visszaút. Ha ezek négyen szintén odabent vannak, akkor már olyan nagy a szívóhatás, hogy lehetetlen legyőzni. Ne menj be! Lehet, hogy éppen az a cél, hogy minél több lelket elkapjanak vele.

– Majd megnézem odabent, hogy mi volt a célja. Ti addig tartsátok életben Daniel testét. Nem maradok sokáig – mondtam.

Leültem törökülésbe a koszos betonpadlóra, és magam elé tettem a kristályt. Ragacsosnak tűnt, ahogy megfogtam, mintha nyálkás lett volna. Na, ez is egyfajta művészet, bemocskolni a Föld gyönyörű alkotásait. Én egyébként szeretem az obszidiánt. Férfierő és tisztaság van benne. De ha telenyomják mágikus szarral, és még be is kenik vele, akkor elég undorító lesz a végeredmény. És én most ebbe a szarba fogok fejest ugrani, ami ráadásul örvénylik is.

Vettem egy nagy levegőt, becsuktam a szemem. Automata üzemmódra állítottam a testet, hogy ellegyen nélkülem is, aztán ellazítottam magam, és hagytam, hogy magába szívjon az örvény.