27. A mentőakció

Megnyugodtam. Erősebb ez a kölyök, mint ahogy gondoltam. Úrrá tudott lenni a drogos kábulaton, és időben lezárta magát, nem hagyta, hogy az örvény szétszedje. Igaz, szerencséje is volt, még fiatal, nem lehetett túl sok csalódása. Mielőtt pedig a félelem és a másik négy fickóból jövő energia darabokra szaggatta volna, hibernálta magát. És a szarkofág, az ősi energiagyógymód kipucolta belőle a drogok hatását is.

A kérdésből viszont kiderült, hogy csak a racionális tudatával maradt éber. Tehát nem fogja fel, hogy hova került. Ezzel megvédte a szellemi részét a sérüléstől, de nem tudom, hogyan fogja megérteni, miben vagyunk. A lelkét egy belső szarkofágba zárta, és ott van, védett helyen minden tudása, kívül pedig egy lecsupaszított, minimálisan működő kéreg veszi körül. Ezzel a részével tudok csak kapcsolatba lépni.

– Elraboltak, és egy rossz helyen vagyunk bezárva – mondtam neki. Igyekeztem nagyon egyszerűen fogalmazni. – Gyere, ki kell innen jutnunk.

  Segítettem neki kiszállni a szarkofágból, aztán körülnéztem, merre indulhatnánk. Mindenhol szilárd, befelé dőlő, sima fekete falak. Ez itt a kristály mélye. A kijárat odafent van, a csúcson, oda kell feljutnunk. De idebent nincs semmi, amivel elérhetnénk a csúcsot.

Hát, akkor repülnünk kell.

– Próbáltál már repülni? – kérdeztem Danielt.

– Hogy érted? Repülővel?

– Nem, hanem csak úgy, magadtól.

  Értetlenül rázta a fejét.

– Nem. Az ember nem tud repülni. Ahhoz szárnyak kellenek.

– De biztosan olvastál olyan középkori szentekről, akik imádkozás közben levitáltak, és röpködtek a templomban.

– Az csak mese lehetett, csak illúzió. A bűvészek is trükkel csinálják.

  Hát igen. Ez a gond, ha egy kölyök túl okos. Már nem hisz a csodákban. Bár ha naivabb lett volna, akkor nem ússza meg ilyen könnyen ezt az utazást lefelé.

– Oké. Az, amit mondasz, igaz lehet a külső, materiális világban. De mi most egy kristály belsejében vagyunk, fizikai test nélkül. Most a gondolatainkkal repülni is képesek vagyunk. – Tudtam, hogy ez most kockázatos téma. A tudata lezárta magát, emiatt viszont a jelenlegi helyzetet sem tudja felfogni.

– Egy kristályban nem lehet létezni. Az csak egy anyag. Mi élünk.

– Oké, akkor szerinted hol vagyunk most?

– Egy különös formájú, üres épületben. –  Körülnézett, meglátta a földön vonagló embereket. – Ők kicsodák?

– Drogosok – feleltem az egyszerűség kedvéért. Tulajdonképpen igaz volt. – Ki kell jutnunk innen. Szerinted hogyan csináljuk?

– Keressük meg a kijáratot – mondta gyakorlatiasan.

– Én már megtaláltam – mutattam fel, a csúcs felé, ahol erősebb volt a fény. – Oda kellene feljutnunk.

– Jó. Hol a lépcső?

– Nincs lépcső, se lift. Nekünk kell feljutnunk oda.

  Végignézett a tükörsima, befelé hajló falakon.

– Az lehetetlen – mondta nyugodtan.

– Hát, akkor végleg itt fogunk maradni – feleltem. Tudtam, hogy nincs értelme győzködnöm. A minimális tudati szintje működik, a többi részt lezárta. Ehhez a részéhez férek hozzá csak, és kockázatos lenne idelent megnyitni a lelkét. Ugyanis visszafelé is át kell mennünk a trutyin, és ha most felébresztem, akkor az átjáróban fog összeroppanni és visszazuhanni ide, ki tudja, milyen állapotban.

  Daniel közben leült a földre, és kényelmesen elhelyezkedett.

– Jó hely ez itt – mondta. – Jól elleszünk.  Gyere, ülj le te is.

  Leültem, és feszülten gondolkodtam valami jó célon, amivel kimozdíthatnám ebből a túl békés állapotból.

– Van kedved megnézni a tengert? – kérdeztem.

– Igen, az jó lenne – mondta, de különösebb lelkesedés nélkül.

– A tenger odakint van, a falakon túl. Ahhoz ki kellene jutnunk.

– Ja, annyira nem fontos a dolog. Azt hiszem, valamikor láttam már a tengert. Legalábbis láttam róla képet. Úgyhogy tudom, milyen.

– Igazán klassz dolog úszni abban a hatalmas vízben. Nagyon megnyugtató.

– Én most is nyugodt vagyok.

  Igaza volt. Békésen és nyugodtan ücsörgött itt a semmi közepén. A fenébe, tényleg tipikus Sárkánykölyök. Ha baj van, a lustaságba menekül. Inkább elfogad bármit, csak ne kelljen mozdulnia. Hát, ismerős helyzet, végül is önmagamból alkottam a Sárkányok népét. Én is könnyen otthagyom azt a helyzetet, ahol kicsi az esély a győzelemre. Újabb ötletem támadt.

– Szeretnél csinálni valami nagyon nagy dolgot? Amitől híres leszel, amiért csodálnak az emberek?

– Milyen emberek? Ők? – És a földön fekvő alakok felé intett. – Úgysem vennék észre, bármit csinálnék. Felesleges erőfeszítés lenne. És ha meg is látnák, úgysem értenék meg.

– Na jó – mondtam már kissé türelmetlenül. – Gondold végig, van valami nagy vágyad? Valami, amit nagyon szeretnél, és itt nem elérhető?

 Rám nézett gyermekien naiv, tiszta szemekkel, és őszinte csodálkozással kérdezte:

– De hát itt mindenem megvan. Mi másra vágyhatnék?

   Nagyot, dühöset sóhajtottam. A franc essen ebbe a rohadt örvénykristályba. Persze, mindent felerősít. A félelmeket is, meg a nyugalmat is. Ha véletlenül nem bolondul meg az ember a félelmeitől meg a fájdalmától, akkor a békés tehetetlenség ejti csapdába. Itt ülünk a semmi közepén, és a srác teljesen jól érzi magát. És tényleg, miért ne lehetne itt is ugyanolyan jó neki, mint bárhol máshol? Ha őbenne béke van, akkor számára bármelyik hely jó. Akár ez itt.

Ültünk csöndben egymás mellett. Daniel békésen nézte az üres falakat, én meg sorra vettem a lehetőségeket. Aztán egy újabb kérdéssel próbálkoztam:

– Emlékszel arra, hogy korábban hol éltél? Emlékszel Johnra, Zeára vagy egy Keira nevű lányra?

  Egy pillanatra elgondolkozott, aztán megrázta a fejét.

– Egyikőjükre sem emlékszem. Szerintem én mindig itt éltem. Ez egy nyugodt hely.    

  Na, ettől tartottam. Minden emlékét lezárta, amihez érzelmek kapcsolódtak. A tudata békés, az érzései tetszhalottak, nincsenek vágyai vagy szükségletei. Nincs mivel megmozdítani.

Hát, muszáj lesz valamire emlékeztetnem, különben örökre itt fog ragadni. Az ő tudatát nem mertem megpiszkálni, úgyhogy maradt az enyém. Nekem kell felidéznem egy jó emléket, amit megmutathatok neki. Az talán kimozdítja ebből a passzivitásból.

Óvatosan magamba néztem, igyekeztem nem túlságosan felkavarni azokat az érzéseimet, amiket az előbb sikerült valahogy lenyugtatnom. Kerestem a legerősebb érzést. Persze, újra jött a csalódás, a kudarc, az önvád. Hát, ezek nem túl jó motivációs eszközök.  Próbáltam találni valami szép emléket Zeával kapcsolatban, de mindegyikre vastagon ráborult a csalódottság, a keserűség, a fájdalom. Na, ha ez így megy tovább, akkor mindjárt kiderül, hogy nekem is ez a legjobb hely idebent, és elücsörgünk együtt Daniellel.

Igaza van, itt legalább béke van. Ha az ember nem csinál semmit, akkor nem is hibázhat. Ha nem vágyik semmire, akkor nem fogja csalódás érni. Ha semmit nem szeret az ember, akkor nem fog fájni a hiány sem. Ha semmije sincs az embernek, akkor nincs mit elveszítenie. Végül is jó filozófia ez. Itt legalább béke van.

Fel sem tűnt, olyan észrevétlenül csúsztam bele a csapdába én is. Elmúlt a vágy, hogy kimenjek innen. Elöntött a nyugalom engem is. Már két békés alak ült egymás mellett. Néztük a semmit, és egyáltalán nem zavart minket a távolabbról jövő, folyamatos hörgés meg nyöszörgés. Egyszerű háttérzaj volt csak. Nem a mi dolgunk. Bennünk béke volt.

Nem tudom mennyi ideig tartott ez az állapot, hiszen idebent nem volt idő. A környezet állandó és változatlan volt. És mintha mi is a részei lettünk volna ennek a világnak.

Egyszer csak mozdult bennem valami. Daniel kezét néztem, ahogy a combján nyugodott. Finom, vékony ujjai voltak. Aztán végignéztem a testét, és megállapodott a szemem az arcán. Annyira gyönyörű volt. Akár egy görög isten.

És akkor visszarobbant belém minden elfojtott emlék. Emlékeztem az első találkozásra, ahogy ott állt nagy zavarban a küszöbön. Emlékeztem arra, hogy megcsókoltam, és ettől az érzéstől újra ott égett bennem a vágy. És a következő pillanatban már Robert testének az emléke lüktetett bennem, az a forró, csodás éjszaka, a gyönyör, a szeretkezés tüzes, vad emléke.

Hé, ez kell nekem! Minek ücsörgök itt, ha odakint ilyen élmények várnak!

Felugrottam a földről. Daniel csodálkozva nézett fel rám.

– Gyere, mutatok valamit – mondtam. Megfogtam a karját, és felhúztam magam mellé.

  Ahogy ott állt előttem, olyan közel, mint akkor ott az ajtóban, megint kedvem lett volna megcsókolni, és aztán tovább folytatva a dolgot, fizikai formában megmutatni neki azt, hogy mi a jó a külvilágban. De én emlékeztem arra, ahogy Keirával összedugták a fejüket, és ahogy egymásra néztek, Daniel viszont most nem emlékezett se Johnra, se Keirára. Nem lett volna tisztességes ilyen állapotban elcsábítani őt.

Úgyhogy csak a karját emeltem fel, és a mellkasomra helyeztem a tenyerét. Aztán én is rátettem a kezemet az ő mellére.

– Hunyd be a szemed, és csak engedd el magad – mondtam.

Aztán újra felidéztem magamban azt a szenvedélyes éjszakát. Hagytam, had erősödjenek az érzéseim, figyeltem, ahogy a tenyerem alatt felforrósodik Daniel bőre,és  felgyorsul a légzése. Jó sok részletet végigpörgettem magamban arról az éjszakáról. Volt bőven választék. Éreztem, ahogy Daniel testének remegése szinkronba kerül az emlékeimmel. Hát, ha szigorúan nézzük, ez majdnem olyan volt, mint egy valódi szeretkezés. De azért mégsem.

A hatása viszont megvolt. Amikor az események végére értem, és kinyitottam a szemem, egy egészen más Daniel állt előttem. Tűz volt benne, és tettre kész energia. És most ő akarta a fizikai folytatást. Nem tagadom, nekem is jólesett volna, de józannak kellett maradnom a cél érdekében.

– Idebent nem szexelek – mondtam. – Ez a hely már nem tetszik nekem. Túl unalmas. Menjünk ki, ott sokkal kényelmesebb.

  Daniel gondolkodás nélkül bólintott.

– Oké, menjünk.

– Az átjárónak van egy nagyon szűk része. Ott csak egyesével lehet átjutni. Én megyek elöl, és várlak odakint. Bármi lesz is, bármit érzel közben, emlékezz arra, hogy én várlak a túloldalon. És ez az élmény, sőt még sok ilyen csodás élmény vár rád odakint. Erre gondolj, amikor nehéz lesz.

– Értem – mondta izgatottan és türelmetlenül. – Induljunk már!

– Jó. Most nézz oda fel! – A csúcsra mutattam. – Ott a kijárat. Menjünk!

  Figyeltem arra, hogy ő induljon előbb. Attól tartottam, ha engem lát felemelkedni először, akkor a meglepetéstől visszazökken a racionalitásba. De szerencsére a vágya már sokkal erősebb volt, mint a lustasága, ezért azonnal fellendült, és szállni kezdett a csúcs felé. Mentem utána, kissé lemaradva, hátvédként. Jól sejtettem, a megmozduló energiánk felrántotta a földön fekvő alakokat is, és gyorsan utánunk eredtek. Elértek minket. Hárman belém kapaszkodtak, egy pedig Danielt ragadta meg. Megbillentünk, pörögni kezdtünk a levegőben. Ahogy hozzám értek, elborítottak az érzelmeik, a rettegés, a pánik, és egy nagyon mély gyűlölet. Fuldokolni kezdtem, és igyekeztem lefejteni magamról a csimpaszkodó végtagjaikat. Közben láttam, hogy Daniel is küzd a negyedik alakkal.

Birkóztunk, de túlerőben voltak. Már süllyedtünk, és hiába erőlködtem, egy idő után leértünk újra a padlóra. Túl sok volt ennyi gyűlölet, nem volt erőnk legyőzni. Összekapaszkodva verekedtünk tovább. A másik négy most elemében volt, mert végre talált külső ellenséget, és így az összes dühüket, indulatunkat ránk zúdíthatták. És az ő érzéseiket is megsokszorozták a falak. Kevés volt a szabadulási vágyunk ahhoz, hogy föléjük kerüljünk. Vesztésre álltunk. Daniel egyre gyengült, és nem tudtam neki segíteni. Engem hárman tepertek le, az egyik a torkomat szorította, és éreztem, hogy mindjárt elveszítem az eszméletemet. Hiába tudtam, hogy ez nem a fizikai testem, nem az oxigén hiányzik a tüdőmből, a hatás ugyanaz volt. A vad gyűlöletük az életerőmet fojtogatta. Ha pedig idebent meghalunk, akkor nincs több játék, nincs feltámadás. Bent ragadunk a semmiben.

Hirtelen átcsapott rajtam egy ismerős érzés. Mintha ezt már átéltem volna. Pedig tudtam, hogy még sosem haltam meg így, hogy valaki megfojtott volna.

Én nem haltam meg így. Én csak mást öltem meg így. Zeát.

Most én is azt éreztem, amit ő annyiszor érzett, miattam. 

Az összes halál, amit Zeának okoztam, egy éles fénysugárban megjelent előttem. Aztán egyetlen ponttá sűrűsödött, belém hatolt. És most én voltam Zea. Én szenvedtem úgy, olyan tehetetlenül, mint ő. És én haltam meg most úgy, mint ő.

Sötétség lett.

Aztán fény.

És a következő pillanatban újra ott voltam. Visszatértem, úgy, ahogy Zea annyiszor visszatért az ilyen gyötrelmes halálok után is. Visszarántott ide egy mindennél erősebb érzés.

A szeretet.

Zea annyira szerette ezt a világot, hogy bármi történt vele, bármit élt át itt, mindig visszajött. És most én, aki az ő emlékeivel semmisültem meg ebben a mágikus piramisban, ugyanazzal az érzéssel tértem vissza, mint amivel ő szokott. Hatalmas szeretettel.

A három alak tehetetlenül legördült rólam. A negyedik is elengedte Danielt.  

A piramisban szikrázni kezdett a levegő. A falak megremegtek. Aztán nagy villámok csapkodtak körbe-körbe, egyre fényesebben, felizzott a levegő. A négy fickó mozdulatlanul, önkívületben bámulta a fényvillanásokat. Megfogtam Danielt, és szorosan magamhoz húztam. A fény már vakító volt, a zúgás és vibrálás felerősödött. Aztán egy nagy csattanással eltűnt minden, csak a hatalmas fényesség vett körül minket.