– Mi van, ha a Sötét Erők rátaláltak? – Jenny ezt egészen
halkan kérdezte, mégis keményen koppantak a szavai. Megborzongtam, mert
éreztem, hogy megfagy a levegő a szobában. Senki sem válaszolt, nem néztek
egymásra. Már szinte tapintható volt a félelem. Még Zea is a padlót bámulta.
Aztán Robert megmozdult:
– Majd én elmegyek a lakására, és kiderítem, mi van vele
– mondta határozottan. Zea hálásan nézett fel rá. Mit nem adnék egy ilyen tekintetért, ha ez rám
szegeződne! Azonnal döntöttem.
– Én is veled tartok – mondtam Robertnek. – Ha veszélyes
a dolog, szükséged lesz egy társra.
De Zea rám
egészen máshogy nézett, mint az előbb Robertre.
– Semmi közöd a csapatomhoz. Ne avatkozz bele!
– Lehet, hogy nem tartozom a csapatodhoz, de Danielhez
igenis van közöm. Az én népemnek a tagja, felelős vagyok érte.
– Na, te és a felelősség! – Ez olyan gúnyosan hangzott
Zea szájából, hogy felért egy felségsértéssel. Kár, hogy már nincs pallosjogom,
ezért lefejeztethetném. Egyébként pedig nincs igaza. Mindig vállaltam a
felelősséget a családom tagjaiért, csak ezt ő nem tudhatta, mert vele máshogy
találkoztunk.
Szerencsére Robert velem értett egyet.
– Tényleg szükségem lehet Johnra, vagyis Atumra. És
megtapasztaltam, hogy tud verekedni, lehet rá számítani. Ketten nagyobb
biztonságban leszünk.
– Én is megyek – lépett előre Frank. Magas, széles vállú volt,
hasznos társnak tűnt. Robert bólintott.
– Oké, hárman már elegen leszünk. Fegyverek is kellenek.
– Nálam van egy – mondta Frank, és az inge alól előhúzott
egy jókora revolvert.
– Hozom a tiéteket is – mondta Keira. Az íróasztalfiókból
elővette a John-féle pisztolyt, és azt a nagyobbat is, amivel első éjjel Robert
támadt rám. Valószínűleg megtalálta odakint, és behozta a kertből. Zea még
megmutatta a térképen, hogy hol lakik Daniel, aztán zsebre tettük a fegyvereket,
és elindultunk. Ez most célszerűnek tűnt, de ezek szerint ebben az országban
mindenki felfegyverkezve szokott mászkálni? Mi van, nem ért még véget a
polgárháború? Vagy újra kitört, amíg nem figyeltem oda?
Frank elővette a slusszkulcsát, és odadobta Robertnek.
– Menjünk az én kocsimmal. Vezethetsz! – Robert elkapta a
kulcsot, megnézte a márkajelzést rajta, és füttyentett.
– Ez aztán klassz! A féltett autód! Minek köszönhetem a
lehetőséget?
– Örülök, hogy újra köztünk vagy – mondta Frank. – De
azért szeretném a kocsit is épségben visszakapni.
– Oké, vigyázni fogok a kicsikédre – vigyorgott
elégedetten Robert.
A ház előtt
parkolt egy metálkék Porsche sportautó. Beszálltunk, Frank a hátsó ülésre
huppant.
– Jobb, ha nem látom túl közelről, mit művelsz –
mormogta. Így én Robert mellé ültem előre.
– Kösd be magad! – mondta, aztán nagy sebességgel,
csikorgó gumikkal elindultunk. Szerencse, hogy Mrs. Montgomery nincs itthon,
mert biztosan telefont ragadott volna, hogy riadóztassa miattunk a közlekedésrendészetet.
Robert sportosan vette a kanyarokat, és szorgalmasan
előzgette a lassabban haladó autókat, vagyis az összes járművet, ami feltűnt a
környéken. Tehát mi száguldottunk a leggyorsabban, gondolom, jóval felette a
megengedett sebességnek. Egy-egy merészebb manővernél Frank hangosan felnyögött
hátul, én meg erősen kapaszkodtam. És közben az a korábbi, belső rossz érzés is
egyre erősödött bennem, csak már nem tudtam, hogy mitől szédülök, a hirtelen
kanyaroktól vagy valami mástól. Úgy gondoltam, ha Robertet kérdezgetem, közben
talán nem nyomja olyan erősen a gázpedált, én meg addig sem a gyomrom
kavargására figyelek.
– Hogyan tudtátok megcsinálni az 1962-es akciót? És mit
reméltetek utána, mi volt a tervetek az új világra? – kérdeztem tőle egy egyenesebb
szakasznál. Az ötlet bevált, elgondolkozott, és közben kissé lassított a
tempón. Frank hátul megkönnyebbülten sóhajtott egyet.
– Akkor azt hittük, győztünk – mondta Robert, és
halványan elmosolyodott az emléktől. – A kubai válság tizenhárom napja után
mindenki ünnepelt, aki tudott az akciónkról. Addig perceken meg millimétereken
múlott a végső nagy atomháború kitörése. Október 16-án fedezték fel az amerikai
műholdak, hogy Kubában a szovjetek atomrakétákat állítanak fel. Innen pár perc
alatt le lehetett volna bombázni Amerikát. Az egész vezérkar azonnali katonai
támadást akart, megelőző csapást, amíg még nem késő. De Kennedy igyekezett
húzni az időt. Értesített minket, hogy most azonnal kell beavatkoznunk a
programba. Mi elindultunk az atlantiszi síkra, ő pedig a támadás helyett
kivárt, amíg lehetett, tanácskozásokat tartott, tárgyalt, megerősítéseket kért,
és a nagy nyomás ellenére sem volt hajlandó kiadni a tűzparancsot. Mi
próbáltunk sietni, de Atlantisz a korábbi idősíkon van, ott máshogy telik az
idő, mint idefent. Nekünk alig három órába telt leállítani a rendszert, de az
idefent tizenhárom nap volt. Iszonyú hosszú, több mint háromszáz óra. Később
mesélték el a többiek, hogy milyen pengeélen táncolt akkor ez a világ.
Október 24-től Kennedynek már muszáj volt tennie valamit,
akkor tengeri blokádot állított fel Kuba köré. Ott álltak egymással szemben az
amerikai és a szovjet hadihajók. Egy ideges matróz puskalövése kirobbanthatta
volna a háborút. Akkor már a levegőben voltak a B-12-es bombázók is, bevetésre
készen, csak a parancsra várva, rajtuk az atombombák és hidrogénbombák. Riadókészültség
volt az európai támaszpontokon is, megkapták a rakétaindító kódokat.
Közben titokban zajlottak a diplomáciai tárgyalások.
Nálunk Kennedy szinte egyedül állt ellen a nagy háborús nyomásnak, a
szovjeteknél pedig Hruscsov tanácsadói között voltak ott azok, akik Zeához
hasonlóan meg akarták menteni ezt a világot. Aztán október 26-án végre Hruscsov
engedett, és az álláspontok elkezdtek közeledni.
A rendszer viszont az utolsó pillanatokig próbálkozott,
hogy korrigálja a hibát, amit mi okoztunk, és eljusson a végjátékig. Október
27-én Kuba felett lelőttek egy U2-es repülőgépet, pedig a légvédelemnek nem
volt rá parancsa. Az a pilóta volt az egyetlen hősi halottja ezeknek a
napoknak. Közben egy másik U2-es műszerhiba miatt betévedt a szibériai
területek fölé, és elindultak rá a MiG vadászgépek. Alaszkából két harci repülő
szállt fel, hogy megvédje, és azokon is atomtöltetű rakéták voltak. De aztán
sikerült időben kihozni az U2-est a veszélyes légtérből.
És aztán a legutolsó pillanatban, amikor úgy tűnt,
megszületett a megállapodás, Hruscsov beleegyezett, hogy leszereli a kubai
rakétákat, cserébe Kennedy is visszavonja a Törökországban levő atomfegyvereit,
még volt egy végső próba. A rendszer önállósította magát, és saját maga
elindította a háborút.
Az amerikai radarjelek szerint elindult egy szovjet
atomrakéta az USA felé. A katonai vezérkar felhördült, azonnali tűzparancsot
akart. Kennedy azt hitte, hogy kudarcot vallottunk a program átállításánál.
Majdnem feladta. De bízott Zeában, tudta, hogy az utolsó pillanatig is
próbálkozik. Ezért inkább várt. Visszafojtott lélegzettel nézte mindenki a
monitort, ahogy a kis pont közeledett Amerikához. Aztán a jel elérte a becsapódási
pontot, és kihunyt. De nem jött értesítés a robbanásról. Nem történt semmi. Nem
volt valódi rakéta, csak egy ismeretlen, megmagyarázhatatlan radarjel. Csak
Kennedy értette, hogy ez a program utolsó próbálkozása volt. Ha egy kicsit is
bizonytalanabb, akkor bedől a rendszer provokációjának, és mégis kitör az
atomháború.
De így végül megúsztuk. Akkor azt hittük, teljes a
győzelem, és már csak rövid idő kell ahhoz, hogy teljesen új alapokra helyezzük
ezt a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése