Tényleg olyan volt, mintha egy emésztőgödörbe kerültem
volna. A szaga és az állaga is megfelelt. Büdös trutymó kavargott körülöttem,
és húzott egyre mélyebbre. Egyelőre hagytam, hogy süllyedjek lefelé, és közben
próbáltam tájékozódni. De nem volt semmi stabil pont vagy világosság, ami
irányt jelentett volna. A szédítő forgás vitt magával, és közben egyre nőtt a
nyomás, préselte belém a külső trutyit. És ahogy ez a profi módon
összekotyvasztott keverék elért bennem egy-egy lefojtott, eltemetett érzést,
jött a tűzijáték, a robbanás. Eleinte csak kisebb petárdadurrogás, aztán ahogy
mélyebbre nyomult a massza, úgy kezdtek el sorban egymás után felrobbanni
bennem a jól elrejtett taposóaknák. Azok a fájdalmak, csalódások, amiket a felszín
alá dugtam, hogy ne is lássam, ne érezzem őket. Bárki csinálta ezt a keveréket,
nagyon értett az érzelmek manipulálásához. Azok a régi sérelmek akkorákat
robbantak, hogy majdnem szétszakadtam tőlük. Pedig elvileg felkészültem erre,
tudtam, hogy most telibe kapom az összes eddigi emlékemet, de nem gondoltam,
hogy ennyire fájni fog. És hát tudtam, hogy hosszú lesz a lista, mély lesz ez
az örvény, sokára fogok leérni az aljára. Próbáltam tartani magamat, de nem
volt könnyű.
A belém nyomuló trutymó megtalálta a legkisebb, legjobban
elrejtett sebeket is. És persze azok fájtak a legjobban. Azok, amik akkor is
annyira belém égtek, hogy nem mertem magamnak bevallani őket, és csak
legyintettem rájuk. Katonadolog, semmi baj, mondtam, és mentem tovább. Azok az
aprónak tűnő sebek most atombombaként robbantak. És persze a legtöbb emlékben
Zea szerepelt. A tekintete, az összeszorított szája, a megfeszülő teste. És
most duplán kaptam az egészet, mert a saját fájdalmam mellett az is robbant,
amit Zeának okoztam. A kristály kegyetlenül visszatükrözött mindent. Most
éreztem igazán, hogy mennyit szenvedett miattam. Menekült, bujkált, rettegett,
mert én szinte minden életben a nyomában voltam, üldöztem, elfogtam, megöltem.
Már rosszul volt, ha meglátott. És ettől csak tovább nőtt a mostani gyötrődésem,
ahogy szembesültem azzal, hogy a próbálkozásaim eleve kudarcra voltak ítélve.
Zeát a hatalom eszközeivel nem hódíthattam meg. Őbenne szeretet és gondoskodási
vágy volt, idegennek érezte a belőlem áradó érzéseket, hidegnek és
érzéketlennek tartott. Nekem csak egy játék volt ez az egész üldözősdi, ő
viszont halálosan komolyan élte meg ezt a benti világot. Hiábavaló volt minden
küzdelem, mindketten fölöslegesen szenvedtünk. A csalódás és a bűntudat majdnem
széttépett. Nagy nehezen visszarángattam magam a jelenbe, kényszerítettem
magam, hogy érezzem a bűzt és a fojtogató külső szorítást, és emlékezzek arra, hogy
mindez már a múlt. Fölösleges bűntudatot éreznem, hiába sajnálom az egészet, a múlton
nem tudok változtatni. Csak közben elveszíthetem a jelent, ezt a küldetést,
amiért itt vagyok.
Azt reméltem, lassan a végére érek a folyamatnak. annyi
bomba robbant már bennem, majdcsak elfogynak már.
Hát igen, a hiú remény is a módszer része. Amikor azt
hiszi az ember, hogy ennyi volt, és megkönnyebbülve ellazulna, akkor jön a
végső csapás. A megsemmisülés. A szégyen.
Amikor teljesen átitatott a bűzös massza, egyszer csak
áttörte az utolsó védelmi vonalamat is, és elöntött bennem mindent a
megsemmisülés és tehetetlenség érzése. Mit keresek itt? Mit képzeltem én
magamról? Ugyan, mire lennék én képes? Egyre erősödött belül egy hang. Ez nem
bomba volt, hanem szöveg. És ezek a szavak sokkal nagyobb pusztításba kezdtek,
mint az összes eddigi fájdalom.
– Egy senki vagy! Egy szar alak itt a szarban. Most végre
a helyeden vagy. Szánalmas kis figura, aki királyt akart játszani. Bohóc
voltál, vacak kis komédiás, nem uralkodó. Egy senki vagy, jelentéktelen alak,
szánalmas kis pojáca. Azt remélted, a tiéd lesz ez a játszótér? Hát nézz körül,
hova jutottál! Kitöröltek a játékodból, már nem is létezel. Mit erőlködsz itt?
Úgysem fog sikerülni, nem vagy alkalmas semmire. Te akartál meghódítani bárkit
is? Ugyan, mit lehetne benned szeretni? Menekült előled a nő, akit annyira kívántál.
Senkinek sem kellesz! Tehetetlen, ostoba, szerencsétlen alak vagy. Tűnj el, ess
szét, senkinek sem fogsz hiányozni.
A szavak is iszonyúak voltak, meg hozzá a gyilkosan
lekicsinylő hangsúly, és mögöttük a gúnyos nevetés. És ebből a helyzetből nézve
teljesen igaz volt minden, amit mondtak. Nem volt ellenérvem. Megsemmisültem.
Leértem az emésztőgödör aljára.
Ott feküdtem, magzatpózba kuporodva a semmi közepén, és
vártam, hogy nyeljen végre el ez a nagy feketeség. Akkor talán jobb lesz, mert
elmúlik ez a vákuum-érzés, ami szívja ki belőlem az életet, a tudatot, az
érzéseket. Sokkal jobb lesz nem gondolkodni, nem érezni, nem lenni,
megsemmisülni.
Hoppá!
Mi van? Akkor most megsemmisültem már a szégyentől, vagy
még csak ezután várom a nagy semmit? Akkor most vagyok, vagy már nem vagyok? De
ha nem vagyok, aki ki az, aki vágyik a megsemmisülésre? Vannak vágyaim? Juhé!
Akkor talán vágyhatnék másra is. Például arra, hogy múljon el ez a szar érzés
anélkül, hogy én magam elmúlnék vele együtt. Én nem az érzés vagyok. Én nem a
gondolat vagyok. Én én vagyok, és ha itt vagyok, akkor vagyok, aki vagyok.
Bárki is, de én én vagyok. És ha eddig nem semmisültem meg, akkor most már nem
fogok. A gondolat az enyém, tudok rajta változtatni. Az érzés az enyém, tudok
rajta módosítani.
Na szóval, hol is vagyok?
Ja, a szarral teli gödör alján. Hurrá, megérkeztem. Itt a
talaj, lejjebb már nem mehetek. Az jó, mert akkor innen csak fölfele vezet az
út.
Felálltam. A bűz és a sötétség ott volt körülöttem, ott
volt továbbra is mindenhol. Csak én nem voltam benne. Máshol voltunk. Más
dimenzióban. Már nem ért hozzám, hiába vett körül. Nem fért hozzám, mert már nem
volt érintkezési felületünk. Kemény lecke volt, de ez is megvolt. Most már van
ilyen tapasztalatom is. Rohadt egy alak az, aki ezt megcsinálta, de kösz az élményt,
haver. Megvolt, és elég volt.
Itt vagyok. Ha itt vagyok, akkor ez az én világom is. Ha
pedig benne vagyok, akkor a saját életemnek az ura vagyok. Akár Uralkodó, akár
nem, az életem az enyém, a gondolataim és az érzéseim is az enyémek. És senki
nem manipulálhatja őket.
Na szóval, itt vagyok, és keresek valakit. Akkor hát Fényt!
Derengő világosság árasztotta el a körülöttem levő teret.
Először csak az ürességet láttam, a semmit. Aztán a semmiből lassan alakok
körvonala bontakozott ki. A földön feküdtek, rángatózva, hörögve, önmagukat
fojtogatva, vagy a saját testüket ütlegelve. Ezek a rossz fickók voltak. De
Danielt nem láttam sehol. Koncentráltam, gondolatban kerestem, de nem éreztem
sehol. A fenébe, lehet, hogy még sincs idebent, és fölöslegesen jöttem be?
Hiába volt a szenvedés, értelmetlen a győzelem, semmit sem értem vele?
Ezekre a gondolatokra halványulni kezdett a fény, és a
bűz is erősödött. Most hullaszag volt, édeskés dögszag. A halál illata. A
kudarc jellegzetes bűze.
Na ne, nem győzöl le, gondoltam magamban. Semmi nem volt
hiábavaló. Jó, hogy itt vagyok. Meg tudtam csinálni.
Igen, lehet, hogy nincs itt Daniel. Az viszont azt
jelenti, hogy sikerült átjutnia a Fénybe. Tehát győzött, nem szívta be az örvény.
Erősebb, mint ahogy gondoltam. És én is túléltem egy olyan élményt, amit még
sosem próbáltam. Ha előre tudom, hogy ilyen kemény lesz, nem hittem volna magamról,
hogy épségben kibírom. De itt vagyok, megvagyok, és tudok józanul gondolkozni.
Nem volt hiábavaló dolog lejönni ide. Sokat tudtam meg önmagamról. Nagy élmény
volt. És győzelem!
A fény felragyogott körülöttem, és megvilágított a
távolban egy szarkofágszerű tömböt. Odamentem hozzá. Igen, egy egyiptomi
szarkofág. Persze, egy Sárkánykölyök hova menekülhetne igazán. Az egyetlen
biztos pont, ami még megmaradt az emlékezetében. A régi, biztonságot adó
energia emléke.
Rátettem mindkét tenyeremet a szarkofág vastag
fedőlapjára, és lassan elmozdítottam. Persze nem fizikai erővel, hanem energiával.
Ott feküdt benn Daniel, behunyt szemmel, mozdulatlanul. A homlokára tettem a kezemet,
és összekapcsoltam a tudatunkat. Felsóhajtott, kinyitotta a szemét, felült és körülnézett.
– Hol vagyunk? – kérdezte józan hangon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése