Nem mozdultam. A közlés túl váratlan volt. Még ki kell
találnom, milyen módon gyilkoljam meg. Nem úszhatja meg egy gyors halállal, azt
akarom, hogy szenvedjen. Mivel nem szólaltam meg, Robert folytatta a
történetet.
– Ott szolgáltam az Oklahoma csatahajón. December
hetedike, vasárnap reggel volt, a nyolcórai zászlófelvonáshoz készülődtünk a
fedélzeten, amikor nagy zúgással megjelentek a japán repülőgépek. Először fel
se fogtuk, hogy ezek ellenséges gépek, annyira hihetetlen volt az egész. De
aztán elkezdtek hullani a bombák. Kitört a pánik. Én a parancsnoki kabinhoz rohantam,
és benyitottam. Egy vadidegen tisztet találtam ott, nem a mi kapitányunkat. Egy
fiatal lányt gyűrt maga alá az íróasztalon, és a torkát szorította. A lány
kétségbeesetten kapálózott, de már alig volt magánál. Azt hiszem, rákiáltottam
a férfire, de nem is hallhatta meg, mert közben egy nagy robbanással minden
megmozdult körülöttünk. Bombatalálat érte a hajót. De ettől sem hagyta abba,
teljesen elvakultan szexelt, és közben fojtogatta a lányt. Én sem tudtam
gondolkodni, nem mérlegeltem semmit. Odakint fülsiketítő dörrenésekkel már az
ég szakadt le ránk, itt meg ez a férfi a szemem előtt készült gyilkolni.
Elborított a düh. A székre oda volt dobva egy derékszíj pisztolytáskával.
Kirántottam a fegyvert, és lőttem. Az egész tárat beleeresztettem, mire végre
elengedte a lányt, és eldőlt, mint egy zsák.
A következő pillanatban egy újabb, hatalmas robbanással a
hajó is megbillent, és kezdett oldalra fordulni. Felkaptam a lányt, és
kicibáltam magammal a fedélzetre. Ott már borult minden, tárgyak röpködtek
körülöttünk, a japánok meg folyamatosan lőttek ránk a repülőgépekről. A hajó
iszonyú recsegéssel fordult bele a vízbe. Nekünk szerencsénk volt, a
fedélzetről úgy zuhantunk le, hogy nem temetett minket maga alá a hajótest. A
roncsdarabok között el tudtam úszni a rakpartig, és húztam magammal a lányt is.
Mindketten túléltük, de az Oklahomán négyszáz társam veszett oda. A másik
hajón, az Arizonán meg a lőszerraktárat érte a találat, és amikor felrobbant, a
víz alá kellett buknunk a lángcsóva elől. Amikor végre kikapaszkodtunk a
partra, jött a támadás második hulláma. Az volt ott a pokol, nem hittem, hogy
túléljük. Közben a lány, Zea magához tért, és már ott, a golyózáporban elkezdte
menteni a sebesülteket. Nővér volt egyébként a kórházban. Nem foglalkozott
azzal, hogy az előbb ő is majdnem meghalt. Én meg csak bámultam őt, egészen
addig, amíg rám nem parancsolt, hogy segítsek a vízből kihúzni az embereket.
Úgyhogy együtt küzdöttük végig a napot, és estére számomra egyértelmű volt,
hogy bárki is ez a lány, én a közelében akarok maradni.
Aztán ez persze nem volt egyszerű, hiszen még csak ez
után jött a háború őrült időszaka. Amikor távolabbra vezényeltek, akkor
levelekkel tartottuk a kapcsolatot.
Aztán úgy három hónap múlva írta, hogy találkozzunk személyesen. Odautazott
hozzám, én meg eltávozást kértem. A beszélgetésnél nagyon komoly volt, azt
mondta, egy szívességet szeretne kérni, de előre leszögezi, hogy nyugodtan
mondjak nemet, ha bármi fenntartásom van. Aztán bejelentette, hogy gyereket
vár. Három hónapos terhes, és az a férfi az apa, aki ott a hajón
megerőszakolta. Mindenképpen meg akarja tartani a gyereket, de ha lehet,
szeretné leegyszerűsíteni a hivatalos részét. Az a kérése, hogy házasodjunk
össze, hogy a papírok szerint legyen apja a gyereknek. A szülés után már
elválhatunk, ha úgy akarom.
A kérése valójában nem volt nagy dolog. Azt már korábban
megbeszéltük, hogy én a férfiakhoz vonzódom, de ez abban a korban nem volt
felvállalható. Nekem is jól jött a nős férfi meg a családapa szerep, és igazán
szerencsés voltam, hogy ehhez egy olyan társat találtam, aki előtt nem kellett
titkolóznom. Másrészt meg zajlott a világháború, az sem volt biztos, hogy abban
a testben túlélem az egészet, úgyhogy természetes volt, hogy igent mondok. Összeházasodtunk,
és 1942. szeptember 11-én megszületett Adam, a fiunk.
Zea a terhessége alatt végig dolgozott a kórházban, és
utána is hamar visszament egy rehabilitációs központba, ahol a sebesült
katonákat ápolták. Amikor lehetett, vitte magával a gyereket is, Adam ott
tanult meg járni a féllábú, mankóval botladozó rokkantak között, velük együtt.
Zea már akkor nagy erővel tervezte az 1962-es
világmegmentő akcióját. A sebesült katonák között kereste azokat, akik
meggyűlölték a háborút, és tenni akartak valamit a békéért. Szervezte azt a
bázist, akiket aztán mozgósítani tudott, amikor 1960-ban az amerikai
elnökválasztásnál létfontosságúvolt, hogy ne Nixon, hanem Kennedy győzzön. Alig
pár szavazaton múlott akkor a világ sorsa. Kennedyvel is a kórházban
találkozott Zea, 1943-ban, amikor a későbbi elnök még százados volt a
haditengerészetnél, és megsérült a gerince egy támadásnál. Zea látta benne az
erőt és a lehetőséget. Meggyőzte őt arról, hogy a csapattal együtt képesek
lesznek megakadályozni a 3. világháborút, a Végítéletet. Ehhez az kellett, hogy
válasszák meg elnökké, indítsa el pozitív irányba az országot, és semmiképpen
ne kezdje el az atomháborút, amikor bekövetkezik a krízishelyzet.
Ez így persze kevés lett volna a sikerhez, de közben
felismertük, hogy van egy csodálatos képességű új csapattagunk, Adam. A
fiunkról nagyon hamar kiderült, hogy különleges tudása van, belülről ismeri a
programot, és bele tud nyúlni a rendszerbe. Ő találta meg az atlantiszi térbe vezető
kaput is. Amikor 1962. október 14-én elkezdődött a végső visszaszámlálás,
Kennedy üzent a csapatnak, hogy most kell cselekedni. Adam, Zea és én beléptünk
az atlantiszi kristálytérbe, és leállítottuk a számlálót. Azóta áll ez a világ.
Vagyis billeg, inog, de még egyben van.
Robert
elhallgatott. Nekem furcsán elszorult a torkom, és csak rekedten tudtam
kinyögni a kérdést:
– És hol van most Adam?
Robert üres
tekintettel nézett kifelé az ablakon. Azt hittem, nem is hallotta, mit
kérdeztem. Aztán egy idő után mégis válaszolt:
– Adam ott maradt az atlantiszi síkon. Bezáródott
körülötte a kristálytér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése