Hát igen. Jó kis törvény, ugye?
Nagyon vicces. Egy játékprogram alaptörvénye az, hogy
„játék az élet”.
Úgy hangzik, mint a Hegyek népének, a Bölcseknek egy jó
kis zen gondolata.
Játsszuk azt, hogy játék az élet. Ez az élet játéka. Azt játszhatsz,
amit csak akarsz.
És ez ennyire egyszerűen megváltoztatható volt, még csak
forradalmat sem kellett kirobbantani érte. Nem kellett sárkányokkal hadakozni,
nagy veszélyeket legyőzni, csak beírni egy réges-régi számsort.
Nem hittem volna, hogy pont én, az Uralkodó adom meg ezt
a szabadságot ennek a világnak. Látszik, hogy milyen jó kedvem volt akkor,
amikor ezt az egy gondolatot hoztam meg alaptörvénynek. Mert ez szerint mindent szabad. Vannak persze
szabályok, de ezek belső, a világon belül közös megegyezéssel hozott
játékszabályok csupán, nem külső, fentről megírt törvények. A játékosok maguk
dönthetik el, hogy focizni akarnak vagy kosárlabdázni. Azt is, hogy hány gólig
vagy pontig játsszák a meccseket. Nincs külső bíró, nincs rendőrség. Saját
maguk közül választhatnak bírót, aki vezeti a meccset, de lehet anélkül is.
Senki sem büntet fentről, kintről, mindenki önmagát figyeli és fegyelmezi, ha
akarja. És a csapat alkalmilag áll össze, bármikor szétválhat, lehet egyedül is
játszani, vagy közösen.
Csak játék.
Vicces, mert eddig is az volt, de csak nekünk, kintieknek.
Mostantól minden szereplőnek játék lett. Szabad játék. És ebbe bármi belefér. Milyen
jó lett volna, ha ezt a váltást kiegyensúlyozott, öntudatos csapatjátékosokként
éltük volna meg. Úgy, ahogy az elején reméltem. Micsoda egyedi, klassz dolgokat
valósíthattunk volna meg ebben a világban. És nagy kár, hogy az itteni tömegemberek
nem fognak tudni mit kezdeni ezzel a nagyszerű lehetőséggel.
Úgyhogy igazából elpazaroltam ezt a jó kis törvényt. Csupán
megúsztuk vele ezt a helyzetet. Az alaptörvényt meg tudtam változtatni, de a
vészhelyzet ettől még nem oldódott meg. A közös játszóterünket továbbra is nagy
veszélyek fenyegetik, bármikor ránk szakadhat az ég vagy leszakadhat alattunk a
föld. Az emberiség nem fog azonnal megvilágosodva egy békés és nyugodt világot
létrehozni, pedig elvileg meg lenne rá az esélyük. Én megadtam nekik. De tudom,
hogy alkalmatlanok rá.
Annyit sikerült elérnem, hogy a csoport mostantól nyugodtan
dolgozhat, nem kell tartaniuk a rendőröktől meg a takarítóktól. Ami viszont azt
is jelenti, hogy mostantól bárki más is büntetlenül belepiszkálhat a programba,
ugyanis az őrülteket sem állítja meg a rendőrség, mert éppen az előbb oszlattam
fel őket. Emiatt viszont nem lenne célszerű nagy szalagcímekkel kihirdetni az
új rendszert, mert kitörne a káosz meg a pánik. Azonnal megjelennének az
önjelölt világmegváltók, akik egymással vetélkedve próbálnák átírni a
szabályokat meg az automata programokat, amik az időjárást és a természeti mozgásokat
szabályozzák. Így is elég labilis ez a világ, hátha még rászabadítanánk az
irányítóteremre az összes fanatikust. A többség meg pánikba esne a hírtől,
persze jogosan, mert ettől kezdve nincsen semmilyen biztos kapaszkodójuk. A
világukból eltűnt a stabilitás. Egyetlen nagy közös gondolat vezeti mostantól
ezt a világot, többmilliárdnyi ember vágyainak, félelmeinek és terveinek közös eredője.
Hétmilliárd kormányos egy vadul hánykolódó hajón.
Na, eddig sem volt egyszerű a helyzet, de most még
sikerült bonyolítanom is rajta. A csapatnak könnyebb lesz változtatni a rendszeren,
a rendszer pedig még kiszámíthatatlanabbul fog viselkedni. Nem biztos, hogy
felhőtlen lesz az örömük, amikor rájönnek erre.
Körbenéztem a
szobában. A többiek még mindig mozdulatlanul álltak, és engem bámultak.
Megértettem őket, hiszen elég fura dolgokat produkáltam itt az elmúlt
percekben. Idő kell nekik, mire mindezt feldolgozzák.
Zea tért magához leghamarabb. Most nem kérdezte meg, hogy
hogyan tüntettem el a fekete ruhásokat, pedig ez jóval érdekesebb történet lett
volna, mint a takarítók elküldése. Ezt a mutatványomat egyszerűen tudomásul
vette. Lehet, hogy nem is akarta hallani a választ. Felállt a fotelból, és
határozottan kiadta az utasítást:
– Rendben, elmúlt a vészhelyzet. Menjetek haza pihenni.
Holnap reggel kilenckor itt találkozunk, és folytatjuk a munkát. Frank, légy
szíves, vidd haza Leslie-t és Clara-t, én még maradok egy ideig.
Mindenki
megmozdult végre, elindultak az ajtó felé. Kikísértem őket, és megint
meghallottam a szirénát. Mi van, hát már sosem lesz vége? Most írtam át a
törvényt!
A rendőrautó a ház előtt fékezett, és mögötte ott jött
egy mentő is. A szemközti házból hisztérikusan sikoltozva rohant ki az utcára
Mrs. Montgomery, és a rendőrökhöz futott.
– Segítség, segítség! El akartak rabolni! Az ufók voltak,
láttam őket, értem jöttek az ufók! A szomszédokat is megtámadták. Segítsenek,
védjenek meg!
A mentősök
kiszálltak, odamentek hozzá, és a mentőautóhoz kísérték. Mrs. Montgomery a
rózsaszín pongyolájában, a fején hajcsavarókkal beszállt az autóba, de még
közben is hangosan mondta a magáét:
– Szörnyű volt, olyan nagy fejük volt, és itt szállt le
az űrhajójuk az utca közepén. A saját szememmel láttam! Mindenkit el akartak
rabolni. Az ágy alá bújtam, azért nem találtak meg. És közben hívtam a 911-et. Rejtsenek el, kérem, biztos, hogy vissza
fognak jönni értem!
Az egyik rendőr
valamit magyarázott a mentősnek, aztán intett, és a mentőautó elhajtott, benne
Mrs. Montgomery halkuló hangjával. A környező házakból mindenki az ajtóban
állt, és valószínűleg elégedetten figyelték, hogy most végre Mrs. Montgomery
önmagára hívta ki a rendőrséget, nem a szomszédokra. A rendőr komótosan a
kapumhoz sétált, de be sem jött, csak onnan kérdezte:
– Elnézést, láttak valami szokatlant?
Megráztam a fejemet.
– Nem, semmit. – Valójában igaz volt. A takarítók vagy a
program rendőreinek a megjelenése nem szokatlan. Nekem nem az.
A rendőr kis vigyorral a szája sarkában bólintott:
– Gondoltam. Szegény öreg hölgy már olyan sokszor tett
bejelentést, várható volt, hogy egyszer csak bekattan. Hát, most egy ideig
nyugtuk lesz tőle, azt hiszem. Na, minden jót. – Azzal a kocsijához ballagott,
beszállt a társa mellé, és elhajtottak.
Szegény Mrs. Montgomery. Pedig most tényleg jogosan
rémült meg. Egy kicsit megsajnáltam, már egészen hozzászoktam a figyelő
tekintetéhez.
Közben az én vendégeim is elköszöntek, beültek az autóikba,
és elmentek. Lassan visszaballagtam a házba, és próbáltam összeszedni a
gondolataimat a várható kérdésözönre. A nappaliban Zea kifürkészhetetlen arccal
ült a fotelben, Keira pedig tétován ácsorgott a teraszajtónál.
– Alhatnék itt a vendégszobában? – kérdezte bátortalanul.
– Mr. Taylornál elég kényelmetlen az ágy.
– Persze, alhatsz itt, nem zavarsz – mondtam. Keira arcán
boldog mosoly futott át, és gyorsan felsietett a lépcsőn az emeletre.
Ketten maradtunk Zeával, aki egyelőre szótlanul figyelt
engem. Biztosan magyarázatot vár. Még nem döntöttem el, hogy pontosan mit
mondjak neki. Nem tudtam, mennyit értett meg a helyzetből, mire jött rá, és mit
tarthatnék még titokban előtte.
Zea megmozdult, a táskájából egy kis pisztolyt vett elő.
Rám szegezte a fegyver csövét, és kemény hangon azt kérdezte:
– Ki vagy te, és mit keresel a csoportomban?
Ó, a francba! Már
megint ugyanaz a helyzet. Egy nő, egy pisztoly, egy kérdés. Majdnem szó szerint
ugyanezt kérdezte Keira is tőlem tegnap éjjel.
Hányszor magyaráztam ezt a kezdő játékosoknak! Ez az
egyik alaptétele minden játékprogramnak, ezt fontos felismernie annak, aki
haladó szinten akarja tölteni el az idejét a benti világban. Ha elkezdnek
ismétlődni az események körülötted, akkor egy hazugság-örvénybe kerültél. Belegabalyodtál
egy hamis állításba, és most önmagad körül pörögsz, ezért újra és újra
ugyanazokban a helyzetekben találod magad. Ilyenkor állj meg, és találd meg azt
a pontot, ahol elcsúsztál, ahol leléptél az igazi útról, amin haladni lehet, és
belevesztél az örvénybe, ahol egy helyben jársz, bármilyen gyorsan is emelgeted
a lábadat. Ez a pont mindig egy hazugság. Vagy neked hazudtak, és ezt elhitted,
ezzel egy hamis világba kerültél, vagy te hazudtál másnak vagy önmagadnak,
ezzel megteremtetted azt a tükörvilágot, ami csak önmagát tudja ismételni. Lépj
vissza oda, javítsd ki azt a hamis állítást, legyél őszinte önmagaddal, a
világgal, és akkor visszakerülsz a működő valóságba. Ami persze a program
valósága csupán, de itt lehet folytatni a játékot új élményekkel, ismétlések
nélkül.
Na, tessék, ennyi évezred, ennyi tapasztalat után most én
pörgök egy ilyen amatőröknek való hazugság-örvényben. Mert kényelmesebbnek tűnt
hazudni valamit magamról, mint vállalni azt, aki vagyok. Célszerűbbnek tűnt.
Racionálisabbnak.
Aztán ide jutottam vele. Az ismétlődő események meddő
tükörtermébe.
Hát akkor ideje megállítani a körhintát. Szépnek tűnt, de
szédítő volt csupán. Igaz, hogy láthattam Zeát közelről, de ezzel sem értem el
semmit, mert így meg ő nem látott engem. Nem engem látott, csak a jelmezt
rajtam. Ideje levetnem. Bármi is lesz a reakciója, de vissza akarok térni a
valóságomba, a valódi utamra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése