Zea nem egyedül érkezett, hozott magával két csapattagot,
egy középkorú férfit, Leslie-t, meg egy idősebb nőt, Clara-t. Aztán gyorsan
érkeztek a többiek is, egy harminc év körüli férfi, Frank, egy hasonló korú nő,
Jenny, és egy kínai fiatal fiú, Kim.
Mikor mindenki megjött, Keirával elmondtuk, hogy mi a
helyzet. Szerencsére aránylag gyorsan átsiklottak rajta, mert közben ott volt
az asztalon Daniel laptopja a különös ábrával, és mindenkit az érdekelt. Keira
most is elmondta, hogy sokat segítettem neki, úgyhogy nem akadékoskodott senki.
Igyekeztem csöndben a háttérben maradni, mint egy jó házigazda. Hoztam az
ásványvizet, gyümölcslevet, sört meg szendvicseket, úgyhogy rövid időn belül a
csapat része lettem. Ez könnyen ment, hála annak a vészhelyzetnek, ami teljesen
lekötötte őket.
Mert közben kiderült, hogy Daniel színes vonalainak
tényleg komoly jelentősége van. Nagy telefonálgatások zajlottak különböző
nyelveken, spanyolul, franciául, sőt kínaiul és japánul is. És minden újabb hívás
után egyre forróbb lett a hangulat. Levonultunk a pincébe, én is mentem velük,
és mindenki belemerült a különböző monitorok sokféle grafikonjába,
adathalmazába. Nagyon dolgoztak, azt láttam. Azt, hogy mit és miért ügyködtek
ekkora erőbevetéssel, persze nem értettem. De a korábbiak alapján tudtam, hogy
a rendszert próbálják egyensúlyban tartani, ami ezek szerint valóban nem könnyű
feladat.
Én a háttérből Zeát figyeltem, bámultam és csodáltam.
Szerencsére nyugodtan tehettem, el volt merülve a munkájában. Először csak a
látványában gyönyörködtem. Karcsú és energikus a teste, enyhén hullámos, barna
haja van, és a jellegzetes, csodás zöld szeme. Mielőtt bejöttem, megnéztem az
adatlapját, onnan tudtam, hogy a jelenlegi neve Zea Dawn. Szereti ezt a
keresztnevet, gyakran használja. Hasonlít az egyik első, korai nevéhez, amit
annyira szerettem. Akkor, az ősidőkben Asera volt a neve, aztán Istar, Ízisz,
és még sok más. Később ő is, mint a legtöbb Alapító, közel került a népéhez, leereszkedett
hozzájuk, és sok életében beleolvadt közéjük.
Most, ebben a testben harminchat éves, egyedülálló, nincs
társa, se gyereke. Tájépítő mérnök, van egy kis cége, egy tucatnyi
alkalmazottal. Kerteket, parkokat, játszótereket építenek és tartanak rendben.
Aktív résztvevője több környezetvédelmi szervezetnek is.
Ez jellemző Zeára, hiszen az övé a Földek népe, ők a
Természet védelmezői. A legkedvesebb gyerekei az amerikai indiánok és az
ausztrál őslakosok voltak. Ő hozta ebbe a rendszerbe a növényeket és a
növényevő állatok nagy részét. Csak aztán már a legelején konfliktusban
kerültünk, mert az ő eredeti programja nem ismerte az erőszakot. A teremtményei
mindannyian békésen éldegéltek egymás mellett. Nem voltak ragadozók az állatai
között. De ezt a játszóteret éppen azért hoztuk létre, hogy mindent ki lehessen
próbálni, meg lehessen élni. Itt lehet ölni és zsákmányul esni is.
Pontosan emlékszem a benti első találkozásunkra. Egy
csorda vezetőjeként legelészett egy duci kis dinoszaurusz testében, amikor
rátámadtam. Én persze egy nagy, ragadozó dinó voltam. Később láttam, hogy az
emberek Tyrannosaurus rexnek neveztek el. Jó név, én voltam akkor is a király.
Szóval rátámadtam, ő meg csak nézett a nagy szemeivel. Nem értette, mi van.
Akkor sem védekezett, amikor átharaptam a torkát. Pedig hát erről szólt ez a
játék. A kalandról, kockázatról, a tapasztalatszerzésről.
Azután hiába vártam odakint, a játszma után nem jött ki.
Beszélgetni akartam vele, levonni a tanulságokat, tanítgatni arra, hogyan
védekezzen, hogyan legyen ügyesebb játékos. Mindig így szoktuk csinálni,
kielemezzük, mi történt, hogyan lehet legközelebb máshogy reagálni. Mint amikor
egy jó teniszmeccs végén együtt lazít a győztes meg a vesztes. Mi, a valódi
játékosok, az Alapítók és a Látogatók össze szoktunk jönni odakint egy-egy nagyobb
forduló végén, vagy akkor, amikor változtatunk a szabályokon, új korszakot
kezdünk, és jókat beszélgetünk. De Zea nem jött ki ezekre a megbeszélésekre
sem. Már csak a játéknak élt, idebent.
Néztem most, ahogy határozottan összefogta a kis csapatot.
Hol az egyik, hol a másik monitornál állt meg, kérdezett, magyarázott,
utasított, telefonált, akár egy céltudatos, magabiztos hadvezér. Sokat
változott az elmúlt évezredekben, már egyáltalán nem egy békés kis dinoszaurusz
volt. Ahogy figyeltem, rájöttem, hogy én sem csinálhatnám jobban – mármint ha
értenék is ehhez a témához. Most, itt Zea volt a főnök Ő volt az Uralkodó.
Szerettem volna hinni, hogy ehhez az erőhöz,
tapasztalathoz én is hozzásegítettem őt. A korábbi korszakokban sokszor
megtaláltam, eleinte csak kíváncsiságból, hogy még most is olyan naiv és
ártatlan áldozat-e. Vadásztam rá, és elejtettem. Egyre tapasztaltabb lett,
ügyesebben menekült, rejtőzött előlem. Aztán változtak a játék díszletei, más
korszakok jöttek, de mi újra és újra találkoztunk. Persze azért, mert mindenhol
megkerestem. Volt, amikor a fél birodalmamat mozgósítanom kellett, hogy
megtaláljam. Amikor elfogták és elém hurcolták, megpróbáltam megszelídíteni, de
mindig ellenséges maradt velem. Aztán kivégeztettem vagy saját kezűleg öltem
meg, hogy végre normális alakban beszélhessünk, ha már a játékon belül annyira
ragaszkodik a szereposztáshoz. És itt szembesültem újra és újra azzal, hogy nem
reagál a hívásomra, nem akar kinti, valódi formában találkozni velem.
Azt vettem észre, hogy egyre fontosabbá vált a játékomban
az ő személye. Képes voltam hadjáratot indítani abba az országba, ahol élt. Azt
akartam elérni, hogy figyeljen rám, álljon szóba velem, engedelmeskedjen nekem,
az Uralkodónak, és szeressen végre. Az lett belőle, hogy valóban megjegyzett
magának, és gyűlölni kezdett. Menekült előlem, amíg tudott, aztán ellenállt,
bárhogy is próbáltam a kedvébe járni. Sok meccsünk volt, és a végén mindig meg
kellett ölnöm, mert sehogyan sem tudtam meggyőzni. Ez volt az utolsó érvem. Én,
az Uralkodó a szabályok szerint nem lehettem vesztes, az én akaratomnak kellett
érvényesülnie. De ez csak annyit jelentett, hogy ő meghalt abban a testben, és
ezzel újra kicsúszott a kezem közül. Tehát végül is ő győzött ezekben a
játszmákban, mert mégiscsak elmenekült előlem. Én szorítottam a torkát, ő meg
kilépett a testéből. És már csak egy üres váz maradt a kezemben.
Sokszor, nagyon sokszor eljátszottuk ezt. És én közben
beleszerettem. Pedig a valódi alakjában csak egyszer, a legelején láttam. Mégis
iszonyú erővel, szenvedélyesen szerelmes lettem ebbe a vad,
megszelídíthetetlen, folyton változó alakú játékosba, aki nem akarta tudomásul
venni, hogy ebben a játékban én vagyok az Uralkodó.
Aztán jött az összeesküvés, a francia forradalom, amikor
egyszerűen kiírták a játékból a népemet. Az Alapítók közül többen kitalálták,
hogy most, amikor már nincs olyan sok hátra, próbálják ki, hátha működik
máshogy is a rendszer. Az alá-fölérendeltség helyett csináljanak demokráciát.
Hülyeség, egyszer a görögök megpróbálták, de hosszú távon nekik se ment. Most
is azonnal és véresen összeomlott az egész, nem csoda, nem erre volt kitalálva
a szereposztás, nem alkalmasak rá a program által generált tömegemberek. Nekik
irányítás kell, ők birkanyájként működnek. De ahelyett, hogy a többiek belátták
volna, hogy kudarcot vallottak, folytatták titokban a szervezkedést.
Kitalálták, hogy majd okosabbá, tudatosabbá teszik a népet, és akkor meglesz az
egyéni döntéshez az eszük. Aztán jöttek a forradalmak, polgárháborúk, utána meg
az önzés társadalma, mert mindenkinek csak a magához való esze jött meg, de a
tudatos közösségi léthez ez még kevés volt. És tessék, most itt tartanak.
Jó, az igaz, hogy a jelenlegi káoszhoz a rendszer
leállítása is kellett. Ez volt a hab a tortán. Most már a programnak sincs
esze. Maradt pár csoportnyi tudatos szereplő, akik kétségbeesetten próbálják
fenntartani ezt a dülöngélő és süllyedő hajót.
Én meg, az egykori Uralkodó itt ücsörgök egy pincében, és
nézem ezt a munkát.
Mi a fenét keresek itt?
Miért kell nekem ehhez az egyetlen emberhez ennyire
kötődnöm? Miért olyan fontos nekem Zea?
Hiszen olyan sok emberrel, játékossal és más létezővel
találkoztam már, annyiféle módon megéltem a kötődést, a kapcsolódást, idebent a
szexet, más helyeken másfajta szórakozást.
Már régen nem kellene törődnöm ezzel a játékkal. Van elég
más színtér, azóta én is fejlesztettem újabb világokat, beléptem másokéba is. Azon
a régin, a Sárkányok népe bolygóján viszont már nagyon régen nem jártam, azt
hittem, le is állt a program. Csak amikor hallottam Danielről, hogy onnan jött,
akkor csodálkoztam el azon, hogy ezek szerint még működik ott is a rendszer. Tehát
elég életképesnek alkottam meg, hogy fenn tudta tartani magát karbantartás
nélkül is.
Szóval annyi más helyen lehetnék. Ehelyett itt vagyok,
álruhás, trónfosztott Uralkodóként, csapdába esve egy elakadt programban,
passzív nézőként egy kertvárosi ház pincéjében.
Igen, itt vagyok, figyelhetem Zeát, és ahányszor annak a
gyönyörű zöld szemének a pillantása átsiklik rajtam, minden alkalommal nagyot
dobban a szívem a reménytől, hogy talán most, talán most… hátha végre
észrevesz.
Mert ugye a remény hal meg utoljára…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése