– Honnan tudod, hogy nem a régi John vagyok? – kérdeztem.
Robert szélesen elmosolyodott, csak úgy csillogtak a
hófehér fogai.
– Sok éjszakánk volt Johnnal, de ilyen tüzes szenvedélyt
sosem éltem meg vele. Sőt, eddig még senkivel sem találkoztam, aki így tudott
volna szexelni, mint te. Nem hittem volna, hogy ez ennyire jó lehet. Olyan
érzés, mintha egy vulkánkitörés söpört volna át rajtam, és kipucolt belőlem
minden korábbi szemetet. Mondhatnám azt, hogy újjászülettem, de ez annál jóval
több. Váltottam én már testet jó párszor, de eddig mindig cipeltem magammal a
régi szarságaimat, a problémákat meg a depressziómat nem tudtam letenni a
fizikai testtel együtt. De most újra olyan könnyűnek és felszabadultnak érzem
magamat, mint amikor a legelején beléptem a játékba. Úgyhogy az biztos, hogy
nagy formátumú alak vagy. Mármint lelkileg is, nemcsak egyéb helyeken.
Mit mondjak,
nagyon élveztem ezt a dicshimnuszt hallgatni. Jót tesz az ember önérzetének, ha
van végre valaki, aki értékeli a szexuális teljesítményét. Az éjszakai
események után most a szívembe is befogadtam a srácot. Azt hiszem, jó barátok
leszünk a hátralévő időben. Így azért már elviselhetőbbnek tűnik az itteni,
egyébként kissé borongós jövő. Van, amivel felvidíthatja magát az ember.
Ezek után én is bemutatkoztam. Jólesett végre az igazat
mondani magamról.
– Atum vagyok, a Sárkányok népének az Alapítója. Az
autóbalesete után léptem be John testébe.
– Tyű, a mindenit! Zeán kívül nem találkoztam még más
Alapítóval. Most már értem azt az elképesztő energiát, ami árad belőled. És
biztosan azért jöttél, hogy segíts Zeának a benti világ fenntartásában.
– Hát, nem egészen. Csak benéztem volna egy kis időre, de
aztán idebent kiderült, hogy jelenleg nincs kijárat, úgyhogy itt ragadtam.
Zeával meg volt a múltban bizonyos konfliktusunk, úgyhogy ő sajnos nem örül
nekem.
– Hát az kár. Pedig ha ti ketten összefognátok, talán kiegyenlítődnének
az erőviszonyok, és stabilizálódhatna ez a helyzet.
– Milyen helyzet?
– Hát ez itt, a világhelyzet. – Elég értetlen arcot
vághattam, mert Robert kérdés nélkül folytatta. – A csapatnak nem csak a
rendszer labilitásából adódó hibákat kell állandóan javítgatnia, hanem közben a
másik oldal támadásait is ki kell védenie. Zea fenn akarja tartani ezt a
világot, igyekszik megóvni minden életet. De ott áll velünk szemben egy másik,
erősebb csapat, két vagy három Alapítóval, akik újra és újra megpróbálják
elpusztítani ezt a bolygót. A programhibákra fel lehet készülni, van rá
megfelelő protokoll, legfeljebb a kis szürkéktől kell félnünk, hogy ne fedezzék
fel a beavatkozásunkat. De a Sötét Erők ellen nincs elég tudásunk és
képességünk, ezért folyamatos élethalálharc az életünk. Ezt a reménytelenséget
nem bírtam elviselni, ez gyűrt maga alá. Kiborultam, elvesztettem a reményt,
még Zea sem tudott felrázni. Tudom, gyáva és szemét dolog volt, hogy
cserbenhagytam a csapatot, és el akartam menekülni a semmibe, az
öntudatlanságba. De elegem lett.
A 2004. decemberi cunami után kezdődtek a problémáim.
Megöltünk többszázezer embert, hogy megmentsünk több milliót. Tudtam, hogy ez
volt a lehető legjobb választás, ha nem módosítjuk a csapásirányt, akkor jóval
nagyobb lett volna a pusztítás. De nem tudtam túltenni magam a bűntudatom, hogy
ezek az emberek miattunk, miattam haltak meg. Én öltem meg őket. Én dolgoztam
ki azt az ellenlökést, amivel eltérítettük az Indiára zúdított pusztító
földrengést. Én számoltam ki az adatokat, rajtam múlott, ki hal meg és ki marad
életben.
És ez már a sokadik alkalom volt. Havonta kell a
csoportnak arrébb vinni a lökéshullámokat, amikkel a másik csapat bombázza a
földkérget és a légkört. Próbáljuk a lehető legkisebb veszteséggel megoldani,
de emiatt az amúgy is szegény vidékekre csap le újra meg újra a katasztrófa, a földrengések,
árvizek, viharok. És nem tudom, meddig bírjuk ezt a nyomást. És azt sem, hogy
mikor fedeznek fel minket, és pusztítanak el a Sötét Erők. De az biztos, hogy
túlerőben vannak, és nagyobb a hatalmuk. Eleve vesztésre vagyunk ítélve, de Zea
nem hajlandó szembenézni ezzel. Én viszont szembenéztem, aztán belezuhantam a
depresszió poklába.
Robert nagyot
sóhajtott, elhallgatott, és üres tekintettel a semmibe bámult. Nem nagyon
örültem ennek a felvilágosításnak. Úgy tűnik, minél többet tudok erről a
világról, annál nagyobb a probléma is, amivel szembesülnöm kell. Ó, boldog
tudatlanság! Meg tudtam érteni Robertet, aki inkább a kábult létezést
választotta volna, ha az előző John hagyja elmenekülni.
Mielőtt a rosszkedv úrrá lett volna rajtam, megjelent
méltóságteljes mozgásával Toby, és várta a reggelijét. Tálaltam neki a szokásos
salátalevelet meg szőlőfürtöt, és erről eszembe jutott, hogy én is farkaséhes
vagyok. Üres gyomorral az ember mindig borúlátóbb. Tehát együnk mi is!
Bőven volt még étel tegnapról, úgyhogy nekiláttunk.
Robert úgy evett, mint aki most fedezi fel újra az ízeket, és minden falattól
egyre jobb kedvű lett. Tobyval is próbált haverkodni, de a leguánok nem
osztogatják könnyen a barátságukat, még ha sárgadinnye-szelettel akarják
lekenyerezni őket, akkor sem. Toby egy idő után megunta a zaklatást, dühösen
tüsszögött párat, aztán a szájába vette a maradék szőlőt, és kivonult a kertbe
a medence mellé, ott fejezte be a reggelijét.
Mi is megreggeliztünk, és elégedetten dőltünk hátra a
székeken. Az órára pillantottam, láttam, hogy bőven van még időnk a csoport
érkezéséig. Jóval optimistább volt már a hangulatom, úgyhogy akartam még
kérdezősködni a jelenlegi helyzetről. Ha már benne vagyok, mégiscsak tudni
akarom, pontosan mekkora az a kupac, ami fölém tornyosul. De Robert megelőzött.
– Nem mondtad még, hogy ki ez a fekete kiscsaj, aki az
éjjel olyan harciasan megjelent a baseball-ütővel, és akivel az előbb
összefutottunk. Nem láttam itt korábban, és John nem szokott lányokat
felszedni. Hozzád tartozik?
– Mondjuk inkább, hogy a házhoz tartozik. Itt alszik a
vendégszobában. A testi valójában a szomszédban vendégeskedett korábban, Mr.
Thomasnál. A tudati részét nézve viszont ő John. Vagyis most már Keira a neve.
Robertben egy
pillanatra bennakadt a levegő, aztán akkorát füttyentett, hogy Toby odakint
fejest ugrott a medencébe, és a víz közepéről nézett vissza megbotránkozó arckifejezéssel.
Azt hiszem, Robertnek továbbra sem sikerült megkedveltetnie magát vele.
– Ó, a jó büdös francba! – fakadt ki dühösen. – Meg kellett volna ölnöm!
– Csak szólok, hogy már megtetted – jegyeztem meg
tárgyilagosan. – Elgázoltad, meghalt. Ennyit tudtál tenni. Most én vagyok az ő
helyében, ő meg beköltözött ebbe a csinos kis testbe. Igazán jól áll neki. Már
békén hagyhatod. Egyébként azt mondta, nagyon sajnálja, amit tett veled, és megbánta,
hogy bezárt abba a kristályba. Azt is hallottam, hogy te is sokat szemétkedtél
vele, amíg közös testbe voltatok, úgyhogy szerintem kvittek vagytok. Mellesleg
Zeának biztosan szüksége van mindkettőtök tudására, úgyhogy jó lenne, ha
kibékülnétek.
Láttam, hogy
hiába magyarázok, Robertben csak tovább gyűlt az indulat. Felállt, ingerülten
járkálni kezdett a konyhában, és közben elhaladt mellettem. Elkaptam a derekát,
és magamhoz rántottam. Túl jó volt az előző éjszaka emléke ahhoz, hogy hagyjam
elveszni egy ilyen múltbeli hülyeség miatt. Szerencsére a férfitestnek van egy
olyan fontos része, aminek a vérbősége csökkenti a fejben levő feszültséget. És
jól ismertem már Robert érzékeny pontjait, sorra vettük őket a franciaágyon.
Most sem kellett hozzá sok idő, és látványosan elszállt belőle az indulat.
Felhúzta a nadrágja cipzárját, és vigyorogva ült vissza a székre.
– Oké, meggyőztél – mondta. – Megígérem, hogy békén
hagyom a kiscsajt. Az a szerencséje, hogy egyáltalán nem olyan, mint a régi
John. Igaz, hogy te meg az ő régi testében vagy, de nyilvánvaló, hogy egészen
más az energiád. Nőt pedig úgysem tudnék bántani. Főleg egy ilyet, aki még
hasonlít is Zea régi alakjához.
Felkaptam a
fejem.
– Te ismerted Zeát Hawaiin? – kérdeztem.
– Persze. Akkor találkoztunk először. Én mentettem meg az
életét.
– Hogyan?
– 1941-ben, a Pearl Harbor-i bombázáskor lelőttem azt a
rohadékot, aki megerőszakolta és majdnem megfojtotta őt.
Bumm! Úgy
éreztem, ez a mondat is egy bomba volt. Talált, süllyed. A kurva életbe! Itt ül
velem szembe az az alak, aki miatt annyit szenvedtem. Akit annyira meg akartam
ölni. Az, akit most azonnal meg kéne fojtanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése