15. Csapatmunka

Azt hiszem, a görög Tantalosznak lehettek ilyen kínjai, mint nekem. Itt van előttem, karnyújtásra az a nő, akire vágyom, de nem érhetem el. Csak nézhetem Zeát, ahogy a többiekkel tárgyal, rájuk figyel, és fel sem pillant, amikor eléje tartok egy tál szendvicset, vagy feléje nyújtok egy csésze teát. Fél kézzel elveszi a poharat, iszik, de közben a monitort nézi, harap a kenyérből, de már újra telefonon hív valakit. Meg sem lát engem. Én meg csak őt látom, de minek. Csak a tantaluszi kínjaim növekednek tovább.

Próbáltam az eseményekre koncentrálni, hogy ne szenvedjek már annyira itt magamban. Igazán nem méltó egy Uralkodóhoz. Még jó, hogy csak én tudom magamról, hogy ki vagyok. Bár ha jobban megnézem a helyzetet, milyen Uralkodó lehet az, aki ilyen szerencsétlen és szánalmas helyzetbe tudja hozni magát?  Egyáltalán Uralkodó vagyok még? Vagy ez csak egy lejárt szerep, amibe a büszkeségem utolsó morzsáit gyömöszöltem? Azért, hogy ne kelljen vesztesnek és koldusnak éreznem magamat?

Na, mindegy, itt vagyok. Bárhogy is nevezem magamat, ami biztos, az az, hogy most itt vagyok. Akkor nézzük már, miben is vagyok benne. Mármint azon kívül, amit elsőre válaszként kimondanék erre a kérdésre.

Azt láttam, hogy egyre nagyobb a gubanc. A képen is, amit Daniel a központi nagy monitorra vetített ki, meg az emberek között is. Azon a színes képen a Japán környéki örvények, tekergőző vonalak egyre erősebbek és egyre kuszábbak lettek, és gyors ütemben terjedtek tovább. Időnként a terem közepén levő nagy kristálygömb felszikrázott, ahogy rajta keresztül impulzusokat küldtek kifelé. A monitoron a színes hullámok megvonaglottak, visszahúzódtak, majd újult erővel csaptak fel megint. Időnként a bolygó más pontjairól is megindult egy-egy hullám, összeütközött a nagy örvénnyel, és elhalt. A telefonálásokból megértettem, hogy több csoport próbálja összehangolt erővel szétoszlatni, lecsendesíteni azt a nagy gubancot, de nem járnak sikerrel.

Az emberek a pincében feszültebbek lettek, Daniel sápadtan, összeszorított szájjal rajzolta újra és újra a fenyegető hullámokat, Keira fogai között a harmadik toll törött darabokra. Leslie kirúgta maga alól a széket, amikor az egyik számítása után mégsem jött be az az eredmény, amit várt. Frank idegesen dobolt az asztalon. Jenny a körmét rágta, Clara gyors mozdulatokkal a haját tornyozta állandóan változó, fura alakzatokba. Kim a széke lábát rugdalta, mereven nézte a monitort, és folyamatosan írta az újabb számokat. A homlokán izzadságcseppek csillogtak.

Keira is feszülten ment egyik asztaltól a másikig. Ő látszólag nyugodt volt, de a két szeme között egyre mélyült a ránc. A hangja határozott volt, de egy-egy eredménytelen kísérlet után hallottam a halk, elkeseredett sóhaját.

Én meg csak néztem. Lehet, hogy ilyen rövidre sikerül a mostani látogatásom? Mégsem késtem le a világvégét? Vagy inkább a világvége előzékenyen megvárta, hogy ideérjek, és a kedvemért most kapcsolt rá? És mi lesz velünk? Ha vége az egésznek, vajon kinyílnak az eddig zárt ajtók? És vajon egy teljes összeomlás után marad bennünk annyi tudatosság, hogy visszataláljunk az eredeti világunkba? Vagy pedig elveszítjük a lényünk egy részét itt, ebben az összeroskadó világban?

Hú, nem való nekem az ilyen komoly eszmefuttatás! Lehet, hogy ezek a gondolatok meg érzések még John depressziójának a nyomai bennem. Azért, hogy kissé felrázzam magam, felmentem a konyhába. Akkor tűnt fel, hogy időközben eltelt az egész nap, beesteledett. Toby a hűtőszekrény előtt várta a vacsorát. Adtam neki egy kis banánt meg káposztalevelet. Aztán megállapítottam, hogy fogyóban a készlet, úgyhogy csináltam megint egy raktárfeltöltést, most csak az első négy kódig. Meg is érkezett minden, újra tele voltak a polcok. Ettől megnyugodtam. Ezek szerint van még valami Uralkodói is bennem, és nem csak arra a szürke felszolgálói szerepre vagyok alkalmas, amit az elmúlt órákban produkáltam. Megnéztem magam az előszobai tükörben, hogy visszazökkenjek a hozzám jobban illő működésbe.

Na, szóval. Itt vagyok én, egy jóképű, értelmes, kedves fickó. Eddig bebizonyítottam, hogy képes vagyok a háttérbe vonulni, ha szükséges. De most ideje már, hogy megmutassam Zeának, milyen elbűvölő és szórakoztató is tudok lenni. Akár lesz a közeljövőben világvége, akár nem, ki kellene használnom végre a lehetőséget, ami itt van előttem, karnyújtásra.

Hajrá!  

Fogtam egy újabb adag szendvicses tálat, és visszamentem a pincébe. 

Ott közben nagyot változott a helyzet. Az eddigi koncentrált munka helyett ideges kapkodás zajlott. A központi monitoron most az itteni környék, Los Angeles és a vidéke volt kinagyítva. Egy koncentrikus körökből álló hullám borította be a képet, és ritmikusan növekedett. Leslie káromkodva kapcsolta ki a számítógépét, és a többiek is igyekeztek befejezni a munkát.

– Siessetek! – mondta Zea, és most kihallatszott a feszültség a hangjából. – Mindjárt meghaladjuk a küszöbértéket!

– Ha produkálnánk egy kisebb földrengést, azzal talán megzavarnánk az érzékelőiket – javasolta bizonytalanul Frank. 

Keira is kikapcsolta a gépét, aztán mereven figyelte egy ideig Daniel monitorját, és azt mondta:

– Szerintem már bemértek minket. De ha gyorsan elmegyünk, akkor nem lesznek képesek mindenkit követni. És ha John itt marad, talán vele is megelégszenek.

Na, erre mindenki rám nézett. Mi van?

Ott álltam a kezemben a teli tálcával, és egyszerre a figyelem középpontjába kerültem. Oké, valami hasonlót terveztem el én is, de ezt most mégsem értettem. Eddig észre sem vettek, most meg valamiért nagyon fontos lettem. Még Zeának is. Most először nézett meg komolyan.

Összehúzott szemmel próbálta behatárolni, hogy ki vagyok valójában. Persze, neki sem sikerült, de úgy tűnt, nem ér rá ezen problémázni.

– Rendben, induljunk. Mindenki más irányba menjen, és legalább egy óráig még ne érjetek haza. Reméljük, hogy megússzuk. Aki túlélte, és megmaradt a tudatossága, az hívjon fel holnap kilenckor. Menjünk!

Mindenki elindult felfelé. Mentem én is utánuk a teli szendvicsestállal a kezemben. Keira lezárta a számítógépes terem ajtaját, eléje húzott még egy rozzant polcot is, aztán sietett fel a lépcsőn. Az előszobában Kim már nyitotta a bejárati ajtót, amikor fura, egyre erősödő, zizegő hang hallatszott kintről, az addig csöndes esti utcáról, és az ablakon át különös, neonos zöld fény árasztotta el a házat. Kim bevágta az ajtót, sápadtan nekidőlt, és azt mondta:

– Már késő. Itt vannak.

  Mindenki dermedten állt, mintha valami félelmetes dolog következne. Én is álltam, mert én meg nem tudtam, miről van szó.

Aztán a bezárt ajtón keresztül belebegett a szobába egy kis, alacsony szürke lény, nagy fejjel és nagy fekete szemekkel. Aztán még egy, és utána még kettő. Hosszúkás, fekete tárgyak voltak a kezükben, amiket felénk tartottak. A csoportból senki sem mozdult. Rájuk néztem, és láttam, hogy szinte hipnózisban, rémülten bámulják a kis szürke látogatókat. Még Zea arcán is látszott a félelem.

De hát mi a gond? Ezek csak a karbantartók.

Biztosan feltűnt nekik az a nagy munka, ahogy a programon próbáltak a srácok változtatni, és jöttek ellenőrizni, hogy mi ez a szabálytalan aktivitás. Ez a dolguk. Ők a program vírusirtói. Miért kell ennyire megijedni tőlük?

A kis szürkék közben felemelték a fekete műszereiket, amikkel szkennelni próbáltak bennünk. Senki sem reagált, nem szólt hozzájuk. Rossz érzésem lett. Na jó, ennyi volt, gondoltam magamban. Nem tudom, mostanában mi a szokásos protokoll a vírusirtókkal kapcsolatban, de ez a helyzet nem tetszik nekem. Majd én kézbeveszem a dolgokat.

Leraktam a szendvicses tálcát az asztalra. Ezzel, hogy egyedüliként megmozdultam a ledermedt csoportból, sikerült az összes szereplő figyelmét magamra vonnom. Mindegyik kis szürke felém fordította a műszerét. Oké, épp ezt akartam.

Kinyújtottam a két kezemet, és a klasszikus kézjelekkel elmutogattam nekik, hogy: „minden rendben, mi avatkoztunk bele, a mi dolgunk, nem a tietek.” És aztán nagyon határozottan az ajtó felé mutattam. Ez minden nyelven azt jelenti: „nyomás, kifelé”. 

Pár másodpercig még álltak, mint akiknek kódolniuk kell az információt. Lehet, hogy mostanában nem szoktak szóba állni velük? Megismételtem a „nyomás, kifelé” jelet. Erre végre reagáltak, megfordultak, és engedelmesen kilibegtek az ajtón. A zizegő hang felerősödött, a zöld fény végigsöpört a szobán, aztán újra normális lett minden. Legalábbis szerintem.

Mert a többiek mind engem bámultak, majdnem úgy, ahogy az előbb a kis szürkéket nézték. Zea szólalt meg:

– Ezt hogy csináltad?

  Hasonló hangsúllyal kérdezte ezt tőlem Keira is a raktárfeltöltés után, ebből arra következtettem, hogy már megint valami olyat tettem, ami manapság nem megszokott. De hát miért nem? Mióta félnek az emberek az utcaseprőktől? Mert ez az egész nagyjából olyan helyzet volt, mintha a takarítónőktől ijednének meg. A kis szürkéknek az a dolguk, hogy ellenőrizzék a programot, és ha rendellenes működést, torz gondolatot, a normálistól eltérő aktivitást tapasztalnak, akkor szálljanak ki, és ha valóban programhiba, akkor töröljék a megfelelő karakterrészeket. De ők csak robotok, alapvető hibajavító működésre beállítva. Bármelyik tudatos szereplő utasíthatja őket. Ezt ezek szerint elfelejtették az elmúlt időszakban?

– Én csak elküldtem őket – mondtam Zeának, és most tényleg ártatlannak éreztem magam. Ehhez Uralkodói kód sem kellett. Ha egy egyszerű Látogató lennék, akkor is megtehettem volna.

– De miért értették meg, amit mutogattál?

– Miért ne értették volna? Az alapnyelven volt.

Most még az eddigieknél is furcsábban néztek rám.

– Te emlékszel az ősi nyelvre?

Ja, gondoltam magamban, ez nekik ősi nyelv? Mintha tegnap lett volna, amikor még ezt használtuk. Nekem olyan ismerős volt.

– Ezek szerint igen.

– És miért nem bénítottak le téged? Hogyan tudtál mozdulni?

– Hát… én semmilyen bénító hatást nem éreztem.

– De rád is rád fogták a fegyverüket, láttam – csodálkozott Frank.

– Fegyver? Csak a szkennerek voltak a kezükben, nem volt náluk fegyver – feleltem értetlenül.

– Biztos vagy benne? Azok a fekete tárgyak nem fegyverek?

– Azokkal csak vizsgálnak, és ha hibát találnak, akkor átprogramozzák vele az átlagemberek tudatát.  – Úgy éreztem magamat, mintha naiv kezdőknek magyaráznám az alapokat. Nem értettem, hogyan felejthették el ezt. Ha a programba ilyen profin bele tudnak piszkálni, akkor ezekre is emlékezniük kellene. – Ők a karbantartók. De az első Száznegyvennégyezerre, az Ébrenjárókra és a tudatos Látogatókra nem lehetne hatásuk. Hogyha átadjuk nekik az irányítást, akkor persze elvégzik a takarítást bennünk is. De bármire utasíthatjuk őket, ha akarjuk, mert felettük állunk a rangsorban.

  Zea váratlanul elnevette magát, és leült az egyik fotelba. Nem volt túl vidám nevetés, de feloldotta végre ezt a feszült helyzetet. Kezdtem úgyis egyre kellemetlenebbül érezni magamat. Ők naponta piszkálják a programot, ismerik az alapvető rendszerét, és most nekem kéne kioktatnom őket a vírusirtók működéséről?

– Nagyszerű – mondta Zea egy fura mosollyal. – Ezek szerint önmagunkat hipnotizáltuk eddig? Azt hittük, a kis szürkék a program rendőrei, és minket üldöznek. Azt hittük, hatalmuk van felettünk, ezzel átadtuk nekik az irányítást. Ha tudnád, hány nagyszerű szakemberünket tüntették már el, vagy zavarták össze annyira a tudatát, hogy a zárt osztályra kerültek! Ezek szerint ez mind elkerülhető lett volna. Hát, kösz, jó hogy itt vagy nekünk, most már ezt is tudjuk.

  Olyan jó lett volna, ha mindez nem azzal a keserű hangsúllyal hangzott volna el Zea szájából.  Úgy látszik, sose jó, amit csinálok. Most is, ahelyett, hogy örülne, inkább csalódottnak tűnik. Emlékeztettem valamire, amit neki is tudni kellett volna. Túl régóta van idebent, ettől legyengül az ember tudatossága, még ha Alapító is. Ezért kellene időnként friss levegő, és kilépni a szűk programból. Ugye, hogy nekem volt igazam, amikor annyiszor ki akartam hívni beszélgetni, tanulságokat levonni. Ha többször kijött volna, most nem tartanánk itt. Aztán folytattam, talán már kicsit kioktatóan is. Kezdtem élvezni, hogy erről a témáról most én tudok többet. 

– A program rendőrei, a Törvény Őrei egy másik csapat, ők a fekete ruhások, akiktől tényleg minden játékos tarthat. Ők bárkinél elvégezhetik a memóriatörlést, vagy kitilthatják a játékból, ha az illető durván megszegi a szabályokat. De ők csak akkor jönnek, ha valóban nagy a baj. – Hirtelen elhallgattam. A fenébe, nem kellett volna az ördögöt a falra festeni. Mert most tényleg ők jönnek. Kemény, hideg energiájuk van, ami már messziről érezhető. Megborzongatja az embert. Pont ezt éreztem. Közelednek, mindjárt ideérnek.

Végül is érthető, a csapat tényleg belenyúlt a rendszerbe, a karbantartók pedig nem tudták megoldani a helyzetet. A programhiba, a tiltott cselekedet változatlan maradt, és ez most már rendőri beavatkozást igényel. Azért jönnek ők, mert az előbb elküldtem a takarítókat.

Dühös lettem. Most bezzeg jönnek rendet rakni. De hol voltak akkor, amikor Zeáék a számlálót állították le, miért nem azt akadályozták meg? Ha akkor jól teszik a dolgukat, akkor most nem ücsörögnénk itt ebben a csapdában. Persze, pont azt a korábbi hibájukat akarják helyrehozni, hiszen ha most kiiktatják ezt a csoportot, akkor nagy az esélye, hogy végre eljön a világvége, a program visszazökken az eredeti medrébe, és aztán leáll. „Game over.” Csak nem biztos, hogy az jó lesz a tudatos játékosoknak, vagyis nekünk.

Hallottam az autó hangját, ahogy megállt a ház előtt. A fenyegető energiát a többiek is érezték, halálos csönd volt a szobában. Mindenki az ajtót nézte. A francba, alig lett vége az egyik helyzetnek, itt a következő. Már megint baj van. 

És most szerintem is nagy baj van.