18. Egyértelmű helyzet

Zea mereven, rezzenéstelenül tartotta a pisztolyt. Valószínűnek tartottam, hogy amint rájön, hogy ki vagyok, le fog lőni. Annyi esélyt azért akartam adni magamnak, hogy egy kicsit finomítsak a helyzeten. Hogy ne azonnal a drámai emlékeivel indítsak. Erősen kutattam az emlékeim között egy olyan életet, amikor nem lett rossz vége a találkozásunknak. Nagy nehezen találtam egyet. Jó régen volt, még nem volt bennem az az őrült, vad vágy utána. Ott még csak ismerkedni akartam, de nem sikerült elég közel kerülnünk egymáshoz. De az egy jó név lesz. Abból tudni fogja, ki vagyok, és csak utána fog arra emlékezni, hogy a többi életünkben pedig mit tettem vele.

– Atum vagyok – mondtam, és ez valóban igaz volt. Igazi név volt. Az a régi, egyiptomi teremtő isten, abból a korszakból, amikor még mindannyian fiatalok voltunk. – Az egyik Alapító. – Tartottam egy kis szünetet, és lassan lehúztam magamról az álcázó pajzs maradékát is. Látszott a valódi energiám. – Én vagyok az Uralkodó, az enyém a Sárkányok népe.

  Zea kezében megremegett a pisztoly. Elsápadt, a szája döbbenten elnyílt.

– Te… te vagy az? Te voltál, aki… – elakadt a hangja. Az ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a fegyver markolatát.

Vártam a lövést. Végül is teljesen igaza van. Kezdhetnék most magyarázkodni, hogy mindez csak játék volt, valójában randevúra hívtam, és nem is akartam bántani, hiszen szeretem, csak őt szeretem. Ezeket el lehetett volna mondani a programon kívül, a valódi világban. De idebent nagyon hülyén hangoznának, ezt most pontosan éreztem. Idebent nem volt mentség arra, amit tettem vele. Egy agresszív zsarnok viselkedése volt.

És most ismertem fel, hogy ezek a találkozások is örvény-mintázatúak voltak. Persze, hogy ugyanúgy ismétlődött minden, mert nem vettem észre, nem akartam észrevenni a kiindulópontom hazugságát: azt hittem, elég, ha én szeretem, és ő törvényszerűen szeretni fog, ha közel kerülünk egymáshoz.

Ó, de hülye voltam! Most én is főbe lőttem volna magamat, ha az én kezemben lett volna a pisztoly. És minderre csak most jöttem rá, most, amikor már késő. Mert ha most Zea lelő, és a zárt kapuk miatt nem tudok kimenni a programból regenerálódni, akkor nem biztos, hogy emlékezni fogok a következő testben erre a felismerésre. Túl közel lesz a véghez, nem fog tudni beépülni. És csak a köröket futhatom újra.

Zea mereven ült velem szemben. Még mindig nem húzta meg a ravaszt. Az arca halottsápadt volt, a gyönyörű zöld szeme rideg és fénytelen. De nem lőtt.

Belém hasított a felismerés, hogy Zea nem tud ölni. Sosem tudott, és az eltelt évezredek alatt sem tanult meg. Nem érdekelte a program játékszabálya, ő ragaszkodott a saját, belső, eredeti törvényéhez. Sohasem ölt.

Nem fog lelőni engem. De ettől csak még katasztrofálisabb lesz a helyzetem. Ha megölne, akkor valamit kiengedhetne a keserűségéből, megfizethetne a szenvedésekért, amit okoztam neki, és csökkenhetne köztünk a távolság. De ha megölne, akkor hasonlítana is egy kicsit rám, és azt tenné meg, amit annyira elítél. Ha megölne, nem tudna megbocsátani önmagának. Ha nem öl meg, nem fog tudni megbocsátani nekem.

Patthelyzet. Sosem hittem végzetben vagy sorsban, se megváltoztathatatlan helyzetekben, az Alapítók mindig szabadon formálhatták az életüket. De most láttam, hogy az ember képes lehet úgy összegubancolni az életét, hogy nem jöhet ki belőle jó megoldás.

Zea lassan letette a pisztolyt az asztalra, felnézett azzal a fénytelen tekintetével, amitől nagyon-nagyon rosszul éreztem magamat, és visszafojtott indulattal csak annyit mondott:

– Te rohadék!

  Ennyit. Nem vágott pofon, nem ugrott nekem, nem rúgott ágyékon. Pedig annyira szerettem volna, ha kiad valamit a dühéből, és ezzel csökken a magában hordozott indulat. Jó lett volna fizikai fájdalmat érezni miatta, szenvedni érte, és reménykedni. De ezzel a hideg kijelentéssel elvágott minden reményt. Tudtam, hogy megtartja magában az érzéseit. Gyűlölni fog. Soha nem bocsát meg.

Felállt, eltette a pisztolyt a táskájába, és az ajtó felé indult. Amikor a kilincsre tette a kezét, visszafordult. Ugyanaz a hideg tekintet szegeződött rám.

– A házra és a pincében levő központra szükségünk van. Ha akadályozni mered a munkánkat, el foglak távolítani az útból. Holnap reggel kilencre jövünk. – Azzal elment. Az ajtó keményen csattant mögötte. Legalább azt bevágta, ha már nekem nem húzott be egyet.

Ültem a fotelben, hallgattam a távolodó autózúgást, és kezdtem lassan indulattá átformálni az előbbi kétségbeesett hangulatomat. Tapasztalatból tudtam, hogy dühösnek lenni mindig jobb, mint szomorúnak vagy szerencsétlennek érezni magamat. A dühben legalább van energia. Attól még életképes az ember. Rosszul van tőle, de élőnek érzi magát. Egy rosszul élő élőnek. De ha engedném, hogy elborítson az a csalódottság, elkeseredettség, reménytelenség, ami megjelent bennem az előbb, akkor könnyen halott lennék. Akár valódi halott, mert mégiscsak főbe lövöm magam, hogy megkönnyítsem Zea dolgát, vagy járkáló halott, zombi, aki fizikailag ugyan itt van, de a lelke halott. Van egy nagy hajlandóság a zombiságra ebben a Johntól örökölt testben, nem volt kedvem belecsúszni.

Inkább felháborodtam azon, hogy mit képzel rólam Zea! Azt hiszi, képes lennék elrontani vagy akadályozni a csoportja működését? Nem tűnt fel neki, hogy kétszer is megmentettem őket az előbb? Még ha azt nem is tudja, hogy a Törvényt átírtam, azt láthatta, hogy eltüntettem a fekete ruhásokat. És ilyen gyorsan elfelejti, amit Keira mondott, hogy segítettem a kódok visszaszerzésében! Ha én nem jövök, akkor John teste halott, és vele együtt elvesztek volna a kódok is. Akkor még ennyit sem tudnának csinálni, mint most. Ez a hála a sok szendvicsért, kávéért, figyelemért! Ilyen gyorsan elfelejti, hogy miket tettem értük ez alatt az egy nap alatt is!

Na, persze pontosan tudtam a dühöm alatt is, hogy egy nap alatt nem lehet jóvátenni évezredek szemétkedését. És a dühömet fokozatosan magam ellen kellett fordítanom, mert Zea ellen elfogytak az érveim. Csak magamat hibáztathattam. Mégis, hogyan gondolhattam, hogy egy hazugságra, elhallgatásra épülő tervből jó dolog sülhet ki? Olyan voltam, mint egy zöldfülű kezdő. Kitaláltam egy légvárat, és gondolkodás nélkül beleugrottam. Persze, hogy pofára esés lett belőle. Mi mást vártam? Eleve hibás volt a kiindulópont. És már régen fel kellett volna ismernem a hazugság-örvényt, hiszen teljesen azonos minta szerint működtek a találkozásaink. Én az erős, az agresszív, ő az áldozat. Aztán én erőlködöm, ő meg elmenekül a halálba. Olyan nyilvánvaló! Hogyhogy nem láttam meg ezt korábban? Miért nem változattam a programon? Annyi mindent tehettem volna, én meg beleragadtam az egoista tükörtermem körforgásába. Annyira biztos voltam abban, hogy szeretni fog engem.

Hát tessék, itt van a vége. Most is Zea győzött. Még ezek után sem ölt meg. Ő nem öl, még egy ilyen alakot sem, aki ennyiszer meggyötörte. Én meg neki akartam megmagyarázni, hogy amikor meggyilkolom, az csak játékból van, nem komoly.

Hű, de ostoba vagyok.

Na, körbeértem. Nem akarok ezzel egy újabb körhintát indítani. A nyavalygás is hazugság. Az, amikor nagyobbra fújunk fel egy problémát, mint amekkora az valójában.

Tény, hogy hülyeséget csináltam. Ez van. Zea ebben az életben nem fog közel engedni magához. Annyit tehetek, hogy most nyugton maradok, és azzal foglalkozom, amivel érdemes, ami nem egy reménytelen légvár. Meg kell próbálnom segíteni a többieknek, hogy megjavítsuk ezt a programot. A szerelmet pedig félretesszük jobb időkre.

Sóhajtottam egy nagyot, aztán felálltam, és elindultam végre lefeküdni.

A zuhany alatt sokáig áztattam magamat, és reméltem, hogy a meleg víz kimossa belőlem a maradék önsajnálatot és önvádat. Nagyjából sikerült, mert elég megtisztulva hevertem végig az ágyon. Hosszú nap volt, és nézzük a jó részét. Bár nem volt benne túl sok pozitívum, de az biztos, hogy mostantól új törvénye van ennek a világnak. És ha már játék ez a világ, hát érezzük magunkat benne jól.

Ezzel a gondolattal aludtam el.