13. Az első látogató

Csöngettek. Na, eddig egészen csöndes nap volt. Most vajon ki jön?

Kinyitottam az ajtón. A küszöbön egy ifjú görög isten állt. Egy elég bizonytalan görög isten. Nagyon szép arcú srác volt, huszonöt év körüli, göndör szőke fürtökkel, kék szemekkel, és sportos alakkal. Egy laptop-táskát szorított védekezően maga elé, és csodálkozva bámult. A száját kinyitotta, de nem szólalt meg. A testemet nézte. A fenébe, lassan mégis hozzá kell szoknom a felöltözéshez, mert mindenki fennakad a meztelenségemen.

– Helló – mondtam barátságosan, hogy oldjam a hangulatot.

A fiú becsukta a száját, megköszörülte a torkát, aztán válaszolt:

– Helló. Zea mondta, hogy baleseted volt. Jól vagy?

– Aha. Láthatod. – Gyorsan végignézett rajtam, aztán inkább az ajtófélfára szegezte a tekintetét, és annak kezdett el hadarni:

– Ez a látogatás nem az, aminek gondolod. Megbeszéltük már, befejeztük, vége, nem szeretném újrakezdeni. Ez így mindkettőnknek sokkal biztonságosabb. Aggódtam érted, de Zea szerint is jól vagy. Csak van valami… – itt újra rám nézett, aztán a tekintete végigfutott a mellkasomon, a karomon, és megakadt. Gyanakodva összeráncolta a homlokát. – Tényleg te vagy az, John?

Hát igen, közben rájöttem, hogy a srác Daniel lehet, aki láthatta párszor meztelenül Johnt, és akkor nem egészen így nézett ki a teste. Most mit mondjak?

Az ösztönömre hallgattam. Annak a részemnek legalább volt ötlete a cselekvésre. Nagyon konkrét ötlete. Odahajoltam, és határozottan szájon csókoltam a fiút. Nagyon szép, ívelt szája volt. Meghökkent, de nem tiltakozott. A laptop-táskát leengedte maga elől. Átöleltem, magamhoz húztam, és jó alaposan kiélveztem a helyzetet. Jó volt érezni a fiatal férfitestet a karjaim között. És be is indultak azonnal az energiák bennem, akár itt az ajtóban is folytathattuk volna a dolgot. Elégedetten tapasztaltam, hogy nincs semmi gond a szexuális aktivitásommal. Ezek szerint csak annyi volt a probléma, hogy eddig ez a test a férfiakra volt beállítva, azokra reagált. Tehát minden rendben. Most, hogy már én irányítom, akkor indul be, amikor csak akarom.

Egész jól elvoltunk egymással a küszöbön, amikor a nappali felől köhintést hallottam. Keira ácsorgott ott, vöröslő arccal, és csak annyit mondott:

– Mrs. Montgomery…

Felnéztünk mindketten, a vénasszony az ablakában állt a távcsövével. Engem már nem zavart, vigyorogva odaintegettem neki. De Daniel kibontakozott az ölelésemből, és Keirára nézett. Aztán rám.

– Ő kicsoda? – kérdezte bizalmatlanul.

– Ó, csak a szomszéd lány – mondtam lazán.

Beljebb jöttünk, becsuktam az ajtót. Keira és Daniel kezet fogtak. Aranyosak voltak, mind a ketten nagy zavarban, dadogva mutatkoztak be. Daniel csodálkozva nézett végig a tiszta, rendezett nappalin, aztán újra felém fordult.

– Toby jól van? ­– És legalább akkora aggódás volt a hangjában, mint amikor az én hogylétem felől érdeklődött.

– Igen, tökéletesen érzi magát, ott napozik a medence szélén. – De ekkor már Toby befelé lépegetett a teraszajtón, önmagához képest jelentős sebességgel, és egyenesen Danielhez igyekezett. Daniel eléje ment, leguggolt hozzá, megvakargatta a tarkójánál, Toby pedig nagyban nyújtogatta a nyelvét, és igyekezett képen nyalni. Azt hiszem, ha kutya lett volna, a farkát is csóválta volna. Egyértelmű volt, hogy emlékszik Danielre, és nagyon örül neki. Rájöttem, hogy Danielnek is kedvence lehetett ez a leguán, és most mindketten boldogok, hogy viszontlátják egymást. Persze, Keira mondta, hogy ez a fiú a Sárkányok népéből való, vagyis az én népemhez tartozik. Mi szeretjük a dinoszauruszokat, és a mai ivadékaikat, az ilyen kis mini sárkányokat is.

Örvendeztek Tobyval egymásnak egy ideig, aztán Daniel felállt, és rám nézett.

– Köszönöm, hogy így vigyázol rá. Rendes tőled.

– Szívesen – mondtam. – Jól elvagyunk az öregfiúval.

Toby válaszul hozzám is odaballagott, rátette karmos lábát a lábfejemre, és felnézett rám. Okos egy állat, az biztos. Aztán nyugodtan visszasétált a kertbe, és elheveredett a napon. Gondolom megnyugodott, hogy teljes a személyzet a házban.

  Daniel elővette a laptopját, és kinyitotta az íróasztalon.

– Szakmai ügyben jöttem. Nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk – mondta komolyan. – Olyat, ami csak ránk tartozik.

  Keira azonnal kapcsolt.

– Tudok mindenről, már én is majdnem a csapathoz tartozom – mondta gyorsan. – Johnnak sokat segítettem eddig is, most akar bemutatni Zeának. Jól értek az informatikához. Szeretnék a csoporthoz csatlakozni. Úgyhogy nyugodtan beszélhetsz előttem.

  Daniel kérdőn nézett rám, én komolyan bólogattam, úgyhogy bekapcsolta a laptopot. Szép, színes kép volt rajta, a Föld térképe és rajta rengeteg tarka, kusza vonal, örvények és hullámok egymás hegyén-hátán. Műalkotásnak jól nézett ki.

– Ezt nézd! – Mutatott egy nagy vonalgombolyagra Japán környékén, az óceánban. – Nagyon gyorsan növekszik, és nagyon zavaros. Még nem láttam ilyet, nem tudom, mi lesz belőle. De ijesztőnek tűnik. Úgy gondoltam, muszáj azonnal megmutatnom neked.

– Nagyon érdekes – mondtam az igazságnak megfelelően. Tényleg érdekes alakzat volt. És fogalmam sem volt, mit jelenthet.

  Keira viszont azonnal izgalomba jött. A foga közé kapott egy tollat, egy másikkal meg követni kezdte a monitoron kígyózó színes vonalakat, és közben olyanokat mondogatott, hogy: hű, aha, hűha, a mindenségit. Aztán rábökött az egyik kupacra:

– Ez itt egy geotermikus fraktál, ugye? Ez meg egy radioaktív fraktál töredéke. De hol lehet a kiindulópontja? És miért szóródik ilyen furcsán szét? Milyen mélységben látod ezt a szálat? – És Danielre nézett, de ő nem válaszolt. Döbbenten tekintett hol Keirára, hol rám. Nem volt egy hülyegyerek. Leesett neki a tantusz.

­– Te vagy John? – kérdezte Keirát.

  A lány meghökkent, kivette a szájából a tollat, és segélykérően nézett rám. Hát igen. Ez van, ha az ember színészkedni akar, de nem tanulja meg a szerepet. Egy Uralkodó sose akarjon mást játszani, nem neki való. Akárki lehetek, az álcázáshoz értek, a valódi énemet nem muszáj mindenki orrára kötnöm. De ne akarjam egy konkrét másik ember életét folytatni, az úgyse sikerül. És nem is éri meg a fáradságot.

Bólintottam.

– Igen, John most Keiraként él. Én csak egy Látogató vagyok, a baleset után én tudtam életben tartani ezt a testet.

– Ezt Zea is tudja? – kérdezte számonkérően. Hát, ez bizony jó kérdés.

– Még nem. A baleset után még nem tűnt fontosnak. De ha újra találkozunk, majd elmondjuk neki. – Magamban sóhajtottam egyet, és erősen reméltem, hogy Zea nem fog azonnal törölni az ismerősei köréből. Talán nem, ha Keira elmondja, hogy segítettem neki a kódok visszaszerzésében.

Keirának is valami ilyen juthatott az eszébe, mert gyorsan magyarázni kezdett:

– Tudod, Daniel, az ember eleinte össze van zavarodva egy testbe érkezésnél. Főleg, ha egy baleseti sérülést, egy hirtelen távozást kell korrigálnia. Ezért nem szólt eddig Zeának. De én sokat köszönhetek neki, igazán. Nagyon rendes, ismerte a régi kódjaimat, és általa van egy új belépési kódunk is. Majd még ki kell tapasztalnunk, hol használható. Szóval minden rendben van vele, hidd el.

  Daniel pislogott még párat. Én közben megállapítottam, hogy amikor bizonytalan, nagyon hasonlóan reagál, mint Keira, vagyis az eredeti John. Aranyosak, illenek egymáshoz. Egy kicsit sajnáltam, mert szívesen megtapasztaltam volna a testi kontaktust a fiatal görög istennel, de nem akartam belepiszkálni a kettőjük dolgába. Néztem, ahogy a monitor előtt összeér a fejük, és biztos voltam benne, hogy ebben a szereposztásban is egymásra találnak. És mivel Keira már egyedül tartózkodik a testében, nem lesz akadálya a boldogságuknak.

  Én nyugodtan elmélkedhettem ilyen romantikus irányokon, mert közben ők ketten teljesen belemerültek a színes kép elemzésébe. Daniel újabb vonalakat varázsolt a monitorra, mozgóképpé tette, láttam, hogy mindenféle változások történnek. Úgy tűnt, ők nagyjából értik is, mi zajlik. Egyre izgatottabbak lettek.

– Erről azonnal szólnunk kell Zeának – mondta Keira. – A legjobb lesz, ha összehívjuk a csapatot. Sürgősen ellenőriznünk kell, hogy a többi csoport mit érzékel ebből a változásból. Bármi is ez, már most nagyobb, mint amit eddig láttunk, és tovább növekszik. Nagyon veszélyesnek tűnik.

  Azzal telefont ragadott. Persze az enyémet, vagyis John telefonját kapta fel. De aztán megállt a keze.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha te hívod fel Zeát ­– mondta Danielnek. – És szólj, hogy itt vagy nálam, rendben van a lakás, jöhet ide a csapat. Úgyis szükségünk lesz a pincében levő számítógépekre. Monitoroznunk kell minden szinten az energiaváltozásokat.

 

  Daniel telefonált, én meg felballagtam az emeletre. Muszáj lesz felöltöznöm, ha csak minimálisan is. Találtam egy laza rövidnadrágot meg egy ujjatlan pólót. Ezek legalább kényelmesek voltak, és nem sokat takartak a testemből, amivel szerettem volna Zeát elbűvölni. Persze, ha hajlandó lesz rám nézni még azután is, amikor kiderül, mégsem az eredeti John vagyok.

Aztán a konyhában leltároztam a készletet, és amíg a fiatalok tovább folytatták a szakmai értekezésüket, alkottam pár szendvicset és hidegtálat. Valószínűleg szükség lesz rá, ha nagyobb tanácskozást akarnak majd folytatni. És a jóllakott ember barátságosabb ember, ezt már régóta tapasztaltam. 

Úgyhogy mindenre felkészülten vártam Zeát.

12. Délelőtti beszélgetés

Nekem se volt jókedvem, de a kiscsaj nálam is szerencsétlenebbnek tűnt. Bár a tudatossága megvolt, de kívülről nem látszott rajta, hogy az első Száznegyvennégyezerből való, és itt van a programban a kezdetektől. Túl fiatal volt. Nem a teste, az húsz év körüli lehetett, hanem az energiája. Ott volt az a sok tudás benne, de kevés a tapasztalata. És így már érthető lett, hogy miért láttam olyan rendetlenséget a fejében. Az információ egy részét úgy vette át Roberttől, és nem tudta jól beépíteni. A sajátja meg összekeveredett attól a skizofrén állapottól, amiben két évig élt.

– Mennyit töltöttél eddig a programban? ­– kérdeztem, hogy valahogy továbblendítsem a beszélgetést.

– Nem túl sokat – mondta szégyenlősen. – Nekem túl zavaros volt ez a sokféle nép már a legelejétől kezdve. Inkább a rendszert vizsgálgattam, elméleteket tanultam, filozófiai rendszereket tanulmányoztam. Azt reméltem, ha a program működésének minden részét értem, akkor már nem érzem magamat olyan elveszettnek benne. És nem látom annyira veszélyesnek a többi embert sem, ha tudom, mi működteti őket. Főleg kolostorokban töltöttem az időt, vagy zárt, titkos iskolákban. Ezért sokat tudok a világ elméleti részéről. A társadalmi élet viszont sosem ment nekem. Eddig általában férfitestben éltem, mert az volt az egyszerűbb választás. Kiszámíthatóbban működött, nagyobb védettséget adott. Partnernek is inkább férfiakat választottam, mert hozzájuk jobban mertem kapcsolódni. De így is sokszor csalódtam. Aztán két éve, amikor amúgy is a padlón voltam amiatt, ami Roberttel történt, megismertem Danielt. Ha ő nincs, akkor nem tudom áthozni a tudást Roberttől, pedig azóta több katasztrófát is elhárítottunk azokkal az információkkal, amiket tőle szereztem. Zea úgy gondolja, ezeket mind Roberttől tanultam. Csak azt nem tudja, hogy milyen módon.

  Daniel, az újabb szereplő, leltároztam magamban. Aki hazahozta az autómat, és valamiért nem akart találkozni velem. Most már értem, miért nem. Vele élt John korábban, és három hónapja szakítottak. Eddig oké. Lássuk, mit kell még tudnom róla.

– Ki ez a Daniel? – kérdeztem.

– Egy nagyon klassz srác – mondta Keira, és először láttam boldogan mosolyogni. – Gyönyörű a teste és a lelke is. És különleges a tudása. Nagyon érzékeny, látja az energia mozgását, érzékeli a frekvenciaváltozásokat. Zea talált rá, ő hívta a csoportba. Daniel a Sárkányok világából jött, most először járt itt. Őt is beszívta az örvény, és a megszületése után sokáig azt sem tudta, hogy hova került. Azt hitték, hogy valami baja van, fogyatékos, mert magába zárkózott, és furcsán reagált a külvilágra. Sokféleképpen vizsgálgatták, végül azt mondták, hogy talán autista. De szerencsére a családja hitt benne, ők érezték, hogy különleges lélek van belül, csak nem tud megnyilvánulni. Szerették, védték, és tanították az életre. Aztán egyszer csak ő is rájött, hogy hogyan tudja megértetni magát a többi emberrel, és kinyílt. Nagyon szereti a zenét, azt mondja, látja a hangokat, nagyon színesek, szépek, ahogy keringenek és hullámoznak a levegőben.

Eleinte nálunk is az volt a gond, hogy nem értettük, amit Daniel mondani akart nekünk. Mármint a fontos dolgokról, a programban zajló változásokról. Mert hiába beszéltünk mindannyian angolul, a szavait nem tudtuk értelmezni. Csak utólag jöttünk rá, amikor már bekövetkezett az esemény, hogy mire akart minket figyelmeztetni. Különleges kódokat, képeket használt, de nem tudtuk lefordítani. Aztán én elkezdtem magyarázni neki a matematika rendszerét, átírtam a hangokat számokká, megmutattam a zene és az események számítógépes modellezésének formáját, és végre közös nyelvet találtunk. Együtt készítettünk egy olyan programot, amibe ő bele tudja írni azt, amit megérez, mi meg megértjük, hogy miről van szó. Nagyon fontos tagja lett a csapatnak, sokat köszönhetünk neki. Így már jóval korábban felkészülhetünk egy-egy komoly akcióra, és időben beavatkozhatunk, a bajok kezdeténél.

A közös munka során nagyon közel kerültünk egymáshoz, pedig én elég rossz formában voltam. De ő sokáig, nagyon sokáig eltűrte a szélsőséges érzelmi rohamaimat, a depressziómat és a támadásokat. Látta a belső kettősségemet, bár azt valószínűleg nem értette, hogy mi az oka. Nem kérdezősködött, elfogadott olyannak, amilyen voltam. Én pedig még soha nem szerettem senkit ennyire, mint őt. Robert pontosan ezt használta ki. Tudta, ha Danielt el tudja marni mellőlem, én össze fogok omlani, és ő kiszabadul. És végül Daniel tényleg elment. Azt mondta, szeret, bárhol is élünk, de azt érzi, hogy ő is oka az én kitöréseimnek. És annyit tud tenni, hogy távol tartja magát tőlem. Hátha ezzel segíthet nekem lenyugodni, stabilizálódni.

Megértettem és elfogadtam a döntését. Sőt igazából örültem neki, mert bár nagyon ragaszkodtam hozzá, én is rettegtem attól, hogy Robert hatására megölöm őt. Úgyhogy megegyeztünk, hogy nem találkozunk többet. Csak Zea közvetít köztünk.

  Keira elhallgatott, és újra szomorúan nézett maga elé. Pedig amikor az elején elmosolyodott, rájöttem, hogy milyen szép. Most már őt magát láttam, nem Zeát képzeltem bele. Kedves arca volt, szép szeme, és annál a mosolynál felragyogott benne az első Száznegyvennégyezer ereje is. Nincs teljesen elveszve a lelke, csak kissé eltemette magát. Lehet, hogy ez a női test még jobban is illik hozzá, mint a korábbi férfi.

Erről eszembe jutott valami.

– Hogyan találtál ilyen gyorsan másik testet? – kérdeztem.

– Ó, csak szerencsém volt – mondta. – Keira itt lakott pár hete a szomszédban, és nagyon elege volt az életéből. Ő ajánlotta fel, hogy lépjek át a testébe, legalább visszamehet egy időre, hogy jobban megtervezhesse a következő születését. Mert ezt most jól elszúrta. Ő is az újak közül való volt, Látogató, aki itt vette észre, hogy csapdába került. A Sellők népének a karakterébe lépett bele, aztán itt vergődött az irányíthatatlan érzései között. Rosszul választott magának családot is, csak rábökött két emberre, azt hitte, nem olyan fontos, kik a szülei. Aztán állandóan szenvedett, idegennek érezte magát köztük. Elszökött otthonról, intézetbe került, aztán, ahogy nagykorú lett, már szabadon csavargott a világban. A szomszédba, Mr. Thomsonhoz igazából úgy lopózott be, mert nem volt pénze, és kaját akart szerezni. Mr. Thomson viszont meghallotta. Ő egy öreg, vak ember, szinte mindig kint üldögél a tornácán és szájharmonikázik. Nagyon jó ember. Felajánlotta Keirának, hogy maradjon nála egy ideig. Mrs. Montgomery persze már másnap feljelentette őt, hogy kiskorú lányt rejteget, és biztosan erkölcstelen dolgokat csinálnak. Ki is jöttek a gyermekvédelmisek, megállapították, hogy Keira már nagykorú, huszonnégy éves, és semmi akadálya, hogy itt lakjon Mr. Thomsonnál. – Újra elmosolyodott, élénkebb lett. – Mrs. Montgomery már mindenkit feljelentett a környéken, a legkülönbözőbb okok miatt. Az itteniek annyit jártak a rendőrségre, vádlottként és tanúként is, hogy teljesen immunisak lettek minden eseményre. Ha az egyik ház a szemük előtt emelkedne a magasba, akkor is csak behúznák a függönyt az ablakon, és néznék tovább a tévét. Tegnap este is mindenkinek hallania kellett a lövéseket, jó nagyokat szóltak, de amikor a rendőrök körbejárták a házakat, senki sem tanúskodott. Ezért tudtad megúszni.

  Tegnap este. Olyan távolinak tűnt már, mintha sokkal hosszabb ideje lennék itt. És előfordulhat, hogy nagyon hosszú ideig itt fogok még maradni.

Kell lennie valamilyen megoldásnak. Nem fogok egy programban rostokolni évekig!

11. Folytatódik a második nap

Szóval ott tartottam, hogy békésen megreggeliztünk. Aztán elraktam a maradék kaját, Tobyt kiengedtem napozni a kertbe, és Keirával leültünk a nappaliban.

– Azt hiszem, mégis beszélnem kell neked Robertről – mondta a kiscsaj.

– Jó – hagytam rá, és hátradőltem a fotelban. Békés hangulatom volt. Vajon mikor hívhatom fel Zeát? Vagy ő hív majd engem? Remélem, megkérdezi, hogy vagyok a tegnapi baleset után. Addig pedig jó lesz, ha minél többet megtudok John eddigi életéről. – Tehát ki ez a Robert?

– Ő a korábbi barátom, akivel hat évig együtt éltünk. Nagyon jól ismeri a rendszert. Külsős, Látogató, de sokat élt már idebent, általában a Főnixek karakterében. Ő segített Zeáéknak, amikor 1962-ben leállították a programot.

– Ó, hát ők voltak! – Egyszerre nagyon éber lettem. – Mit csináltak pontosan?

– Én akkor még nem voltam a csapattal, úgyhogy csak a lényegét tudom. Zea alapító kódjával páran vissza tudtak menni az atlantiszi platformra, beléptek valahogy a Forrás terébe, és leállították a számlálót. Azt én sem értem, hogy miért nem omlott össze vagy fagyott le ettől az egész program. Valami komoly dolog viszont történt, mert Zeával nem lehet erről beszélni, azonnal elkomorul. Robert se mondott róla semmit, szerinte ezt nem kell másnak tudnia. Állítólag valaki ott maradt a Forrás terében közülük, őket meg kidobta a védelmi rendszer, és lezárt mindent. Azóta Zea kódja se működik, nem tudunk visszajutni oda, pedig Zea állandóan próbálkozik. A program irányítása leállt, állandóan figyelnünk kell, hogy hol akar elbillenni a rendszer, és igyekszünk beavatkozni, korrigálni. Teljesen labilis lett ez a világ, bármikor széteshet. Sok kis csoport van a világban, akikkel együtt kézi vezérléssel működtetjük azóta. Vannak nehézségek, de még működik… De ehhez folyamatosan készenlétben kell állnunk, hogy azonnal tudjunk reagálni, amikor megjelenik egy-egy probléma. Az én Technikusi tudásomra is nagy szükség van, csak az a baj, hogy amióta Roberttel szétmentünk, sokkal rosszabbul működöm. Ő pedig újra meg újra megjelenik, és meg akar ölni.

  Sok kérdésem lett hirtelen, úgy döntöttem, a legegyszerűbbnek tűnővel kezdem. Induljunk ki a jelenből, ami kézzelfogható. Mi van ezzel a fickóval?

– Ha Robert csak Látogató volt, akkor miért nem ment már el? Mi tartja még itt? Mi baja van veled? Vagyis velem?

Keira gyorsan pislogott párat, nyelt egyet, aztán válasz helyett visszakérdezett:

– Te is Látogató vagy, ugye? Nemrég jöttél?  

– Aha – mondtam. Nem volt kedvem pontosítgatni a helyzetemet.

– És nem volt a belépésnél valamilyen figyelmeztetés?

– Volt, de nem foglalkoztam vele.

– Nem olvastad el?

– Nem. Kellett volna?

– Hát, igen. Azt reméljük, hogy kint van a felirat, hogy ne jöjjenek be többen. Már így is alig tudjuk fenntartani ezt a rendszert. Túl sokan lettünk idebent.

– De hát miért nem indíttatok el egy jó kis járványt vagy valamilyen természeti katasztrófát? Az megoldaná a helyzetet.

– Nem, sajnos már nem – rázta a fejét. – Már nem használna. Úgyis csak ide jöhetnének vissza.

  Értetlenül néztem rá. Folytatta:

– Csak a számláló állt le, és a központi irányítás. A program többi része kontroll nélkül továbbra is fut, a népességszaporodás is, és egyre nagyobb mértékű lesz. Hiába halnának meg, a rendszer azonnal visszatölti őket. Ráadásul a kintről jövők nagy száma miatt teljes a káosz a népek között is, minden csoport felhígult a Látogatók miatt, kiszámíthatatlanná vált a csoportok viselkedése.

– De miért jönnek ilyen sokan be?

– Mert érdekesnek látják kívülről, izgalmasnak. Aztán amikor el akarnak menni, akkor jönnek rá, hogy csapdába kerültek. – Keira megállt, vett egy nagy levegőt, aztán kimondta: – 1962 óta minden kijárat zárva van. Csak bejönni lehet, távozni nem. Ez itt egy fekete lyuk, ami mindent magába szív. És attól tartunk, hogy bármikor önmagába roskadhat.

Hogy mi van? Döbbentem ültem a fotelban. Nincs kijárat? Hogyhogy? Itt ragadtam? Mi az, hogy nem léphetek ki egy játékból, ha úgy akarom?

Most én pislogtam nagyokat. Így már nem tűnt olyan jó kalandnak ez az egész. De azért a reményt nem adtam fel. Mégiscsak én vagyok az Uralkodó. Majd találok valami megoldást!

Keira megvárta, míg megemésztem a dolgot, aztán újra megszólalt:

– A központi szabályozás nélkül a rendszer olyan lett, mint egy örökké éhes, feneketlen örvény, nagy polipcsápokkal. Az eredeti Alapítók régi világai felé nyitva vannak a járatok, de csak egyirányúak. Hívják, szívják onnan a szereplőket, a programozottakat és a valódi játékosokat is. Sokan úgy esnek át ide, hogy azt sem tudják, hova jöttek. Csak benéztek egy nyitott ajtón, aztán hopp, már be is szippantotta őket a rendszer. Itt meg csak a tehetetlen tömeget növelik, ami miatt egyre nehezebb az irányítás. Ezek a nagy csoportok könnyen befolyásolhatók, terelhetők, billennek jobbra, balra, és inog velük a világ is. Sokszor kellett már a bolygó forgástengelyét is korrigálnunk, mert majdnem eldőlt.

– Ezt csináljátok tehát a számítógépekkel meg a kristálygömbbel? És működik?

– Egyelőre igen. De a program védelmi rendszere állandóan megpróbál letiltani bennünket, beméri és blokkolja a beavatkozásainkat. Folyamatosan változtatnunk kell a módszereket, mert ahogy sikeresen működik az egyik, a karbantartók felfedezik és leállítják. Mindig új útvonalakat és belépési lehetőségeket kell keresnünk. – Megint nyelt egyet, pislogott. ­– Tegnap este, amikor már fáradt voltál, elkértem a belépési kódodat. – Kicsit elpirult, várt, aztán folytatta. – Az az utolsó ablak a kinti kódot kérte, és te rutinból megadtad. Az éjjel azt ellenőriztem le, kipróbáltam, hátha nyitja a külső kapukat. De sajnos nem működik. Viszont be tudtam lépni olyan részekre, amikbe eddig nem, úgyhogy köszönet érte. – Ezt igyekezett lazán mondani, de azért félszemmel figyelt, nem ugrok-e neki.

De el voltam foglalva a saját gondolataimmal. Nem zavart, hogy az éjjel azt a számsort csellel szerezte meg tőlem. Ha simán csak kéri, akkor is megadtam volna. Azt viszont felfogtam, hogy tényleg nem tudok könnyedén kilépni innen. Bonyolódik a helyzet.

Keira gyorsabban kezdett beszélni, gondolom azért, hogy ne foglalkozzak a cseles kis akciójával:

– Roberttel viszont vigyáznod kell. Már máskor is próbált megtámadni, de úgy tűnik, most már tényleg veszélyes lett. Nagyon dühös rám.

– Miért is? Tőle milyen kódot szereztél meg?

Most mélyebben pirult el. Nagyot nyelt, aztán válaszolt:

– Őt, mindenestől szereztem meg. Muszáj volt a program működtetése miatt. Robert évek óta súlyos depressziós volt. Törölni akarta a memóriáját, mert már nem bírta tovább ezt a bezártságot. Nem tudott kimenni, ezért kiborult. Nem engedhettem el.

– Mit csináltál?

– Robert gyógyszereket vett be, hogy teljesen kiüsse magát, úgy haljon meg, és minél tovább a túloldalon, a semmiben maradhasson. De nagyon sok mindent tudott a rendszerről, én meg még keveset, ezért nem akartam elengedni. Nélküle nem tudtuk volna folytatni. Titokban csináltam egy örvény-kristályt, amit a hálószobánkba tettem. Tudtam, hogy ott akarja befejezni majd az életét. Amikor a lelke kábultan kiszállt, nem tudott elmenni, a kristály magába szívta. Bezártam oda. És amikor kellett a tudása, összekapcsolódtam vele, és megszereztem tőle.

  Keira elhallgatott, rajtam meg végigfutott a hideg. Ismertem a módszert, az ember belecsúszhat egyes programoknál ilyen csapdákba. De hogy valaki a haverjának csináljon ilyet, az azért szemét dolog. A Mágus-játékokban szoktak ezekkel a börtön-kristályokkal szórakozni a srácok, de én sose tartottam viccesnek. Más az, amikor tömlöcbe záratok valakit, vagy karóba húzatom, az a játék része. De az ember lelkével nem tisztességes dolog ezt csinálni. Teljesen megértettem ezt a Robertet. Ha engem zártak volna be, nekem is gyilkolni lenne kedvem.

– És hogyan tudott kijönni a kristályból?

– Sokszor volt szükség a tudására, úgyhogy gyakran kellett összekapcsolódnunk. És ahogy gyengült a gyógyszerek hatása, Robert egyre tudatosabb lett. Lassan átszivárgott az én testembe, úgy, hogy sokáig észre sem vettem. De aztán megjelent a hangja is a fejemben, először csak suttogva, aztán már kiabálva is, és próbálta átvenni a testem irányítását.

Én közben már Daniellel éltem együtt. De egyre depressziósabb lettem, elhanyagoltam magam, aztán jöttek a dühkitörések, megtámadtam Danielt is. Vagyis nem én, hanem Robert, amikor sikerült egy-egy időre irányítania engem. Gyógyszereket kellett szednem, hogy elnyomjam magamban, de ezzel én is gyengültem. És erről az egészről nem mertem beszélni senkinek, mert én is szégyelltem, amit tettem. Tudtam, hogy Zea nem engedte volna meg, még akkor sem, ha a programért volt rá szükség. Bennem volt végül Robert összes tudása, de ezzel együtt a lelke, a depressziója is, és ráadásul egy folytonos élethalálharc zajlott belül.

Daniel nem is bírta tovább, és kétévi együttélés után, három hónapja elköltözött. Akkor már naponta voltak dührohamaim, vagy pedig bambán néztem csak magam elé.

Amikor Daniel elment, én is feladtam. Engedtem Robert hatásának, és bevettem egy halom gyógyszert én is, hogy meghaljak. Elkábultam, és Robert végre kiszabadulhatott belőlem. Ahogy elment, magamhoz tértem, kihánytam a többi gyógyszert, és végül életben maradtam. De Robertben az elmúlt évek alatt felgyűlt a bosszúvágy, és testbe költözött újra. Azóta rám vadászik.

Miután kilépett belőlem, kicsit jobban lettem, legalább a hangzavar megszűnt a fejemben. De a depresszióm mégsem múlt el, mert hiányzott belőlem a korábbi energiája. Erőtlen és kedvetlen voltam. És közben állandóan attól kellett félnem, hogy mikor fog megtámadni. Azóta se mondtam senkinek, hogy milyen helyzetbe sodortam magamat. De az a legrosszabb, hogy most már nagyon sajnálom, amit tettem. De nem tudok Roberttől bocsánatot kérni, mert nem hallgat meg. Pedig tényleg sajnálom.

  Elhallgatott, könnyes lett a szeme. Néztem ezt a kis fekete lányt, ahogy magába roskadva kuporgott a fotelben, és én is sajnáltam. Őt is, azt a Robertet is. Meg egy kicsit magamat is, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Rabja voltam egy programnak. Én, az Uralkodó!

Ez nem jó játék. 

10. A Teremtésről

Eszembe jutott, hogy nem mindenki emlékezhet arra, hogyan is kezdődött ez az egész. Akkor most röviden elmondom. Régen volt, és olyan egyszerűen indult. Egyikőnk sem gondolta, hogy ekkora dolog lesz belőle.

Egy játék-világtalálkozón kezdődött. Különleges, nagyszabású rendezvény volt, ott voltak a valós szerepjátékosok és a virtuális játékprogramozók is.

Ugyanis abban a kinti világban is vannak ilyen szórakozások. Pontosabban Zea csapata azért hozta be ezeket a játékokat ide, hogy felismerhessétek, miben vagytok.

Tehát vannak azok, akik az anyagi világban létrehozzák a környezetet, ahol játszani akarnak, jelmezeket és eszközöket készítenek, beöltöznek, és beleélik magukat abba a helyzetbe. Eljátsszák például a régi történelmi eseményeket, újra élik a régi korokat. Vagy kitalálnak nem létező birodalmakat, megalkotják a törvényeket, és úgy élnek.

Ők az Anyagi világban játszanak. Ez lehet hosszú távú is, akár egy egész életre szóló. Vannak csoportok, akik egész bolygókat alakítanak át, és ott élik a saját fantáziájuk szabályai által megalkotott életet.

Aztán van a Szellemi világ játszótere, a virtuális valóság. Itt ülhet az ember a szobájában, és a számítógép képernyőjén nézheti a másik világot, ahol kalandokat él meg. Vagy elmehet olyan helyekre, ahol nagy termekben holografikusan kivetített térben szórakozhat, mintha valóságos lenne. De ez persze nem az. Ha ezek a programok egy idő után lekapcsolnak, csak üres falak maradnak utánuk. Ezt lehet egyedül is játszani, vagy másokkal együtt.

Nekem volt egy saját programom, amiben én voltam a főnök, a legerősebb lény, és sorra legyőztem a számítógépes program által generált többi lényt. Jó program volt, sok szinttel, sokféle lehetőséggel, de egy idő után unalmassá vált.

Azon a régi rendezvényen megcsodáltam mások alkotásait. Ott volt egy srác, aki szinte a semmiből, apró alkotóelemekből tudott létrehozni bonyolultan működő anyagi rendszereket, építményeket. Ő lett aztán a Por népének a Teremtője.

Volt a Főnix, akinek a számítógépes programja tökéletes virtuális valóságot épített fel, ami felemésztette saját magát, és aztán egy másik formában újrateremtette. Egy csodálatos örökmozgó rendszer volt.

Leültünk hármasban beszélgetni, és kitaláltuk, hogy csináljunk egy közös programot. Olyat, amiben fele-fele arányban van az anyagi és a virtuális valóság. Ehhez kellett még legalább egy ember. Írtunk egy felhívást, amire váratlanul sokan jelentkeztek.

Többször tárgyaltunk, ötleteltünk, és a végén tizenketten maradtunk, akik aztán megteremtettük ezt a játékvilágot. Egy saját, külön bolygón hoztuk létre, ami korábban üres volt, hogy legyen elég hely mindenkinek, és ne zavarjanak minket a szomszédok.

A világ fele tehát valódi anyag lett, létező hely, a másik fele viszont virtuális kivetítés, ami csak a közös megegyezés miatt tűnik valósnak. Bármikor átírható, módosítható.

Mi, tizenketten lettünk az Alapítók. És mindegyikünknek volt egy csoportja, amit megteremtett, amit irányított. Ez volt az ő népe.

Hatan képviselték az Anyagi világot:

– a Hegyek népe, a Bölcsek

– a Földek népe, a Mesteremberek

– a Por népe, a Dolgozók

– a Kardok népe, a Harcosok

– a Pajzsok népe, az Őrzők

– a Csillagok népe, a Technikusok.

Aztán a Szellemi világ képviselői:

– a Sárkányok népe, az Uralkodók – ez az én népem

– a Griffmadarak népe, a Beszélők

– az Angyalok népe, a Közvetítők

– a Sellők népe, a Művészek

– a Kentaurok népe, a Tanítók

– a Főnix népe, a Teremtők és Pusztítók

Ha már tizenketten jöttünk össze, ezt használtuk kiinduló számnak. Első körben mindenki megteremtett magának tizenkét avatárt, olyan szereplőt, akiben még az összes tudása benne volt. Aztán őket klónoztuk, sokszoroztuk meg, ezerszer, így lett alapból tizenkétezer fő mindenkinél. Ők lettek az első szereplők, az első száznegyvennégyezer létező játékos. Bár csak a játékvilágban, a számítógépes program által léteztek, de bennük nagy volt a szellemi tudatosság. Képesek voltak éber tudattal kilépni az egyik virtuális testből, és belépni egy másikba. Ébrenjárónak neveztük őket. A két élet között is sokkal tudatosabban tervezték meg a következő játékba lépésüket, mint a későbbi, egyszerűbb karakterek. De persze a létezésük ehhez a színtérhez volt kötve.

Aztán, hogy érdekes legyen a játék, az első tizenkettőt kivéve, mindegyik kettévágtuk úgy, hogy ne legyenek teljesen egyformák. Így lettek férfiak és nők belőlük. Ez a Főnix ötlete volt: széthasítani és egyesíteni, aztán újra szétszakítani, újra egyesíteni. Ebből alakult ki ennek a világnak a legvonzóbb, legizgalmasabb és legtöbb szenvedélyt megmozgató játéka, a szexualitás, és a következménye, a szaporodó szereplők. Ettől kezdve, ahogy elindult a program, a kettévágott szereplők keresni kezdték egymást, és ha találkoztak egy másik neművel, összeolvadtak, ebből újabb játékosok születtek a világra. Zseniális ötlet volt, önmagát fejlesztő program. Úgy, ahogy a fraktálok nőnek, úgy növekedett a népességünk, és közben variálódtak is a tulajdonságok.

Ez annyira eredeti és érdekes volt, hogy egyre többen jöttek kintről újak, Látogatók. Ők olyan emberek a kinti világból, akik beléptek a játszóterünkre, választottak maguknak egy-egy karaktert a megfelelő tulajdonságokkal, és elkezdték azt irányítani. Eredetileg csak a tizenkét Alapító volt valóban élő személy, a többi szereplő csak a virtuális világban létezett, és megszűnt volna, amint véget ér a program. Ahogy a számítógéped képernyőjén etetett kis tamagocsi vagy ki tudja milyen játékfigura sem létező, és megszűnik, ha törlöd a programját. Ilyenek voltatok valamikor ti is. Az életetek a Nagy és Ismeretlen Programozótól függött.

Vicces, ugye?

De aztán egyre több figura bőrébe bújt bele élő személy, kintről hozott ötletekkel variálni kezdték a mi eredeti programunkat. Voltak, akik az alapokat is át akarták írni, új népeket hoztak be, és ki akartak irtani régieket. Úgyhogy voltak nagy háborúink is az Idegenekkel. És előfordult, hogy jelentenünk kellett a kinti világ szakmai bizottságának, hogy a mi szellemi tulajdonunkat akarják megváltoztatni, átvenni az irányítást a játékprogramunk felett. Aztán ők intézkedtek, és a renitenseket kitiltották a világunkból.

De egy idő után köztünk, az Alapítók között is egyre több konfliktus adódott. A kettészakítottság a népeken belül is gyakran okozott testvérharcot, és a népek között is fokozódott a nézetkülönbség. Pedig az eleje még jól indult.  Az én programommal kezdtünk, a dinoszaurusz-világgal, amit a saját játszóteremről hoztam. Jó volt a vadászat, sokan élveztük, de aztán az érzékenyebb lelkű Alapítók változtatni akartak, nekik nem tetszett, hogy mindig ők lettek az áldozatok.

Úgyhogy jött a rózsaszín lányszoba, Lemúria a Sellők népe kedvéért. Azt meg mi, harcosabb, aktívabb Alapítók untuk meg egy idő után. Mi abban az érdekes, ha mindenki kedves, jó meg aranyos? És békésen fejlesztgeti önmagát meg a világot maga körül? Ehhez miért kell egy ilyen játékvilág? Menjen ki, aki így szeret élni, ez majdnem olyan, mint a kinti valóság. Leszavaztuk és elsüllyesztettük azt a játszóteret. A Sellők népének Alapítója meg is sértődött, sok játékosát visszavonta, vagy lecsökkentette a működésüket, és sokáig a víz alatti világban maradtak, siratgatva az elvesztett otthonukat.

Aztán kitaláltuk Atlantiszt, amiben már voltak jó kis konfliktusok is. Sikeresen fel is robbant végül az a tér. Valahogy kihagytuk a számításból, hogy nem csak virtuális ez a világ, és az alacsonyabb rezgésű anyag nem tud olyan gyorsan reagálni a frekvenciaváltozásra, mint a virtuális környezet. Szétcsúsztak a terek, meghasadt a felszín, elég nagy esély volt, hogy elveszítjük az egész programot, mindenestől. De aztán nagy áldozatok árán, egyes kiegészítők lekapcsolásával, valahogy mégis stabilizáltuk a helyzetet. Utána már jóval óvatosabban nyúltunk az anyaghoz, és tovább lassítottunk az időn is, hogy ha legközelebb valamit megint elszúrunk, legyen lehetőség a javításra.

A következő korszakokban egyre bonyolultabbá vált ez a világ, a népek is osztódtak, variálódtak, a program karakterei egyre tudatosabbak lettek, mert bennük volt a tanulási lehetőség. Továbbra is nagyon népszerű volt a kintiek között is, mert sokan, sokféleképpen játszhattak benne. Amikor kiléptem, és aztán a visszatérés előtt környezettanulmányt végeztem, láttam, hogy milyen sok a Látogató benne. Sok karakternek már várólistája is volt, annyian akartak beszállni a játékba, hogy sorban álltak a lehetőségért.

Nekem viszont egy idő után nem tetszett ez a sokféleség, amiből már nem ragyogtak ki olyan fényesen a Királyok, mint az elején, ezért egyre kevesebbet voltam idebent. Emiatt tovább csökkent a Sárkányok népének a hatalma, az Uralkodók kezdtek lesüllyedni a többiek szintjére.

Aztán jött az összeesküvés, a Griffmadarak, a Kentaurok és az Angyalok népe elkezdte a tudást szétteríteni, a felszín alatt szépen módosítgattak az eredeti szabályokon, és aztán a Kardok népével meg a Főnixek támogatásával kirobbantották a francia forradalmat. Azt üvöltötték, hogy „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” És lefejezték a királyokat.

Na, én akkor sértődtem meg igazán. Mert nem erről volt szó az elején. Ezzel kiírtak engem a történetből. Persze, reklamálhattam volna, de egy Uralkodó nem fog könyörögni a hatalmáért. Úgyhogy hagytam az egészet, legyen úgy, ahogy ők kitalálták. És nem jöttem volna vissza ide, játsszák csak tovább ők ezt a játékot, amíg véget nem ér.

Csakhogy itt volt Zea. Övé volt a Földek népe. És ő beleszeretett a népébe, és ebbe a játékvilágba.  

Én meg Zeába szerettem bele, de sajnos nem akart rólam tudomást venni, bármit is csináltam.

Pedig igazán sokszor próbálkoztam. Újra és újra kihívtam, de sosem jött át a küszöbön. Csak meghalt az egyik karakterben, aztán már lépett is át azonnal a következő testbe. Hiába vártam odakint.

Úgyhogy muszáj volt visszajönnöm, ha látni akartam. Megcsináltam magamnak az álruhát, többé nem látszott, hogy ki vagyok. Csak azért jöttem, hogy Zeával találkozzak, aztán ha meghalt, reménykedve mentem ki, de sosem várt ott.

Legutóbb 1941-et mutatott a számláló, amikor itt jártam. Na, az csúfos távozás volt. Orvul lelőttek, és én egy ideig nem vettem észre, hogy meghaltam. Teljesen eltompult a tudatom, és elvesztem a körülöttem zajló zűrzavarban. Bombák robbantak, fegyverek dörögtek, és több száz kísértet rohangált körülöttem kétségbeesve, akik szintén nem tudták, hogy mi történt velük. Megfertőzött a körülöttem tomboló káosz, magába szívott a rémület és a kétségbeesés mocsara. Itt sodródtam a tömegben hónapokig, majdnem belecsúsztam velük együtt az itteni túlvilágba, és ezzel együtt az öntudatlanságba. Az utolsó pillanatban, a Küszöbnél tértem magamhoz. Ott végre felismertem, hogy ez nem az ismerős kijárat, én nem tartozom ezekhez az emberekhez. Nagy nehezen kirángattam magam a csoporttudat kábulatából, és ott hagytam a katonák araszoló sorát. Összeszedtem magamat, megtaláltam a Kaput, és végre ki tudtam lépni innen. De hátborzongató élmény volt, hogy majdnem elnyelt ez a belső alvilág. Úgy döntöttem, nem kockáztatok többet, túl veszélyes egy Uralkodónak ez a megbolygatott rendszer. Elhatároztam, hogy odakint várom meg, amíg véget ér a program, és majd akkor találkozom Zeával.

Aztán telt az idő, és nekem elkezdett nagyon hiányozni. Megnéztem a számlálót, láttam, hogy mindjárt vége a játéknak, és úgy gondoltam, még egyszer, utoljára bejövök.

És most itt vagyok. Rövid időn belül rájöttem, hogy ez nem volt egy túl jó választás.

Aztán a végén, amikor már mindenen túljutottunk, felismertem, hogy ez volt életem legjobb döntése. 

De addig még történt pár dolog.

9. Másnap reggel

Iszonyú fejfájásra ébredtem. Résnyire kinyitottam a szemem, de szinte azonnal vissza is csuktam, mert a napfény késpengeként hatolt az agyamba. Mi van ezzel a testtel? Megbolondult?

Félig vakon kitapogatóztam a fürdőszobába, és keresgélni kezdtem a polcokon. Persze a fogkefén és a fogkrémen kívül semmit se találtam. Ettől a felismeréstől csillapodott a lüktető fejfájás, és megjelent pár normális gondolat bennem. Szegény test, megszokta, hogy teletömik mindenféle dilibogyóval, és most nem tud nélkülük működni. Tegnap óta nem vettem be egyet sem, pedig egy gyógyszertár alapkészlete itt sorakozott korábban a polcon. Nem csoda, ha szirénázó vészjelekkel üzen, hogy szerinte baj van.

Na, vegyük csak vissza az irányítást! Beálltam a zuhany alá, és kinyitottam a hidegvízcsapot. Aztán reflexből majdnem kiugrottam a fülkéből, ahogy végigborotválta a bőrömet a jeges vízsugár. Puhány egy alak volt ez a John, nem volt hozzászokva a hideg zuhanyhoz. Nem csoda, hogy most egy kis női testbe költözött. Az való neki, nem a kemény férfiélet. Majd én megnevelem ezt az elkényelmesedett testet.

Befelé koncentráltam, és most alaposan kipucoltam ezt a szervezetet. A baleset után csak az alapokat állítottam vissza, utána főleg az izmok, csontok érdekeltek, hogy legyen bennem erő és tartás. Most viszont a belső szerveket is átnéztem, és kitakarítottam minden lerakódott koszt meg mérget. Volt vele elég munkám. Pontosan úgy, ahogy a lakást kellett tegnap rendbe raknom. Kívülről, belülről jól megfürdettem magamat.

A hideg vízsugár jólesően masszírozta a bőrömet. A fejfájás eltűnt, tele voltam energiával mindenhol. Odalent is. Elzártam a vizet, és kézbevettem a kedvenc testrészemet. Emiatt szeretek férfi lenni idebent. Ez szuper találmány volt, a Főnixnek köszönhetjük. Ilyen fizikai élmény, mint a szex, nincs más programban. Ez még úgy is élvezetes, ha egyedül játssza az ember. Persze, párosban vagy többesben az igazi, de ma reggel megelégedtem a saját társaságommal is.

Aztán megtörülköztem, és szokás szerint nem vettem fel semmit magamra. Szép ez a test, minek takargassam. Királyi palástban sem mutatnék jobban. És még kényelmes is.

Lementem a földszintre. Keira a számítógépre borulva, mélyen aludt. A konyhában Toby a hűtőszekrény előtt ácsorgott, és az ajtót kaparászta.

– Éhes vagy, pajtás? – kérdeztem tőle, és kinyitottam a hűtőt. Abban persze csak az ő kis műanyag dobozkái árválkodtak azon az egy polcon. Semmi más ehető nem volt a lakásban. Megkordult a gyomrom. Jó ez az energia, amivel feltöltöm magamat, de azért rám férne valami fizikai anyagú étel is. Rájöttem, hogy egy napja nem ettem semmit. Nem csoda, ha farkaséhesnek érzem magam.

Tobynak felszeleteltem egy mangót, és közben a felét megettem. Kapott még hozzá köretnek egy kis spenótlevelet. Azt is megkóstoltam, de elég ízetlen volt.

Amíg Toby jóízűen falatozott, én sorra vettem a lehetőségeket. Elmehetnék egy boltba bevásárolni, vagy egy étterembe, ha tudnám, hogy hol van ilyen a közelben. Vagy rendelhetnék házhozszállítást. De ezekhez pénz kell. A tegnapi, kis szemüveges végrehajtóra gondolva, nem hiszem, hogy Johnnak túl sok pénze lenne. És azt is meg kellene keresni valahol.

Ez túl bonyolultnak és hosszadalmasnak tűnt. Én most vagyok éhes. Nem érdekelnek a játékszabályok, azért vagyok Uralkodó, hogy időnként átléphessem őket. Nézzük hát a Mesterkódot! Ez egy számsor ebben a játékvilágban, az itteni programozás alapegységének, a nullának és az egynek a növekedési törvénye. Valójában ennek az életnek a fejlődési kódja. Tehát úgy kezdődik, hogy 0-1, és aztán a következő szám mindig az előző kettőnek az összege.

0-1-1-2-3-5-8-13-21-34-55- és így tovább.  

Ez így persze csak egy matematikai sorozat, egy elmélet. Én aztán, mint Uralkodó, minden számhoz hozzákapcsoltam egy-egy cselekvést, hogy az elméleti adatból aktív valóság legyen, és hatni tudjon erre a világra. És így, amikor ezt végigcsinálom, megtörténik a varázslat, hipp-hopp, és teljesül a kívánság.

Most nem akartam feltűnést kelteni, csak egy alapszintű ételrendelésre gondoltam. Ehhez elég lesz az első három jel: 0-1-1. Hát akkor lássuk! Belégzés, kifúj, szünet – ez a nulla, a kiindulópont. Most egy toppantás a padlón, aztán egy körbefordulás. És belégzés. Kész. Pont.

Az asztalon már ott volt a rendelés. Egy nagy doboz pizza, mellette két palack üdítő. Pont olyanok, mint amiket tegnap kidobáltam a szemétbe. Ezek nem normálisak. Ezt jelenti itt az ételrendelés? Megnéztem a dobozt, benne a lapos tésztán szétfolyt sajt, közte pár szalámi meg paprika darab, és ki tudja, még mi. Hát ez nem étel. Kinyitottam az egyik gyanús színű italt, szisszenve csapott ki a műanyag palackból valami émelyítő szag. Ez motorolajnak való, nem meginni. Egy autó biztosan jobban működne ezzel, mint az emberi test.

Na, ebből elég. Akkor nem aprózzuk el a dolgot. Nem foglalkozom azzal, ki mit szól hozzá. Éhes vagyok, normális ételeket akarok. Legyen akkor egy teljes raktárfeltöltés. Tudom, vicces a kód, még az első játékaimnál találtam ki, és azóta hordozom magammal mindenhova vészhelyzet esetére. Mármint ilyen éhség-vészhelyzetre.

Na, kezdjük újra! Belégzés, kifúj, szünet – itt a nulla. Egy toppantás, egy körbefordulás, két taps, három koppantás alulról a fa asztallapon, és belégzés, benntart, fény ötször, vagyis villanykapcsoló egy-kettő-három-négy-öt, és most kifúj. Kész, ennyi.

Körülnéztem Az asztal és a konyhapult tele volt étellel. Normális étellel. Meleg étel, hidegtál, szendvicsek. Tojás, sonka, szalonna, kaviár, lazacszelet, májpástétom, húspuding, sajtok, zöldségek, gyümölcsök, narancs és narancslé, ananász, banán, szőlő. Kenyér, pirítós, briós, kalács. Méz, vaj, lekvár. Tea és kávé frissen gőzölögve.

Kinyitottam a hűtőt. Az is tele volt. A konyhaszekrény is.

Na, erről van szó, amikor én ételrendelésre gondolok.

Egy kis helyet csináltam magamnak az asztalon, és enni kezdtem. Jó helyről érkezett az anyag, minden profi módon volt elkészítve. Most már jól éreztem magam.

Hallottam, hogy a nappaliban a mobiltelefon csipogott egyet. SMS jött. Nem foglalkoztam vele, én most reggelizek. Újabb csipogás. Aztán még egy, még egy, még egy. Bárki is az, várjon, amíg befejezem az evést.

Mozgást hallottam a nappaliból, aztán Keira kócos feje tűnt fel a konyhaajtóban. A kezében tartotta a telefont, és álmos szemekkel pislogott rám.

­– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Reggelizek.

– Ezt mind? Mikor vetted?

– Az előbb hozattam őket házhoz.

A telefon újra csipogott Keira kezében. Megnézte, aztán elkerekedett a szeme. Bőszen nyomkodni kezdte a billentyűket, aztán csak pislogott rám, a kijelzőre, a teli asztalra, meg újra a telefon kijelzőjére.

– Mit csináltál? – kérdezte újra.

– Ételt rendeltem.

– Tudod, mit csináltál? Kifizetted az összes számlámat, hitelemet, adósságomat, még a parkolási büntetésemet is. És fel van töltve minden hitelkártyám, nagy átutalás jött a bankszámlámra, és még valami kuponos vásárlási keretem is a maximumon van. Pontosabban ezek most már a te kifizetett számláid. Ezt hogy hoztad össze?

Hoppá, ez kicsit túlfutott. Talán az ötszörös fényt elhagyhattam volna a kód végéről. Na mindegy, legalább a szemüveges kis fickónak nem kell visszajönnie a végrehajtás miatt. Szerintem örülni fog neki.

Bekaptam egy újabb adag kaviáros pirítóst, és ittam rá egy korty finom, minőségi teát. Igen, ez reggeli! Aztán Keirára néztem.

­– És van valami gond ezzel? Nem raboltam bankot miatta, csak kissé átrendeztem a szabad energiákat. Senkitől sem vettem el semmit. Az ételekért elment az átutalt összeg is. Nem alamizsnát kértem, megfizettem az árat.

– De hogyan csináltad? Ehhez a központi rendszerbe kellett belenyúlnod. – Hirtelen elhallgatott, és gyanakodva nézett rám. – Lent voltál a pincében, a nagy számítógépnél?

– Nyugi, nem nyúltam a játékaidhoz – mondtam kissé sértődötten. Miket feltételez rólam? – Ez hagyományos megoldás volt, nem kellett hozzá a mostani technika.

Még mindig az ajtóban állt, markolta a telefont, és mereven nézte a megrakott asztalt. Pedig szerintem ő is éhes lehet.

– Gyere reggelizni. Jut neked is – és hívogatóan intettem az ételek felé.

Végre elmozdult az ajtófélfától, és megállt az asztal mellett.

– Pizza van? – kérdezte.

Hát, vannak reménytelen esetek. A papírdobozra mutattam. Kivett egy kókadt szeletet, magához húzta a bitumenszagú üdítős palackot, és enni kezdett.

A lábunknál Toby halk szörcsögés közepette a mangóját tömte magába. 

Reggeliztünk.