2013. december 30., hétfő

29. Csalódás és remény



Van, amikor egy igazságot nem kell bizonygatni. Elég kimondani, és az olyan egyértelműen világít, akár egy napkitörés. Ez is olyan volt. Tudtam, hogy igazam van, és a teremben mindenki más is pontosan tudta, hogy ez az igazság.
Robbant és fénylett.
Úgy éreztem, hogy ezekkel a mondatokkal elindítottam a harmadik világháborút. Álltam, és vártam a Végítéletet. Ha Zea eddig nem is akart megölni, most már megvan hozzá minden joga.
A robbanás konkrétan is megtörtént. Vagy legalábbis úgy tűnt, hogy az volt, de aztán rájöttem, hogy csak Robert ugrott fel a székről, és egy monitort vágott a földhöz, az csattant akkorát. Aztán még az asztalt is felborította, és belerúgott. Most már egyáltalán nem volt nyugodt. Elég hangosan üvöltött.
– Tudtam, tudtam, hogy ő az! Meg kellett volna ölnöm! Te mindig védted, sosem akartad meglátni a valódi alakját. Megmondtam, hogy ne bízz benne! Ó, az a rohadék!
  Zea arca most jóval kétségbeesettebb volt, mint eddig bármikor. Ezt a reménytelen félelmet még olyankor sem láttam rajta, amikor a halállal szokott szembenézni. Most viszont elveszetten állt, és erőtlenül próbált tiltakozni.
– Nem, ő nem lehet. Hans egy Angyal. Egy rejtőzködő Angyal. Ő megértett engem, támogatott, megvigasztalt, ha kellett. Hans szeret engem.
  Robert Zea elé állt, egészen közel, és megragadta a két karját:
– Ezt már te sem hiszed el. Én megmondtam, hogy egy Angyal nem lehet kaméleonbőrben. Ennyire nem rejtheti el a valódi fényét. Ennyire nem élhet más életet a valóságban, mint amiről beszél. Ő nem egy álruhás jótét lélek, hanem egy álnok gyilkos.  Nem azért értett meg téged, mert olyan együttérző Angyal, hanem azért, mert egy rohadt, vérszívó Vámpír. Egy pióca, aki a te fájdalmadból élt. Nem megvigasztalt, hanem újra és újra feltépte benned a sebeket. Az együttérzésével nem erősebbé tett, hanem szegény szerencsétlennek láttatott. Azt sugallta neked, hogy áldozat vagy. És azt hajtogatta, hogy gyűlölnöd kell azt, aki ezeket tette veled, mert a gyűlölet majd megerősít téged. De igazából őt erősítetted. És a te erőddel most képes lett megteremteni ezt az örvényt, amivel mindent elpusztít, amit valaha szerettél.  

  Most nagyon rossz érzés volt látni Zeát. Ő, aki mindig erős volt, még a halála pillanataiban is, most összeroppant. Robert vállára borult, és zokogni kezdett. Rájöttem, hogy még sosem láttam sírni. Még sosem láttam ennyire gyengének és védtelennek. És még sosem akartam ennyire segíteni neki. Ha van még valami, egy hajszálnyi esély is, akkor meg akarom menteni ezt a világot. Azt akarom, hogy Zea újra mosolyogjon. Ja, és bárki is ez a Hans, én is ki akarom tekerni a nyakát.

Megvártam, amíg Zea sírása kicsit csillapodik. A csoport többi tagja némán állt, nem nagyon tudtak mit tenni az eléggé drámai helyzetben. Bennem viszont buzogni kezdett a tettvágy. Amikor Robert végre felpillantott Zea válla fölött, azonnal nekiszegeztem a kérdést:
– Ki ez a Hans?
  Tudtam, hogy ez fájdalmas lesz Zea számára, de tisztán akartam látni, ki az ellenség. Robert megköszörülte a torkát, és fojtott indulattal válaszolt:
– Zea régi ismerőse. Szinte minden életében vele volt, akár egy kullancs. Zea úgy hitte, hogy Hans az ő védelmezője, segítője, lelki támasza. A védőangyala. Mindent megbeszélt vele, hallgatott rá. Egyedül a második világháború alatt szakadtak el egymástól. Hans azt mondta, ő majd a másik oldalról segíti a békés rendezést. A náci Németországban élt. Utólag azt állította, hogy ő szervezte meg a Hitler elleni merényletet, és ő volt a titkos békekötési kezdeményezés szervezője is. Csakhogy ezek mind kudarcot vallottak. Később úgy jött át Amerikába a németektől, hogy hozta magával az atombomba gyártásának az elvét. Azt mondta, nem akarta, hogy ez Hitler kezébe kerüljön. Szerintem meg ott nem volt reális esély a gyártásra, ezért átállt ide, ahol aztán megtapasztalhatta a pusztítást. De Zea mindig hitt neki, és bízott benne, mert Hans mindent meg tudott magyarázni, vagy letagadta a tényeket is. Esküdözött, hogy ő a hitleri Németországban is csak az angyali energiákat képviselte.
Aztán amikor a háború után én is bekerültem a képbe, és találkoztunk, kezdődtek a konfliktusok. Én eleve nem bíztam benne, és szerencsére Adam se szerette. Pedig Hans mindent megtett, hogy Adamot is ugyanúgy behálózza, mint Zeát. Aztán az lett a vége, hogy a nyolcéves gyereknek részletesen elmesélte a fogantatása körülményeit, azt, hogy egy erőszakból született, és hogy a nevelőapja agyonlőtte a biológiai apját. Amikor pedig nekimentem emiatt, és behúztam neki párat, még Zea is a védelmébe vette. Mert Hans akkor is azt állította, hogy ő csak jót akart, mert az igazságra szükség van, és a gyereknek lelki támogatást akart nyújtani, hogy feldolgozhassa a múltja traumáját. Hiszen eleve áldozatnak született.
Szerintem meg ehhez neki nem volt joga. Adam természetesen tudta a lényeget, az elejétől kezdve beszéltünk arról, hogy az apja meghalt a háborúban, és ő nem a vér szerinti fiam, de a részleteket még nem akartuk elmondani neki. Persze, hogy kiborult tőle. Hosszú időbe telt, mire sikerült megnyugtatnunk. Akkor én választás elé állítottam Zeát, hogy döntse el, melyikünkkel akar együtt élni, mert én nem tűröm tovább, hogy Hans bejáratos az életünkbe. Zea persze ezt is megbeszélte vele, mire Hans nagylelkűen közölte, hogy akkor majd ő hátrébb lép, ha már az én egóm ilyen egyeduralkodó. És jószándékúan figyelmeztette Zeát, hogy ne hagyja magát zsarolni, ne legyen mellettem is áldozat. Úgyhogy sikerült megmérgezni a kapcsolatunkat. Bár Hans elköltözött, és attól kezdve csak telefonon beszéltek, már mi is eltávolodtunk egymástól. Együtt éltünk, de már csak egymás mellett. A feladat és Adam nevelése azért még összetartott minket. Aztán az 1962-es események után szétmentünk, és már csak munkatársak voltunk ebben a csoportban. Közben mindketten többször testet is váltottunk. Zea továbbra is bízott Hansban, mindig kapcsolatban maradtak. És most is összedolgozunk vele, hiszen ő a perui csoport vezetője.  Hogy az a…!   
   Robert úgy hallgatott el, mint akinek a torkán akad a következő szó.  Elengedte Zeát, és az egyik számítógéphez ugrott. Vadul nyomkodni kezdte a billentyűket, nézte a monitoron megjelenő számsorokat, és közben folyamatosan káromkodott. Zea abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, és velünk együtt figyelte, hogy mi baja lett Robertnek. Ő egy idő után végzett a számításokkal, kinagyította a képet, és dühösen visszafordult felénk.
– Hívjátok végig az összes csoportot, a peruiakat kivéve – mondta parancsolóan. – Azonnal hagyják abba az összes számítást és próbálkozást ezzel a helyzettel kapcsolatban. Ez a szemét Hans a mi adatainkat használja, és az általunk küldött energiával növelte ekkorára az örvényt. Egy rohadt Vámpír megalkotott egy rohadt vámpír-örvényt!
  Gyors telefonálás kezdődött. Csak Zea nem mozdult, állt ott középen, árván és elveszetten. Szerettem volna megölelni. Aztán úgy döntöttem, úgyis mindegy, úgyis jön a világvége, úgyhogy odaléptem hozzá, és megöleltem. Legnagyobb csodálkozásomra nem lökött el magától. Nem ölelt vissza, de ott állt a karjaim között, és nem tiltakozott. És most újra ki tudtam mondani, halkan és nagyon őszintén neki:
– Sajnálom. Nagyon sajnálom.
  Nem válaszolt, de én egy kicsit, nagyon kicsit jobban éreztem magam. És ettől újabb gondolataim támadtak. Roberthez fordultam.
– Tudod, hogy pontosan hol van Hans?
– Persze – bólintott azonnal –, Cuzco mellett van a csoportjának a bázisa. Sacsayhuamán falainak ősi energiájával dolgoznak, azzal küldik a jeleket.
– Az nem lehet – mondtam. – Ahhoz az energiához nem fér hozzá egy Vámpír, de még egy Angyal sem. Sőt, annak a helynek a közelében egyetlen Vámpír sem tud létezni, lebénítaná az erőtér. Ott biztosan nincsen. Valószínűleg ez is csak álcázás.
  Robert egy újabb sor káromkodás kíséretében visszafordult a számítógéphez, és megint számolásba kezdett. Zea még mindig nem mozdult a karjaim között. Ezt biztató jelnek vettem. Ha már nem védi azt a Hansot, akkor talán hinni kezd nekem.
­– Hát persze! – kiáltott fel dühösen Robert, és most egy poharat vágott a földhöz nagy csattanással. Úgy látszik, időnként szüksége van arra, hogy valamit összetörjön. – Mert én is hülye vagyok! Mert én is hagyom magam az orromnál fogva vezetni. Bocs, Zea, most már megértelek. Engem is átvert, a számok világában, a saját területemen vert át! Túl jól csinálja ez a rohadék! Most már értem, miért csúsztak félre annyiszor a számítások, miért nem sikerültek pontosan a régi akciók. Az elejétől kezdve bezavart, évtizedek óta hülyét csinált belőlem! Rengeteg ember halt meg amiatt, hogy eleve rossz koordinátákkal számoltam. Persze, hogy elcsúszott a hatás, én meg magamat hibáztattam miatta. A kurva életbe!
  Felugrott, tett egy gyors kört a teremben. Azt vártam, hogy megint durranni fog valami, de most csak a szemetest rúgta fel. Remélhetőleg tényleg jön a világvége pár órán belül, és nem nekem kell ezeket a törmelékeket összetakarítanom. Mert ugye még mindig én vagyok itt a házigazda.   
– Igazad volt, nem Peruban vannak – mondta Robert, és közben a szemetesből kihullott papírgalacsinokat focizta szét az asztalok alá. Na, ő sem volt takarítónő egyik korábbi életében sem, az már biztos. – Hans csak egy átjátszó adót telepített az egyik szállodai telefonközpontra Cuzcóban, a város egyik modernebb részén, ahol gyengébb az ősi energia. Az eredeti jel Chiléből jön, Concepción közeléből. És nem fogjátok elhinni, mi a város neve. – Elhallgatott, és körülnézett. Mindannyian várakozó arccal néztünk rá. – Képzeljétek, úgy hívják, hogy Los Angeles. És onnan csapolta a mi energiánkat, Zea energiáját, és az összes csoport energiáját meg tudását. Minden kapcsolat rajta futott keresztül. Amikor valaki az itteni, Los Angeles-i központot kereste, először őhozzá ért el a hívás. Így mindenről tudott, és minden energiából, információból kivette a maga részét. Olyan ott, mint egy kövér pók a hálója közepén. A helytől alig száz kilométerre van az Andokban egy háromezer méter magas vulkán, az Antuco. Azon át van kapcsolata a Föld mélyével. Aztán ott van a közelben a Laja folyó vízesése, ami olyan patkó alakú, mint a Niagara. Azzal gyűjtötte össze, fókuszálta az érzelmeket.
Valójában minimális saját energiával rendelkezik, és egyszerűen csak magába szippantja másokét.  Így viszont végül hatalmasabbra duzzad bárkinél. Úgy nőtt a fejünkre, hogy folyamatosan mi etettük a saját vérünkkel. És most a saját eszközeinkkel pusztít el minket. Ó, hogy dögölne meg ez a rohadt Vámpír! – Durr, Robert most egy széket rúgott fel, mivel a papírgalacsinok már elfogytak a cipője orra elől.  
– Oké – mondtam, és reméltem, hogy majdcsak lecsillapodik. Vagy lassan elfogynak a székek a teremben.  – Most, hogy látod a valódi helyzetet, van szerinted esély a megoldásra? Már tudjuk, hogy eredetileg nem erősebbek, mint mi. A Kentaur meg a Por népének az Alapítója ebben a folyamatba már biztosan nem tud beleszólni, tehát maradt Hans, és az általa megszerzett energia. Valamit biztosan tehetünk, hogy leálljon vagy csillapodjon az örvény. 

2013. december 23., hétfő

28. A mentőakció után


Lassan halványodott a fény, és én ott ültem a raktár koszos betonpadlóján, teljes, ép fizikai valóságomban. Előttem szétszóródva egy nagy maréknyi fekete obszidián szilánk, a szétrobbant örvény-kristály maradéka. Robert és Frank kezei közül pedig köhögve felemelkedett Daniel.
Frank csodálkozva pislogott ránk.
– Hát ezt hogyan csináltátok? Azt hittük, a raktár is felrobban, akkora volt a fényvillanás.
– Kijöttünk – mondtam, és felálltam, hogy kinyújtóztassam az elzsibbadt lábaimat. Daniel megdörzsölte a szemét, mint aki most ébred, aztán körülnézett.
– Miért vagyok itt? – Felállt, kicsit még szédelgett, úgyhogy megtámogattuk két oldalról. Láttam, ahogy fokozatosan visszatérnek az emlékei. – Már emlékszem. Jött két alak, megtámadtak és elraboltak. – Összerázkódott az emléktől, a csuklójára pillantott, ahol még látszott a kötelek nyoma, aztán a karjára, a tűszúrásokra. Lehúzta az inge ujját. Aztán újra, már éberen körbenézett. Meglátta a négy halott férfit, és elkomorodott.
– Sajnálom, hogy miattam kellett meghalniuk, de úgy láttam, végül a Fénybe mentek el. – Aztán ránk nézett, a szeme megállt Frank véres karján. – Köszönöm, hogy értem jöttetek, és megmentettetek. – Felém fordult, váratlanul forrón átölelt, aztán zavarba jött, és gyorsan elengedett. Azért jólesett.
– Mitől robbant szét a kristály? – kérdezte Robert, miközben indultunk kifelé.
– A szeretettől – mondtam szűkszavúan.
  Robert meglepődött:
– Ekkora szeretet van benned? Nem gondoltam volna.
– Nem az enyém volt, hanem Zea érzése. Majd később elmondom. Siessünk vissza a többiekhez.

  Az épület előtt beszálltunk a kocsiba. Visszamentünk Daniel lakására, és elhoztuk a laptopját, aztán igyekeztünk vissza John házához. Közben Daniel a hátsó ülésen már nagyban rajzolta a színes ábráit. Azt mondta, most sokkal tisztábban érzékeli őket, mint korábban. Hát, nem csoda, mert egy örvénykristály vagy elnyeli az embert, vagy kipucolja belőle a salakot. 

A csapat nagy örömmel fogadott minket, Zea is boldogan ölelt meg mindannyiunkat, még engem is. De amikor észrevette, mit csinál, elpirult, és gyorsan elfordult tőlem. Ez most jobban fájt, mint amikor Daniel tette ugyanezt. Pedig mindkettőjük reakcióját megértettem.
De nem volt időm ezen rágódni, mert Daniel megmutatta a laptopján kanyargó színes ábrát, és felbolydult a csapat. Most már látványosan és egyértelműen rajzolódott ki egy hatalmas örvény Japántól keletre az óceánban.
– Ez most nagyon komoly – mondta Robert, és összeráncolt homlokkal nézte a vonalakat. – Még sosem láttam ekkora energiát egy helyre koncentrálódni. Nem tetszik ez nekem.
  Levonultunk a pincébe, és Robert átvette az irányítást. Egyértelmű volt, hogy ebben ő a szakember, Zea megkönnyebbülten engedte át neki a vezető szerepet. Robert magas fordulatszámon pörgött, mindenre figyelt, számolt, utasított, telefonált, a kristálygömb újra és újra felszikrázott, ahogy az energialöketek elindultak belőle. Bár korábban Zea irányításával is valami hasonlót csinált a csapat, de abban több volt a bizonytalan próbálkozás. Itt most nagyon célirányosnak és határozottnak tűnt minden tett. Robert összefogta a munkát, a többiek mind az ő utasításait követték. Voltak összehangolt akciók is, a telefonon vagy interneten megtárgyalt időpontban egyszerre több oldalról indult el az ellenlökés. De a központi örvény csak megremegett, megrázta magát, és aztán újult erővel forgott és terjeszkedett tovább.   
Aztán egy idő múlva, egy utolsó próbálkozás után Robert megnézte a monitoron az újabb eredményt, aztán leült egy székre és kényelmesen hátradőlt.
– Kész, vége – mondta higgadtan. – Ennyit tudtunk tenni. Mostantól célszerűbb, ha mindenki nyugodtan felkészül a világvégére. Úgy látom, másfél napon belül be fog következni. Töltsük kellemesen a hátralevő időt.
  A szavak utáni dermedt csendet Zea törte meg:
– Az nem lehet! Nem adhatod fel már megint!
  Robert nyugodtan fordult feléje:
– Ez most nem az. Nem a lelkesedésem fogyott el, csupán racionális vagyok. Hidd el, igazán nagy kedvem lenne még élni. Csak nemrég jöttem rá, mennyi élményt hagytam ki eddig ebből az életből. – Kesernyésen elmosolyodott. – Ha lenne rá bármi esély, akkor folytatnám. De ez itt egy sakk-matt helyzet. Lépegethetünk persze tovább, de a játszma vége egyértelmű. Ők győztek. Erősebbek nálunk. Ez az örvény minden próbálkozásunk után módosul, és egyre hatalmasabb lesz. Olyan, mintha még a támadásokat is magába szívná. Nincs értelme tovább erőlködnünk. 
– De eddig is el tudtuk terelni a csapást. Most is meg kell tennünk. Képesek vagyunk rá! – Zea hangjában keserű indulat volt. Hinni akarta a lehetetlent is. Robert megrázta a fejét, és továbbra is nyugodtan válaszolt.
– Ennyi volt, nincs tovább. El kell fogadnunk, hogy vesztettünk. Ez itt a végső támadás, ebbe mindent beleadtak. A Sötét Oldal most megmutatta, hogy mire képes igazán. Több, nagyon erős Alapító rakhatta csak össze ezt az eredményt. Egy ősi, százharminc millió éves pajzsvulkánt ébresztettek fel a tenger mélyén, és folyamatosan nyomják bele azt az érzelmi atomenergiát Japánból, ami még Hirosima és Nagaszaki idején szabadult el. Pár óra múlva elérik a kritikus tömeget, és bekövetkezik a robbanás. Ezt hiába is próbálnánk elterelni, mert mindenképpen átrobbantják vele a földköpenyt, és elvérzik bele a bolygó. Mindegy, hogy pár ezer kilométerrel errébb vagy arrébb történik, akkor is ez a végjáték. A Föld magjából indították a támadást, és erre nekünk nincs ellenszerünk.  Ők most végigviszik azt, amit mi 1962-ben megakadályoztunk.  
  Mindenki hallgatott. Zea sápadtan állt a csoport közepén.
– Akkor sem adhatjuk fel – mondta, de már erőtlenül csengett a hangja. Hinni akart, de már ő sem tudott.
– Ellenük nincs esélyünk. Túl erős Alapítók – ismételte meg fásultan Robert.
Bennem erre fellobbant a hiúságérzet. Vagy nevezhetném finomabban büszkeségnek is. Az Uralkodói büszkeségem maradéka volt az, ami felpislákolt ebben a vert helyzetben. Kik is azok, aki erősebb nálam? Legalább tudjam, hogy kik miatt lesz ilyen csúnya vége a játékomnak.
– Be tudod határolni, hogy kik azok az Alapítók, akik ezt csinálják? – kérdeztem Robertet.
– Nagyjából igen, főleg kizárásos alapon. A legerősebbek közül valók, olyanok, akik hatalmas rombolásra vágynak, és a Föld mélyének az energiáját össze tudják kapcsolni a szellemi energiákkal. Az egyetlen, aki ekkora pusztításra képes, és ilyen mennyiségű érzelmi és fizikai atomenergiát tud megmozgatni, az a Főnix népének az Alapítója. Az emberi szintekről összegyűjtött, hatalmas mennyiségű gyűlölet az, amivel örvénylésre készteti ezeket az erőket, és ez is megfelel a Főnix képességének.
És valamelyik nagyobb anyagi népcsalád vezetőjével szövetkezhetett, mert ez az energia átmegy a bolygó magján. Ahhoz olyan Alapító kell, aki mélyen benne van ebben a világban, a gyökereknél kapcsolódik össze vele. Mivel Zea itt van köztünk, akkor ez csak a Por népének a vezetője lehet. A Hegyek népe túl elvont ehhez, és nem is vennének részt a pusztításban, a többiek pedig nem tudják megmozdítani ezt a mélységet. És van még velük valaki más is, egy gyengébb, valószínűleg szellemi szintű Alapító, akiből a sértettség és a bosszúvágy sugárzik. Azzal pörgetik egyre magasabb fordulatszámra ezt az egész folyamatot. Úgy tűnik, hogy az örvény önmagát is gerjeszti, szinte belelovallja magát a pusztulásba, és mostanra azoknál is erősebb lehet, akik elindították.
Tehát a Főnix és a Por népének az Alapítói, és még egy másik. Eleve erősebbek nálunk, és a folyamat már rajtuk is túlnőtt. Nincs mit tennünk.  Itt a vége. Ez a robbanás a földi eszközökkel már nem megállítható.
– De miért csinálták? Hiszen tudniuk kellett, hogy zárva vannak a kapuk, hiába Alapítók, ők is meghalnak velünk együtt – kérdezte kétségbeesett hangon Keira.
Robert megrántotta a vállát:
– Lehetséges, hogy találtak valami kiskaput, vagy azt remélik, hogy a robbanás után megnyílnak azok a vészkijáratok, amiket az Alapítóknak tartanak fenn. Ez egyébként elképzelhető, de nem biztos. De az is lehet, hogy csak elegük van az egészből, és úgy akarnak öngyilkosok lenni, hogy elpusztítják magukkal együtt az egész világot. Még jogosnak is érezhetik, hiszen ők teremtették ezt a világot. Joguk van elpusztítani.
– Én is Alapító vagyok, a Földek népének az Alapítója – mondta Zea, és a hangjában újra erő és határozottság volt. Ez a nő sosem adja fel. – Én meg akarom menteni ezt a világot. És te, Atum? Te is Alapító vagy. Segítesz nekem?
  Álltam Zeával szemben. Most máshogy nézett rám, mint eddig. Segélykérően. Egészen emberien. És most kell neki olyat mondanom, amitől újra meg fog gyűlölni. Ha segíteni akarok neki megmenteni ezt a szeretett világát, akkor el kell mondanom azt, amire az előbb, Robert szavai közben rájöttem. És emiatt újra hideggé fog válni a tekintete. A francba, bármit csinálok, sose lesz jó vége? Ez a büntetés, ez a karma? Vagy egyszerűen csak ez egy olyan hülye helyzet, amiből nem tudok jól kijönni?
Hosszúra nyúlt a csend, Zea szeme szűkülni kezdett az indulattól. Persze, ő most azt hiszi, hogy a kérésére nem akarok válaszolni. Pedig csak a megfelelő szavakat keresem. De nincsenek megfelelő szavak ahhoz, amit mondanom kell. Hát inkább elkezdem, aztán majdcsak megértetem vele valahogy azt, amit meg kell értenie. Na, vágjunk bele!
– Segítek neked – mondtam. – Mert én pontosabban tudom, hogy ki ellen kell harcolnunk. Vagy inkább mi ellen. A Főnix népének az Alapítója nem lehet itt. Találkoztam vele odakint, mielőtt beléptem a játékba. Már régóta dolgozik a saját új világán, jártam is nála látogatóban. Teljesen belemerült abba az alkotásba, és nagyon régóta nem járt ebben a rendszerben. A Por népének az Alapítója valóban itt lehet, de rombolni sose tudott egyedül, nem elég kreatív ehhez. Őt is jól ismerem, csak akkor csinál valamit, ha valaki más hozza az ötletet. A Kentaurok népének az Alapítója lehet a harmadik személy, ő korábban is hajlamos volt vérig sértődni, ha nem lehetett neki igaza. De ő csak szavakkal tudna visszavágni, nem rombolással.
Az, aki az egészet kitalálta és irányítja, az valóban a Főnixek közül való, de nem Alapító. Csak egy Vámpír. De egy olyan Vámpír, aki egy Alapítótól megszerzett érzelmi energiákkal dolgozik. Egy olyan Vámpír, akinek azért lehet ekkora hatalma, mert a Földek népének az erejét tudja használni. Valaki, aki a te erődet fordítja ellened, Zea. Egy olyan ember, akit szerettél, akiben megbíztál, és aki mindent tudott rólad. És most a te gyűlöleted segítségével akarja felrobbantani ezt a világot. Azzal a hatalmas gyűlölettel, amit évmilliók alatt irántam éreztél. Tehát miattam fog megsemmisülni ez a világ, mindazok miatt, amit veled tettem. Sajnálom. Nagyon sajnálom.   

2013. december 19., csütörtök

27. A mentőakció



Megnyugodtam. Erősebb ez a kölyök, mint ahogy gondoltam. Úrrá tudott lenni a drogos kábulaton, és időben lezárta magát, nem hagyta, hogy az örvény szétszedje. Igaz, szerencséje is volt, még fiatal, nem lehetett túl sok csalódása. Mielőtt pedig a félelem és a másik négy fickóból jövő energia darabokra szaggatta volna, hibernálta magát. És a szarkofág, az ősi energiagyógymód kipucolta belőle a drogok hatását is.
A kérdésből viszont kiderült, hogy csak a racionális tudatával maradt éber. Tehát nem fogja fel, hogy hova került. Ezzel megvédte a szellemi részét a sérüléstől, de nem tudom, hogyan fogja megérteni, miben vagyunk. A lelkét egy belső szarkofágba zárta, és ott van, védett helyen minden tudása, kívül pedig egy lecsupaszított, minimálisan működő kéreg veszi körül. Ezzel a részével tudok csak kapcsolatba lépni.
– Elraboltak, és egy rossz helyen vagyunk bezárva – mondtam neki. Igyekeztem nagyon egyszerűen fogalmazni. – Gyere, ki kell innen jutnunk.
  Segítettem neki kiszállni a szarkofágból, aztán körülnéztem, merre indulhatnánk. Mindenhol szilárd, befelé dőlő, sima fekete falak. Ez itt a kristály mélye. A kijárat odafent van, a csúcson, oda kell feljutnunk. De idebent nincs semmi, amivel elérhetnénk a csúcsot.
Hát, akkor repülnünk kell.
– Próbáltál már repülni? – kérdeztem Danielt.
– Hogy érted? Repülővel?
– Nem, hanem csak úgy, magadtól.
  Értetlenül rázta a fejét.
– Nem. Az ember nem tud repülni. Ahhoz szárnyak kellenek.
– De biztosan olvastál olyan középkori szentekről, akik imádkozás közben levitáltak, és röpködtek a templomban.
– Az csak mese lehetett, csak illúzió. A bűvészek is trükkel csinálják.
  Hát igen. Ez a gond, ha egy kölyök túl okos. Már nem hisz a csodákban. Bár ha naivabb lett volna, akkor nem ússza meg ilyen könnyen ezt az utazást lefelé.
– Oké. Az, amit mondasz, igaz lehet a külső, materiális világban. De mi most egy kristály belsejében vagyunk, fizikai test nélkül. Most a gondolatainkkal repülni is képesek vagyunk. – Tudtam, hogy ez most kockázatos téma. A tudata lezárta magát, emiatt viszont a jelenlegi helyzetet sem tudja felfogni.
– Egy kristályban nem lehet létezni. Az csak egy anyag. Mi élünk.
– Oké, akkor szerinted hol vagyunk most?
– Egy különös formájú, üres épületben. –  Körülnézett, meglátta a földön vonagló embereket. – Ők kicsodák?
– Drogosok – feleltem az egyszerűség kedvéért. Tulajdonképpen igaz volt. – Ki kell jutnunk innen. Szerinted hogyan csináljuk?
– Keressük meg a kijáratot – mondta gyakorlatiasan.
– Én már megtaláltam – mutattam fel, a csúcs felé, ahol erősebb volt a fény. – Oda kellene feljutnunk.
– Jó. Hol a lépcső?
– Nincs lépcső, se lift. Nekünk kell feljutnunk oda.
  Végignézett a tükörsima, befelé hajló falakon.
– Az lehetetlen – mondta nyugodtan.
– Hát, akkor végleg itt fogunk maradni – feleltem. Tudtam, hogy nincs értelme győzködnöm. A minimális tudati szintje működik, a többi részt lezárta. Ehhez a részéhez férek hozzá csak, és kockázatos lenne idelent megnyitni a lelkét. Ugyanis visszafelé is át kell mennünk a trutyin, és ha most felébresztem, akkor az átjáróban fog összeroppanni és visszazuhanni ide, ki tudja, milyen állapotban.
  Daniel közben leült a földre, és kényelmesen elhelyezkedett.
– Jó hely ez itt – mondta. – Jól elleszünk.  Gyere, ülj le te is.
  Leültem, és feszülten gondolkodtam valami jó célon, amivel kimozdíthatnám ebből a túl békés állapotból.
– Van kedved megnézni a tengert? – kérdeztem.
– Igen, az jó lenne – mondta, de különösebb lelkesedés nélkül.
– A tenger odakint van, a falakon túl. Ahhoz ki kellene jutnunk.
– Ja, annyira nem fontos a dolog. Azt hiszem, valamikor láttam már a tengert. Legalábbis láttam róla képet. Úgyhogy tudom, milyen.
– Igazán klassz dolog úszni abban a hatalmas vízben. Nagyon megnyugtató.
– Én most is nyugodt vagyok.
  Igaza volt. Békésen és nyugodtan ücsörgött itt a semmi közepén. A fenébe, tényleg tipikus Sárkánykölyök. Ha baj van, a lustaságba menekül. Inkább elfogad bármit, csak ne kelljen mozdulnia. Hát, ismerős helyzet, végül is önmagamból alkottam a Sárkányok népét. Én is könnyen otthagyom azt a helyzetet, ahol kicsi az esély a győzelemre. Újabb ötletem támadt.
– Szeretnél csinálni valami nagyon nagy dolgot? Amitől híres leszel, amiért csodálnak az emberek?
– Milyen emberek? Ők? – És a földön fekvő alakok felé intett. – Úgysem vennék észre, bármit csinálnék. Felesleges erőfeszítés lenne. És ha meg is látnák, úgysem értenék meg.
– Na jó – mondtam már kissé türelmetlenül. – Gondold végig, van valami nagy vágyad? Valami, amit nagyon szeretnél, és itt nem elérhető?
 Rám nézett gyermekien naiv, tiszta szemekkel, és őszinte csodálkozással kérdezte:
– De hát itt mindenem megvan. Mi másra vágyhatnék?
   Nagyot, dühöset sóhajtottam. A franc essen ebbe a rohadt örvénykristályba. Persze, mindent felerősít. A félelmeket is, meg a nyugalmat is. Ha véletlenül nem bolondul meg az ember a félelmeitől meg a fájdalmától, akkor a békés tehetetlenség ejti csapdába. Itt ülünk a semmi közepén, és a srác teljesen jól érzi magát. És tényleg, miért ne lehetne itt is ugyanolyan jó neki, mint bárhol máshol? Ha őbenne béke van, akkor számára bármelyik hely jó. Akár ez itt.
Ültünk csöndben egymás mellett. Daniel békésen nézte az üres falakat, én meg sorra vettem a lehetőségeket. Aztán egy újabb kérdéssel próbálkoztam:
– Emlékszel arra, hogy korábban hol éltél? Emlékszel Johnra, Zeára vagy egy Keira nevű lányra?
  Egy pillanatra elgondolkozott, aztán megrázta a fejét.
– Egyikőjükre sem emlékszem. Szerintem én mindig itt éltem. Ez egy nyugodt hely.    
  Na, ettől tartottam. Minden emlékét lezárta, amihez érzelmek kapcsolódtak. A tudata békés, az érzései tetszhalottak, nincsenek vágyai vagy szükségletei. Nincs mivel megmozdítani.
Hát, muszáj lesz valamire emlékeztetnem, különben örökre itt fog ragadni. Az ő tudatát nem mertem megpiszkálni, úgyhogy maradt az enyém. Nekem kell felidéznem egy jó emléket, amit megmutathatok neki. Az talán kimozdítja ebből a passzivitásból.
Óvatosan magamba néztem, igyekeztem nem túlságosan felkavarni azokat az érzéseimet, amiket az előbb sikerült valahogy lenyugtatnom. Kerestem a legerősebb érzést. Persze, újra jött a csalódás, a kudarc, az önvád. Hát, ezek nem túl jó motivációs eszközök.  Próbáltam találni valami szép emléket Zeával kapcsolatban, de mindegyikre vastagon ráborult a csalódottság, a keserűség, a fájdalom. Na, ha ez így megy tovább, akkor mindjárt kiderül, hogy nekem is ez a legjobb hely idebent, és elücsörgünk együtt Daniellel.
Igaza van, itt legalább béke van. Ha az ember nem csinál semmit, akkor nem is hibázhat. Ha nem vágyik semmire, akkor nem fogja csalódás érni. Ha semmit nem szeret az ember, akkor nem fog fájni a hiány sem. Ha semmije sincs az embernek, akkor nincs mit elveszítenie. Végül is jó filozófia ez. Itt legalább béke van.
Fel sem tűnt, olyan észrevétlenül csúsztam bele a csapdába én is. Elmúlt a vágy, hogy kimenjek innen. Elöntött a nyugalom engem is. Már két békés alak ült egymás mellett. Néztük a semmit, és egyáltalán nem zavart minket a távolabbról jövő, folyamatos hörgés meg nyöszörgés. Egyszerű háttérzaj volt csak. Nem a mi dolgunk. Bennünk béke volt.
Nem tudom mennyi ideig tartott ez az állapot, hiszen idebent nem volt idő. A környezet állandó és változatlan volt. És mintha mi is a részei lettünk volna ennek a világnak.
Egyszer csak mozdult bennem valami. Daniel kezét néztem, ahogy a combján nyugodott. Finom, vékony ujjai voltak. Aztán végignéztem a testét, és megállapodott a szemem az arcán. Annyira gyönyörű volt. Akár egy görög isten.
És akkor visszarobbant belém minden elfojtott emlék. Emlékeztem az első találkozásra, ahogy ott állt nagy zavarban a küszöbön. Emlékeztem arra, hogy megcsókoltam, és ettől az érzéstől újra ott égett bennem a vágy. És a következő pillanatban már Robert testének az emléke lüktetett bennem, az a forró, csodás éjszaka, a gyönyör, a szeretkezés tüzes, vad emléke.
Hé, ez kell nekem! Minek ücsörgök itt, ha odakint ilyen élmények várnak!
Felugrottam a földről. Daniel csodálkozva nézett fel rám.
– Gyere, mutatok valamit – mondtam. Megfogtam a karját, és felhúztam magam mellé.
  Ahogy ott állt előttem, olyan közel, mint akkor ott az ajtóban, megint kedvem lett volna megcsókolni, és aztán tovább folytatva a dolgot, fizikai formában megmutatni neki azt, hogy mi a jó a külvilágban. De én emlékeztem arra, ahogy Keirával összedugták a fejüket, és ahogy egymásra néztek, Daniel viszont most nem emlékezett se Johnra, se Keirára. Nem lett volna tisztességes ilyen állapotban elcsábítani őt.
Úgyhogy csak a karját emeltem fel, és a mellkasomra helyeztem a tenyerét. Aztán én is rátettem a kezemet az ő mellére.
– Hunyd be a szemed, és csak engedd el magad – mondtam.
Aztán újra felidéztem magamban azt a szenvedélyes éjszakát. Hagytam, had erősödjenek az érzéseim, figyeltem, ahogy a tenyerem alatt felforrósodik Daniel bőre,és  felgyorsul a légzése. Jó sok részletet végigpörgettem magamban arról az éjszakáról. Volt bőven választék. Éreztem, ahogy Daniel testének remegése szinkronba kerül az emlékeimmel. Hát, ha szigorúan nézzük, ez majdnem olyan volt, mint egy valódi szeretkezés. De azért mégsem.
A hatása viszont megvolt. Amikor az események végére értem, és kinyitottam a szemem, egy egészen más Daniel állt előttem. Tűz volt benne, és tettre kész energia. És most ő akarta a fizikai folytatást. Nem tagadom, nekem is jólesett volna, de józannak kellett maradnom a cél érdekében.
– Idebent nem szexelek – mondtam. – Ez a hely már nem tetszik nekem. Túl unalmas. Menjünk ki, ott sokkal kényelmesebb.
  Daniel gondolkodás nélkül bólintott.
– Oké, menjünk.
– Az átjárónak van egy nagyon szűk része. Ott csak egyesével lehet átjutni. Én megyek elöl, és várlak odakint. Bármi lesz is, bármit érzel közben, emlékezz arra, hogy én várlak a túloldalon. És ez az élmény, sőt még sok ilyen csodás élmény vár rád odakint. Erre gondolj, amikor nehéz lesz.
– Értem – mondta izgatottan és türelmetlenül. – Induljunk már!
– Jó. Most nézz oda fel! – A csúcsra mutattam. – Ott a kijárat. Menjünk!
  Figyeltem arra, hogy ő induljon előbb. Attól tartottam, ha engem lát felemelkedni először, akkor a meglepetéstől visszazökken a racionalitásba. De szerencsére a vágya már sokkal erősebb volt, mint a lustasága, ezért azonnal fellendült, és szállni kezdett a csúcs felé. Mentem utána, kissé lemaradva, hátvédként. Jól sejtettem, a megmozduló energiánk felrántotta a földön fekvő alakokat is, és gyorsan utánunk eredtek. Elértek minket. Hárman belém kapaszkodtak, egy pedig Danielt ragadta meg. Megbillentünk, pörögni kezdtünk a levegőben. Ahogy hozzám értek, elborítottak az érzelmeik, a rettegés, a pánik, és egy nagyon mély gyűlölet. Fuldokolni kezdtem, és igyekeztem lefejteni magamról a csimpaszkodó végtagjaikat. Közben láttam, hogy Daniel is küzd a negyedik alakkal.
Birkóztunk, de túlerőben voltak. Már süllyedtünk, és hiába erőlködtem, egy idő után leértünk újra a padlóra. Túl sok volt ennyi gyűlölet, nem volt erőnk legyőzni. Összekapaszkodva verekedtünk tovább. A másik négy most elemében volt, mert végre talált külső ellenséget, és így az összes dühüket, indulatunkat ránk zúdíthatták. És az ő érzéseiket is megsokszorozták a falak. Kevés volt a szabadulási vágyunk ahhoz, hogy föléjük kerüljünk. Vesztésre álltunk. Daniel egyre gyengült, és nem tudtam neki segíteni. Engem hárman tepertek le, az egyik a torkomat szorította, és éreztem, hogy mindjárt elveszítem az eszméletemet. Hiába tudtam, hogy ez nem a fizikai testem, nem az oxigén hiányzik a tüdőmből, a hatás ugyanaz volt. A vad gyűlöletük az életerőmet fojtogatta. Ha pedig idebent meghalunk, akkor nincs több játék, nincs feltámadás. Bent ragadunk a semmiben.
Hirtelen átcsapott rajtam egy ismerős érzés. Mintha ezt már átéltem volna. Pedig tudtam, hogy még sosem haltam meg így, hogy valaki megfojtott volna.
Én nem haltam meg így. Én csak mást öltem meg így. Zeát.
Most én is azt éreztem, amit ő annyiszor érzett, miattam. 
Az összes halál, amit Zeának okoztam, egy éles fénysugárban megjelent előttem. Aztán egyetlen ponttá sűrűsödött, belém hatolt. És most én voltam Zea. Én szenvedtem úgy, olyan tehetetlenül, mint ő. És én haltam meg most úgy, mint ő.

Sötétség lett.

Aztán fény.

És a következő pillanatban újra ott voltam. Visszatértem, úgy, ahogy Zea annyiszor visszatért az ilyen gyötrelmes halálok után is. Visszarántott ide egy mindennél erősebb érzés.
A szeretet.
Zea annyira szerette ezt a világot, hogy bármi történt vele, bármit élt át itt, mindig visszajött. És most én, aki az ő emlékeivel semmisültem meg ebben a mágikus piramisban, ugyanazzal az érzéssel tértem vissza, mint amivel ő szokott. Hatalmas szeretettel.
A három alak tehetetlenül legördült rólam. A negyedik is elengedte Danielt.  
A piramisban szikrázni kezdett a levegő. A falak megremegtek. Aztán nagy villámok csapkodtak körbe-körbe, egyre fényesebben, felizzott a levegő. A négy fickó mozdulatlanul, önkívületben bámulta a fényvillanásokat. Megfogtam Danielt, és szorosan magamhoz húztam. A fény már vakító volt, a zúgás és vibrálás felerősödött. Aztán egy nagy csattanással eltűnt minden, csak a hatalmas fényesség vett körül minket.

2013. december 16., hétfő

26. A mentőakció eleje



Tényleg olyan volt, mintha egy emésztőgödörbe kerültem volna. A szaga és az állaga is megfelelt. Büdös trutymó kavargott körülöttem, és húzott egyre mélyebbre. Egyelőre hagytam, hogy süllyedjek lefelé, és közben próbáltam tájékozódni. De nem volt semmi stabil pont vagy világosság, ami irányt jelentett volna. A szédítő forgás vitt magával, és közben egyre nőtt a nyomás, préselte belém a külső trutyit. És ahogy ez a profi módon összekotyvasztott keverék elért bennem egy-egy lefojtott, eltemetett érzést, jött a tűzijáték, a robbanás. Eleinte csak kisebb petárdadurrogás, aztán ahogy mélyebbre nyomult a massza, úgy kezdtek el sorban egymás után felrobbanni bennem a jól elrejtett taposóaknák. Azok a fájdalmak, csalódások, amiket a felszín alá dugtam, hogy ne is lássam, ne érezzem őket. Bárki csinálta ezt a keveréket, nagyon értett az érzelmek manipulálásához. Azok a régi sérelmek akkorákat robbantak, hogy majdnem szétszakadtam tőlük. Pedig elvileg felkészültem erre, tudtam, hogy most telibe kapom az összes eddigi emlékemet, de nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog. És hát tudtam, hogy hosszú lesz a lista, mély lesz ez az örvény, sokára fogok leérni az aljára. Próbáltam tartani magamat, de nem volt könnyű.
A belém nyomuló trutymó megtalálta a legkisebb, legjobban elrejtett sebeket is. És persze azok fájtak a legjobban. Azok, amik akkor is annyira belém égtek, hogy nem mertem magamnak bevallani őket, és csak legyintettem rájuk. Katonadolog, semmi baj, mondtam, és mentem tovább. Azok az aprónak tűnő sebek most atombombaként robbantak. És persze a legtöbb emlékben Zea szerepelt. A tekintete, az összeszorított szája, a megfeszülő teste. És most duplán kaptam az egészet, mert a saját fájdalmam mellett az is robbant, amit Zeának okoztam. A kristály kegyetlenül visszatükrözött mindent. Most éreztem igazán, hogy mennyit szenvedett miattam. Menekült, bujkált, rettegett, mert én szinte minden életben a nyomában voltam, üldöztem, elfogtam, megöltem. Már rosszul volt, ha meglátott. És ettől csak tovább nőtt a mostani gyötrődésem, ahogy szembesültem azzal, hogy a próbálkozásaim eleve kudarcra voltak ítélve. Zeát a hatalom eszközeivel nem hódíthattam meg. Őbenne szeretet és gondoskodási vágy volt, idegennek érezte a belőlem áradó érzéseket, hidegnek és érzéketlennek tartott. Nekem csak egy játék volt ez az egész üldözősdi, ő viszont halálosan komolyan élte meg ezt a benti világot. Hiábavaló volt minden küzdelem, mindketten fölöslegesen szenvedtünk. A csalódás és a bűntudat majdnem széttépett. Nagy nehezen visszarángattam magam a jelenbe, kényszerítettem magam, hogy érezzem a bűzt és a fojtogató külső szorítást, és emlékezzek arra, hogy mindez már a múlt. Fölösleges bűntudatot éreznem, hiába sajnálom az egészet, a múlton nem tudok változtatni. Csak közben elveszíthetem a jelent, ezt a küldetést, amiért itt vagyok.
Azt reméltem, lassan a végére érek a folyamatnak. annyi bomba robbant már bennem, majdcsak elfogynak már.
Hát igen, a hiú remény is a módszer része. Amikor azt hiszi az ember, hogy ennyi volt, és megkönnyebbülve ellazulna, akkor jön a végső csapás. A megsemmisülés. A szégyen.
Amikor teljesen átitatott a bűzös massza, egyszer csak áttörte az utolsó védelmi vonalamat is, és elöntött bennem mindent a megsemmisülés és tehetetlenség érzése. Mit keresek itt? Mit képzeltem én magamról? Ugyan, mire lennék én képes? Egyre erősödött belül egy hang. Ez nem bomba volt, hanem szöveg. És ezek a szavak sokkal nagyobb pusztításba kezdtek, mint az összes eddigi fájdalom.
– Egy senki vagy! Egy szar alak itt a szarban. Most végre a helyeden vagy. Szánalmas kis figura, aki királyt akart játszani. Bohóc voltál, vacak kis komédiás, nem uralkodó. Egy senki vagy, jelentéktelen alak, szánalmas kis pojáca. Azt remélted, a tiéd lesz ez a játszótér? Hát nézz körül, hova jutottál! Kitöröltek a játékodból, már nem is létezel. Mit erőlködsz itt? Úgysem fog sikerülni, nem vagy alkalmas semmire. Te akartál meghódítani bárkit is? Ugyan, mit lehetne benned szeretni? Menekült előled a nő, akit annyira kívántál. Senkinek sem kellesz! Tehetetlen, ostoba, szerencsétlen alak vagy. Tűnj el, ess szét, senkinek sem fogsz hiányozni.

A szavak is iszonyúak voltak, meg hozzá a gyilkosan lekicsinylő hangsúly, és mögöttük a gúnyos nevetés. És ebből a helyzetből nézve teljesen igaz volt minden, amit mondtak. Nem volt ellenérvem. Megsemmisültem. Leértem az emésztőgödör aljára.
Ott feküdtem, magzatpózba kuporodva a semmi közepén, és vártam, hogy nyeljen végre el ez a nagy feketeség. Akkor talán jobb lesz, mert elmúlik ez a vákuum-érzés, ami szívja ki belőlem az életet, a tudatot, az érzéseket. Sokkal jobb lesz nem gondolkodni, nem érezni, nem lenni, megsemmisülni.
Hoppá!
Mi van? Akkor most megsemmisültem már a szégyentől, vagy még csak ezután várom a nagy semmit? Akkor most vagyok, vagy már nem vagyok? De ha nem vagyok, aki ki az, aki vágyik a megsemmisülésre? Vannak vágyaim? Juhé! Akkor talán vágyhatnék másra is. Például arra, hogy múljon el ez a szar érzés anélkül, hogy én magam elmúlnék vele együtt. Én nem az érzés vagyok. Én nem a gondolat vagyok. Én én vagyok, és ha itt vagyok, akkor vagyok, aki vagyok. Bárki is, de én én vagyok. És ha eddig nem semmisültem meg, akkor most már nem fogok. A gondolat az enyém, tudok rajta változtatni. Az érzés az enyém, tudok rajta módosítani.
Na szóval, hol is vagyok?
Ja, a szarral teli gödör alján. Hurrá, megérkeztem. Itt a talaj, lejjebb már nem mehetek. Az jó, mert akkor innen csak fölfele vezet az út.
Felálltam. A bűz és a sötétség ott volt körülöttem, ott volt továbbra is mindenhol. Csak én nem voltam benne. Máshol voltunk. Más dimenzióban. Már nem ért hozzám, hiába vett körül. Nem fért hozzám, mert már nem volt érintkezési felületünk. Kemény lecke volt, de ez is megvolt. Most már van ilyen tapasztalatom is. Rohadt egy alak az, aki ezt megcsinálta, de kösz az élményt, haver. Megvolt, és elég volt.
Itt vagyok. Ha itt vagyok, akkor ez az én világom is. Ha pedig benne vagyok, akkor a saját életemnek az ura vagyok. Akár Uralkodó, akár nem, az életem az enyém, a gondolataim és az érzéseim is az enyémek. És senki nem manipulálhatja őket.
Na szóval, itt vagyok, és keresek valakit. Akkor hát Fényt!

Derengő világosság árasztotta el a körülöttem levő teret. Először csak az ürességet láttam, a semmit. Aztán a semmiből lassan alakok körvonala bontakozott ki. A földön feküdtek, rángatózva, hörögve, önmagukat fojtogatva, vagy a saját testüket ütlegelve. Ezek a rossz fickók voltak. De Danielt nem láttam sehol. Koncentráltam, gondolatban kerestem, de nem éreztem sehol. A fenébe, lehet, hogy még sincs idebent, és fölöslegesen jöttem be? Hiába volt a szenvedés, értelmetlen a győzelem, semmit sem értem vele?
Ezekre a gondolatokra halványulni kezdett a fény, és a bűz is erősödött. Most hullaszag volt, édeskés dögszag. A halál illata. A kudarc jellegzetes bűze.
Na ne, nem győzöl le, gondoltam magamban. Semmi nem volt hiábavaló. Jó, hogy itt vagyok. Meg tudtam csinálni.
Igen, lehet, hogy nincs itt Daniel. Az viszont azt jelenti, hogy sikerült átjutnia a Fénybe. Tehát győzött, nem szívta be az örvény. Erősebb, mint ahogy gondoltam. És én is túléltem egy olyan élményt, amit még sosem próbáltam. Ha előre tudom, hogy ilyen kemény lesz, nem hittem volna magamról, hogy épségben kibírom. De itt vagyok, megvagyok, és tudok józanul gondolkozni. Nem volt hiábavaló dolog lejönni ide. Sokat tudtam meg önmagamról. Nagy élmény volt. És győzelem!
A fény felragyogott körülöttem, és megvilágított a távolban egy szarkofágszerű tömböt. Odamentem hozzá. Igen, egy egyiptomi szarkofág. Persze, egy Sárkánykölyök hova menekülhetne igazán. Az egyetlen biztos pont, ami még megmaradt az emlékezetében. A régi, biztonságot adó energia emléke.
Rátettem mindkét tenyeremet a szarkofág vastag fedőlapjára, és lassan elmozdítottam. Persze nem fizikai erővel, hanem energiával. Ott feküdt benn Daniel, behunyt szemmel, mozdulatlanul. A homlokára tettem a kezemet, és összekapcsoltam a tudatunkat. Felsóhajtott, kinyitotta a szemét, felült és körülnézett.
– Hol vagyunk? – kérdezte józan hangon.