Van, amikor egy igazságot nem kell bizonygatni. Elég
kimondani, és az olyan egyértelműen világít, akár egy napkitörés. Ez is olyan
volt. Tudtam, hogy igazam van, és a teremben mindenki más is pontosan tudta,
hogy ez az igazság.
Robbant és fénylett.
Úgy éreztem, hogy ezekkel a mondatokkal elindítottam a
harmadik világháborút. Álltam, és vártam a Végítéletet. Ha Zea eddig nem is
akart megölni, most már megvan hozzá minden joga.
A robbanás konkrétan is megtörtént. Vagy legalábbis úgy
tűnt, hogy az volt, de aztán rájöttem, hogy csak Robert ugrott fel a székről,
és egy monitort vágott a földhöz, az csattant akkorát. Aztán még az asztalt is
felborította, és belerúgott. Most már egyáltalán nem volt nyugodt. Elég
hangosan üvöltött.
– Tudtam, tudtam, hogy ő az! Meg kellett volna ölnöm! Te
mindig védted, sosem akartad meglátni a valódi alakját. Megmondtam, hogy ne
bízz benne! Ó, az a rohadék!
Zea arca most
jóval kétségbeesettebb volt, mint eddig bármikor. Ezt a reménytelen félelmet
még olyankor sem láttam rajta, amikor a halállal szokott szembenézni. Most
viszont elveszetten állt, és erőtlenül próbált tiltakozni.
– Nem, ő nem lehet. Hans egy Angyal. Egy rejtőzködő
Angyal. Ő megértett engem, támogatott, megvigasztalt, ha kellett. Hans szeret
engem.
Robert Zea elé
állt, egészen közel, és megragadta a két karját:
– Ezt már te sem hiszed el. Én megmondtam, hogy egy
Angyal nem lehet kaméleonbőrben. Ennyire nem rejtheti el a valódi fényét.
Ennyire nem élhet más életet a valóságban, mint amiről beszél. Ő nem egy
álruhás jótét lélek, hanem egy álnok gyilkos. Nem azért értett meg téged, mert olyan
együttérző Angyal, hanem azért, mert egy rohadt, vérszívó Vámpír. Egy pióca,
aki a te fájdalmadból élt. Nem megvigasztalt, hanem újra és újra feltépte
benned a sebeket. Az együttérzésével nem erősebbé tett, hanem szegény
szerencsétlennek láttatott. Azt sugallta neked, hogy áldozat vagy. És azt
hajtogatta, hogy gyűlölnöd kell azt, aki ezeket tette veled, mert a gyűlölet
majd megerősít téged. De igazából őt erősítetted. És a te erőddel most képes lett
megteremteni ezt az örvényt, amivel mindent elpusztít, amit valaha szerettél.
Most nagyon rossz
érzés volt látni Zeát. Ő, aki mindig erős volt, még a halála pillanataiban is,
most összeroppant. Robert vállára borult, és zokogni kezdett. Rájöttem, hogy
még sosem láttam sírni. Még sosem láttam ennyire gyengének és védtelennek. És
még sosem akartam ennyire segíteni neki. Ha van még valami, egy hajszálnyi
esély is, akkor meg akarom menteni ezt a világot. Azt akarom, hogy Zea újra
mosolyogjon. Ja, és bárki is ez a Hans, én is ki akarom tekerni a nyakát.
Megvártam, amíg Zea sírása kicsit csillapodik. A csoport
többi tagja némán állt, nem nagyon tudtak mit tenni az eléggé drámai helyzetben.
Bennem viszont buzogni kezdett a tettvágy. Amikor Robert végre felpillantott
Zea válla fölött, azonnal nekiszegeztem a kérdést:
– Ki ez a Hans?
Tudtam, hogy ez
fájdalmas lesz Zea számára, de tisztán akartam látni, ki az ellenség. Robert
megköszörülte a torkát, és fojtott indulattal válaszolt:
– Zea régi ismerőse. Szinte minden életében vele volt,
akár egy kullancs. Zea úgy hitte, hogy Hans az ő védelmezője, segítője, lelki
támasza. A védőangyala. Mindent megbeszélt vele, hallgatott rá. Egyedül a
második világháború alatt szakadtak el egymástól. Hans azt mondta, ő majd a
másik oldalról segíti a békés rendezést. A náci Németországban élt. Utólag azt
állította, hogy ő szervezte meg a Hitler elleni merényletet, és ő volt a titkos
békekötési kezdeményezés szervezője is. Csakhogy ezek mind kudarcot vallottak. Később
úgy jött át Amerikába a németektől, hogy hozta magával az atombomba gyártásának
az elvét. Azt mondta, nem akarta, hogy ez Hitler kezébe kerüljön. Szerintem meg
ott nem volt reális esély a gyártásra, ezért átállt ide, ahol aztán
megtapasztalhatta a pusztítást. De Zea mindig hitt neki, és bízott benne, mert
Hans mindent meg tudott magyarázni, vagy letagadta a tényeket is. Esküdözött,
hogy ő a hitleri Németországban is csak az angyali energiákat képviselte.
Aztán amikor a háború után én is bekerültem a képbe, és
találkoztunk, kezdődtek a konfliktusok. Én eleve nem bíztam benne, és szerencsére
Adam se szerette. Pedig Hans mindent megtett, hogy Adamot is ugyanúgy
behálózza, mint Zeát. Aztán az lett a vége, hogy a nyolcéves gyereknek részletesen
elmesélte a fogantatása körülményeit, azt, hogy egy erőszakból született, és
hogy a nevelőapja agyonlőtte a biológiai apját. Amikor pedig nekimentem emiatt,
és behúztam neki párat, még Zea is a védelmébe vette. Mert Hans akkor is azt
állította, hogy ő csak jót akart, mert az igazságra szükség van, és a gyereknek
lelki támogatást akart nyújtani, hogy feldolgozhassa a múltja traumáját. Hiszen
eleve áldozatnak született.
Szerintem meg ehhez neki nem volt joga. Adam
természetesen tudta a lényeget, az elejétől kezdve beszéltünk arról, hogy az
apja meghalt a háborúban, és ő nem a vér szerinti fiam, de a részleteket még
nem akartuk elmondani neki. Persze, hogy kiborult tőle. Hosszú időbe telt, mire
sikerült megnyugtatnunk. Akkor én választás elé állítottam Zeát, hogy döntse
el, melyikünkkel akar együtt élni, mert én nem tűröm tovább, hogy Hans
bejáratos az életünkbe. Zea persze ezt is megbeszélte vele, mire Hans
nagylelkűen közölte, hogy akkor majd ő hátrébb lép, ha már az én egóm ilyen
egyeduralkodó. És jószándékúan figyelmeztette Zeát, hogy ne hagyja magát
zsarolni, ne legyen mellettem is áldozat. Úgyhogy sikerült megmérgezni a
kapcsolatunkat. Bár Hans elköltözött, és attól kezdve csak telefonon beszéltek,
már mi is eltávolodtunk egymástól. Együtt éltünk, de már csak egymás mellett. A
feladat és Adam nevelése azért még összetartott minket. Aztán az 1962-es események
után szétmentünk, és már csak munkatársak voltunk ebben a csoportban. Közben
mindketten többször testet is váltottunk. Zea továbbra is bízott Hansban,
mindig kapcsolatban maradtak. És most is összedolgozunk vele, hiszen ő a perui
csoport vezetője. Hogy az a…!
Robert úgy hallgatott el, mint akinek a
torkán akad a következő szó. Elengedte
Zeát, és az egyik számítógéphez ugrott. Vadul nyomkodni kezdte a billentyűket,
nézte a monitoron megjelenő számsorokat, és közben folyamatosan káromkodott.
Zea abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, és velünk együtt figyelte, hogy
mi baja lett Robertnek. Ő egy idő után végzett a számításokkal, kinagyította a
képet, és dühösen visszafordult felénk.
– Hívjátok végig az összes csoportot, a peruiakat kivéve
– mondta parancsolóan. – Azonnal hagyják abba az összes számítást és
próbálkozást ezzel a helyzettel kapcsolatban. Ez a szemét Hans a mi adatainkat
használja, és az általunk küldött energiával növelte ekkorára az örvényt. Egy
rohadt Vámpír megalkotott egy rohadt vámpír-örvényt!
Gyors telefonálás
kezdődött. Csak Zea nem mozdult, állt ott középen, árván és elveszetten.
Szerettem volna megölelni. Aztán úgy döntöttem, úgyis mindegy, úgyis jön a
világvége, úgyhogy odaléptem hozzá, és megöleltem. Legnagyobb csodálkozásomra
nem lökött el magától. Nem ölelt vissza, de ott állt a karjaim között, és nem
tiltakozott. És most újra ki tudtam mondani, halkan és nagyon őszintén neki:
– Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Nem válaszolt, de
én egy kicsit, nagyon kicsit jobban éreztem magam. És ettől újabb gondolataim
támadtak. Roberthez fordultam.
– Tudod, hogy pontosan hol van Hans?
– Persze – bólintott azonnal –, Cuzco mellett van a
csoportjának a bázisa. Sacsayhuamán falainak ősi energiájával dolgoznak, azzal
küldik a jeleket.
– Az nem lehet – mondtam. – Ahhoz az energiához nem fér
hozzá egy Vámpír, de még egy Angyal sem. Sőt, annak a helynek a közelében
egyetlen Vámpír sem tud létezni, lebénítaná az erőtér. Ott biztosan nincsen.
Valószínűleg ez is csak álcázás.
Robert egy újabb
sor káromkodás kíséretében visszafordult a számítógéphez, és megint számolásba
kezdett. Zea még mindig nem mozdult a karjaim között. Ezt biztató jelnek
vettem. Ha már nem védi azt a Hansot, akkor talán hinni kezd nekem.
– Hát persze! – kiáltott fel dühösen Robert, és most egy
poharat vágott a földhöz nagy csattanással. Úgy látszik, időnként szüksége van
arra, hogy valamit összetörjön. – Mert én is hülye vagyok! Mert én is hagyom
magam az orromnál fogva vezetni. Bocs, Zea, most már megértelek. Engem is
átvert, a számok világában, a saját területemen vert át! Túl jól csinálja ez a
rohadék! Most már értem, miért csúsztak félre annyiszor a számítások, miért nem
sikerültek pontosan a régi akciók. Az elejétől kezdve bezavart, évtizedek óta
hülyét csinált belőlem! Rengeteg ember halt meg amiatt, hogy eleve rossz
koordinátákkal számoltam. Persze, hogy elcsúszott a hatás, én meg magamat
hibáztattam miatta. A kurva életbe!
Felugrott, tett
egy gyors kört a teremben. Azt vártam, hogy megint durranni fog valami, de most
csak a szemetest rúgta fel. Remélhetőleg tényleg jön a világvége pár órán
belül, és nem nekem kell ezeket a törmelékeket összetakarítanom. Mert ugye még
mindig én vagyok itt a házigazda.
– Igazad volt, nem Peruban vannak – mondta Robert, és közben
a szemetesből kihullott papírgalacsinokat focizta szét az asztalok alá. Na, ő
sem volt takarítónő egyik korábbi életében sem, az már biztos. – Hans csak egy
átjátszó adót telepített az egyik szállodai telefonközpontra Cuzcóban, a város
egyik modernebb részén, ahol gyengébb az ősi energia. Az eredeti jel Chiléből
jön, Concepción közeléből. És nem fogjátok elhinni, mi a város neve. –
Elhallgatott, és körülnézett. Mindannyian várakozó arccal néztünk rá. –
Képzeljétek, úgy hívják, hogy Los Angeles. És onnan csapolta a mi energiánkat,
Zea energiáját, és az összes csoport energiáját meg tudását. Minden kapcsolat
rajta futott keresztül. Amikor valaki az itteni, Los Angeles-i központot
kereste, először őhozzá ért el a hívás. Így mindenről tudott, és minden energiából,
információból kivette a maga részét. Olyan ott, mint egy kövér pók a hálója
közepén. A helytől alig száz kilométerre van az Andokban egy háromezer méter
magas vulkán, az Antuco. Azon át van kapcsolata a Föld mélyével. Aztán ott van
a közelben a Laja folyó vízesése, ami olyan patkó alakú, mint a Niagara. Azzal
gyűjtötte össze, fókuszálta az érzelmeket.
Valójában minimális saját energiával rendelkezik, és
egyszerűen csak magába szippantja másokét.
Így viszont végül hatalmasabbra duzzad bárkinél. Úgy nőtt a fejünkre,
hogy folyamatosan mi etettük a saját vérünkkel. És most a saját eszközeinkkel
pusztít el minket. Ó, hogy dögölne meg ez a rohadt Vámpír! – Durr, Robert most
egy széket rúgott fel, mivel a papírgalacsinok már elfogytak a cipője orra
elől.
– Oké – mondtam, és reméltem, hogy majdcsak
lecsillapodik. Vagy lassan elfogynak a székek a teremben. – Most, hogy látod a valódi helyzetet, van
szerinted esély a megoldásra? Már tudjuk, hogy eredetileg nem erősebbek, mint
mi. A Kentaur meg a Por népének az Alapítója ebben a folyamatba már biztosan
nem tud beleszólni, tehát maradt Hans, és az általa megszerzett energia.
Valamit biztosan tehetünk, hogy leálljon vagy csillapodjon az örvény.