Úgy elmerültem a lehetséges szép jövő tervezgetésében,
hogy majd leestem a padról, amikor váratlanul megszólalt valami vad hangon a
kabátzsebemben. Kivettem a lapos kis fekete dobozt, és döbbentem meredtem a
tenyeremben harsogó mobiltelefonra. A mindenségit! Ez pont olyan, mint egy
kinti alapdarab. Hogyan hozhatták be ezt a technikát ebbe a játékvilágba? Eredetileg
nem volt itt ez a frekvencia, ezen a szinten nem működhetne az
adatátvitel. Mi az emberi beszédre meg a
leírt, anyagba ültetett szövegre alapoztuk a kommunikációt.
Megérintettem a képernyőt, és meghallottam Zea hangját:
– Szia, John, pár perc múlva ott leszek érted. Gyere a
kereszteződéshez.
– Rendben, megyek – mondtam vidám és nyugodt hangon.
Zsebre tettem a telefont, elindultam, és egyáltalán nem voltam se vidám, se
nyugodt. Túl sok buktató lehet még ebben a világban. Gyorsan megnéztem az
igazolványaimat. Legalább az alapvető adataimat tudjam biztosan.
Tehát John Taylor vagyok – na, jó kis név, lehet belőle
pár millió idebent –, harminchat éves, fehér bőrű, az Amerikai Egyesült
Államok lakosa vagyok, a lakcímem Kalifornia, Los Angeles.
Micsoda? Már csak ez hiányzott. A belépéskor meg se
néztem, melyik országba jövök. Sose szerettem Amerikát, nem is nagyon voltam
itt korábban. Errefelé nem uralkodtak királyok, ezen a tájon nincs nagy
történelmi múltam. Nem tudok mire támaszkodni.
Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt.
Most nem tűnt olyan könnyűnek Zea meghódítása. Időre lesz szükségem, amíg
feltérképezem az itteni viszonyokat. Vannak itt egyáltalán gazdagok? Vagy ebben
az országban már egyenlőség meg demokrácia van? Valami rémlik a
rabszolga-felszabadításról meg valami Függetlenségi Nyilatkozatról. Mit kezdek
akkor, ha nem tudom a pénzemmel vagy a hatalmammal elkápráztatni Zeát? Mivel
győzöm meg, ha nem lesz anyagi eszközöm az udvarláshoz?
Közben odaértem az útkereszteződéshez, és gondterhelten
néztem az autókat. Szerencsére ezek elég ósdiak, egyértelműen ehhez a játékvilághoz
tartoznak. Tehát nem változott meg minden a legutóbbi látogatásom óta.
Egy kis piros autó fékezett mellettem, Zea nyitotta az
ajtót. Gyorsan beültem mellé, és már mentünk is.
Ott voltam végre, ahol lenni akartam: Zea mellett. Erre
vágytam már évmilliók óta. És most, amikor itt ültem mellette, teljesen
megkukultam. Mert nem mondhattam azt, amit szerettem volna, azt, hogy imádom a
szemét, hogy gyönyörű a mosolya, hogy az otthoni ébresztőórámra az ő hangja és
arca van feltöltve, és minden reggel őrá ébredek. Szeretem, csak róla
ábrándozom, és rengeteg videóüzenetet küldtem neki, amiket nem olvashatott,
mert nem nézte meg a kinti postafiókját. Mert nem járt odakint. Pedig én csak
rá várok. És most végre itt vagyok. És szeretném megcsókolni úgy, hogy végre
vissza is csókoljon. Szeretnék vele szeretkezni úgy, hogy végre ő is akarja. Szeretném
a karjaim között érezni a gyönyörtől remegő testét, nem pedig az izmai vad
tiltakozását. És itt és most, azonnal szeretkezni akarok vele.
De mindezek helyett csak csöndben ültem a kocsiban. Mert
egy John Taylor nevű pasas testéből néztem éppen kifelé, aki valószínűleg soha
nem mondott volna ilyet.
Na, mégsem lesz ez egy olyan gyors menet, ahogy én ezt
elképzeltem.
Zea ügyesen vezetett, pedig elég nagy volt a forgalom.
Lassan távolodtunk a zsúfolt belvárostól, a sokemeletes házaktól. Kíváncsi
voltam, milyen lesz az otthona ennek a Johnnak. Vajon Zea gyakran jár hozzá?
Szoktak kettesben lenni? Bekísér most a lakásba engem? Megcsókolhatom?
– Biztosan jól vagy? – kérdezte Zea.
– Kicsit zúg a fejem, és fáradt vagyok – mondtam egészen
őszintén.
– Megkértem Danielt, hogy vigye haza a kocsidat. Csak
leparkol a garázs előtt, és bedobja a postaládába a slusszkulcsot. Nem fogtok
találkozni.
– Jó – feleltem közömbösen, és kíváncsi lettem volna rá,
hogy miért nem akarok Johnként találkozni ezzel a Daniellel. De sajnos nem
kérdezhettem meg.
– Nem baj, hogy neki szóltam? Igazán rendes volt, azonnal
elvállalta. Aggódott érted, de mondtam, hogy szerencsés baleseted volt, és már
jól vagy.
– Aha. – Ez tűnt a legegyszerűbb válasznak. Nem lesz
könnyű így beszélgetni. Nekem fogalmam sincs, hogy miről van szó, Zea meg
valamiért zavarban van a téma miatt.
– Igazán sajnálom, hogy így alakult ez köztetek. De ha
majd jobban leszel, te is megérted, hogy Daniel nem tehetett mást.
Ha majd jobban leszek? Miért, mi bajom van? Gyorsan végigleltároztam
a testet, de mindegyik szervet rendben találtam. Nem emlékeztem, hogy a
baleseti sérüléseken kívül valami mást is javítottam volna. De ezek szerint mégis
van valami gondom. És lehet, hogy Zea ezért olyan kedves velem. Ez egyébként
stimmel, ő mindig a gyengébbeket pátyolgatta korábban is. Tehát nem
viselkedhetek úgy, mint akinek semmi baja, mert az gyanús lesz.
Viszont nem tudom, milyen tüneteket kellene produkálnom.
Mi lenne, ha a baleset ürügyén gyorsan meggyógyulnék? És aztán ennek örömére
szexelhetnénk is. Szerencsés megmenekülés, csodás gyógyulás, boldogító
szeretkezés. Jó sorrend, ugye?
– Most egészen jól érzem magam – mondtam óvatosan, figyelve
a reakciókat. – Már az a Daniel-dolog sem zavar. Azt hiszem, valami
megváltozott bennem ettől a balesettől. Egy pillanatra azt hittem, el kell
mennem, és rájöttem, hogy nagyon hiányoznál.
Zea rám mosolygott. Hú, ez csodálatos érzés volt. Még
soha, de soha nem mosolygott így rám, pedig jó sokszor lett volna erre alkalma.
Oké, az részletkérdés, hogy most is erre a Johnra mosolyog. Micsoda szerencsés
fickó ez az alak. Csak tudnám, mit csinált, amitől ennyire kedveli őt Zea.
– Nélküled nem boldogulnánk. És ki tudja, mikor sikerült
volna visszajönnöd. Nagy szükségünk van a tudásodra, úgyhogy kérlek, vigyázz
jobban magadra! És úgy örülök, hogy vidámabbnak látlak.
Vidámabbnak? Komoly arccal ücsörgök itt, nagyon
koncentrálva, nehogy elhibázzak valamit. Ez Johnnál a vidámság? Miért, normál
esetben bőgnöm kellene?
Nehéz dolog ez a színészkedés, nem is nagyon megy ez
nekem. Sose szoktam így csinálni. Máskor beléptem a testbe, amit az a másik
szereplő itt hagyott, átvettem az irányítást, megváltoztattam a korábbi
helyzeteket, és nem érdekelt, hogy mit szólt hozzá a környezet. Azt tettem,
amit akartam. Ha nem tetszett a név, azon is változtattam. Korábban minden
egyszerű volt. Ezt itt most jól megbonyolítottam magamnak.
Közben kiértünk a külvárosba. Kétszintes családi házak,
zöld pázsit, kis kerítés, nagyobb kerítés, kisebb ház, nagyobb ház, elhanyagolt
meg puccos épületek között haladtunk. Elég változatos volt errefelé az utcakép.
Aztán Zea megállt egy nagyobb ház előtt. Itt derékig érő, elég kopott kerítés
határolta a telket. A garázs előtt már ott állt egy fehér autó. Ezek szerint
Daniel már volt itt, és szerencsére nem találkoztunk. Egyelőre nem kell tudnom,
milyen gond van köztünk.
– Megvárom, míg bemész – mondta Zea.
– Bejöhetnél velem. – Olyan meglepetten nézett rám, hogy
tudtam, ezt nem kellett volna mondanom. De miért ne hívhatnám be? Szerencsétlen
alak lehetett ez a John. Na mindegy, legalább egy búcsúcsókot szerzek.
Zea felé hajoltam, és vártam, hogy a jól ismert, vad
szenvedély elborítsa a testem. Tudtam, hogy nem lesz gond, képes vagyok uralni,
de legalább érezni akartam a vágyat, hogy aztán majd ábrándozhassak a dologról
odabent a házban. A következő találkozásig.
Éreztem Zea illatát, a haja súrolta az arcomat, a bőrünk
egymáshoz ért. Arcon csókolt. Ettől a mennyekben kellett volna érezni magamat.
Én ott is voltam.
Csak ez a test nem követett. Ez az ép, egészséges
férfitest meg sem rezdült ezekre a földöntúli, érzéki ingerekre. A férfi létem
legfontosabb szerve, a szexuális aktus elengedhetetlen eszköze egyszerűen
mozdulatlan maradt.
Ez elképesztő! Ilyen még sosem történt velem! Máskor, ha
csak Zeára gondoltam, már attól akcióra kész volt a testem. Most meg itt a
lehetőség, és csődöt mondok.
A döbbenet mellett ott volt bennem a megkönnyebbülés is,
hogy milyen szerencse, hogy nem akart bejönni a házba Zea. Mi lett volna, ha
belekezdek a dologba, esetleg ő is hajlandó lett volna rá, és menet közben
derül ki, hogy ezzel a testtel nem vagyok akcióképes.
Hú, még rágondolni is szörnyű!
Gyorsan kiszálltam az autóból, és határozott léptekkel a
kapuhoz mentem. Sürgősen el kellett távolodnom Zeától, hogy összeszedjem magam.
Kinyitottam a kaput, visszaintettem Zeának, és beléptem a kertbe. Végigmentem a
járdán, és közben a bejárati ajtó kulcsát ösztönösen vettem elő a zsebemből.
Majd ahogy kinyílt az ajtó, magától mozdult a kezem, és automatikusan bebillentyűztem
a riasztó kódját a kis szerkezetbe. Még visszanéztem, láttam, ahogy Zea
integetve elhajt a kocsival. A szemközti öreg ház függönye megrebbent.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és nagyot sóhajtva
nekidőltem. Nehéz egy feladat lesz ez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése