3. Következő lépések

Körülnéztem, és megértettem, hogy Zea miért nem jött be a házba. Sokféle helyen megfordultam már, de még nem láttam ekkora kuplerájt, mint ami itt volt. Koszos padló, elképesztő rendetlenség, szeméthalom. Egymásra dobált pizzásdobozok és üres üdítőspalackok, szennyes ruhák és szétdobált papírok. Kézzel teleírt, kávéfoltos és zsírpecsétes lapok, újságok és színes reklámprospektusok keveredtek kinyitott és összefirkált könyvekkel, köztük száraz és penészes ételdarabok hevertek. Az egész lakásban áporodott szag volt. Óvatosan beljebb léptem, de vigyáznom kellett, hova teszem le a lábam, mert nem volt egy talpalatnyi szabad hely sem a padlón. A konyhában nagy halom koszos edény a mosogatóban és a tűzhelyen, az asztal tele üres és félig üres ételdobozokkal, könyvekkel és újságokkal. Egy szabad szék volt, a többin nagy kupacban a szokásos összetételű halom: gyűrött ruha, papír, könyv, újság, üres doboz, ételmaradék.

Kinyitottam a hűtőt, és nem csodálkoztam, hogy ott is hasonló kép fogadott: bezsúfolt, penészes ételmaradékok tömege, közéjük gyűrve pár összefirkált papírlap. Az egyik polc viszont meglepően tiszta és rendezett volt. Nagybetűs TOBY felirattal több ételtartó doboz sorakozott rajta szép sorban. Kinyitottam az egyiket, aránylag friss salátalevél volt benne. A másikban szőlő, aztán mangó.

Elég rejtélyesnek tűnt a dolog. Lakik itt még valaki? Már csak az hiányozna nekem. Az eddig eszembe se jutott, hogy ennek a John Taylornak családja is lehet. De ki lenne képes ekkora disznóólban vele élni? Főleg, ha a hűtőszekrényben ilyen precízen szortírozza a dolgait.

Elgondolkodva álltam a nyitott hűtő előtt, kezemben az egyik ételdoboz, amikor a sarokban nagy zörgéssel megmozdult a szeméthalom.

A fenébe! Ez meg mi? Kik élnek a szemétdomb alatt?

A mozgás lassan közeledett felém. Aztán egy köteg gyűrött újságpapír alól kibukkant egy hosszúkás, zöld pikkelyes fej, a tüskés taréj, a karmos lábak, a hosszú farok, és komótosan a lábam elé sétált egy régi kedves ismerős. Egy mini dinoszaurusz. Pontosabban a mai neve szerint egy zöld leguán, egy Iguana iguana másfél méteres, szép példánya.

Leguggoltam hozzá:

­– Helló, pajtás!

Felemelte a fejét, és a kis rózsaszín nyelvét az ételdoboz felé nyújtogatta.

– Te vagy Toby? És ez a te kajád?

Közelebb araszolt, és a fejével meglökte a dobozt.

– Rendben, ezt igennek veszem. Tessék, egyél! – Kivettem egy kisebb fürt szőlőt, és leraktam eléje. Az egyik lábát rátette a szőlőre, és nyugodt ütemben falatozni kezdett.

Na, remélem, nincs több háziállat a szemétkupac alatt. Bár a látvány alapján még patkányok is lakhatnának itt.

Folytattam a környezettanulmányt. A nappali hasonlóan reménytelen képet mutatott, mint a konyha. Felmentem a lépcsőn az emeletre. Odafent volt egy nagy hálószoba, fürdőszobával, persze minden koszos és rendetlen. Szemben vele két vendégszoba meg egy külön fürdőszoba, azok elég elhagyatottak és porosak voltak. Jó, ezek szerint nem lakik itt más, csak John. És persze Toby, a leguán, aki gondolom, elég otthonosan érzi magát ebben a környezetben, akár egy fura dzsungelben.

Levetettem a baleset miatt szakadt és véres ruhámat, és a gardróbban próbáltam keresni valami aránylag tiszta és felvehető öltözéket. Nem volt nagy választék. Felpróbáltam egy pólót, de egy nagy zsírfolt sötétlett az oldalán. Ott álltam a nagy tükör előtt, meztelenül, és alaposan szemügyre vettem ezt a testet.

Ez a legvacakabb emberi test, amibe eddig beléptem. Nagyon nem tetszett. Görnyedt tartás, keskeny vállak, vékony karok. Mit csinált ez az ember a testével? Persze, jó kérdés. Nagyjából ugyanazt, mint a ruháival. Csak lógtak rajta koszosan, foltosan, ahogy a bőr meg a lagymatag izmok ezen a testen.

Hát én nem fogok egy ilyenben itt ácsorogni! Nem valószínű, hogy gyakran látták Johnt meztelenül, hát akkor tegyük fel, hogy az utóbbi időben testépítésbe fogott. És lám, itt a nagy eredmény.

Koncentráltam, belül eggyéváltam ezzel az anyagi testtel, energiát pakoltam a csontokba, izmokba, a bőrbe, aztán szép lassan kihúztam magam, és a tükörbe néztem.

Na, ez a látvány már tetszett. Izmos, vállas, jó tartású férfi nézett szembe velem. Így már nem is olyan elveszett ez a fazon. Sőt, egész jóképű, ha nem lógatja a fejét. Eszembe jutott egy lényeges dolog. Igen, megvolt odalent a férfias része is, nem túl nagy mérettel, de rendben az is. Azért abba is nyomtam még egy kis energiát, legyen egy tisztességes kinézete. És ki is kellett próbálnom, hogy működőképes-e. Még most sem értettem, hogy miért nem reagált Zea közelségére. Kézzel rásegítettem a dologra, ágaskodni kezdett szépen, menetrendszerűen, úgy, ahogy kell. Nem lesz ezzel gond, már csak a megfelelő helyzet kell hozzá, és jöhet a szex Zeával.

Ekkor csöngettek. Reméltem, hogy Zea jött vissza valamiért, úgyhogy rohantam lefelé a lépcsőn. Az előszobában megbotlottam a szeméthalomba, belerúgtam a szekrénybe, amitől piszkosul kezdett fájni a kislábujjam, ráadásul feldöntöttem az esernyőtartót, amiben két esernyő mellett ott volt egy golfütő, egy baseballütő, valami elszáradt cserepes virág, és egy halom bontatlan levél. Ez mind kidőlt az ajtó elé. Sziszegve és káromkodva félresöpörtem ezeket az útból, és nyitni akartam az ajtót, de az elakadt a baseballütőben. A csengő közben türelmetlenül újra megszólalt. Felkaptam az ütőt a földről, és végre kivágtam az ajtót.

Nem Zea volt ott. Sajnos. Ő szerintem örült volna a látványomnak így meztelenül, bevetésre kész férfiassággal, izmos testtel.

De csak egy kis öltönyös, szemüveges ürge állt az ajtó előtt, aktatáskával, mögötte egy idősebb nő meg egy fiatalabb férfi. Elég meglepetten néztek. A szemüveges pasas kinyitotta a száját, de aztán mégse mondott semmit. Meredten bámulta a kezemet. Ja, abban volt a baseballütő. És most már én is rondán néztem, mert csalódtam, hogy nem Zea jött vissza, és még a lábujjam is lüktetett.

Nem volt kedvem udvariaskodni.

– Mit akarnak?

A szemüveges becsukta a száját. Felém nyújtott egy papírlapot és egy tollat.

– Itt írja alá, kérem – mondta kissé dadogva. – A végrehajtást negyvennyolc órára elhalasztjuk. De akkor már hatósági segítséggel fogjuk lefoglalni az ingóságait, uram. Addig viszont még lehetősége van rendezni az adósságát.

– Nem írok alá semmit – mondtam, mert azt se tudtam, miről van szó.

– Azt is megteheti, uram, de az eljárást ez nem befolyásolja – mondta most már bátrabban. A papírlapot elengedte, én meg nem nyúltam érte, úgyhogy az lehullott a küszöbre. – Minden jót, uram – mondta, azzal gyorsan kihátrált a másik két emberrel együtt az utcára. Közben fél szemmel engem néztek, valószínűleg arra számítottak, hogy utánuk vetem magam. Beültek a ház előtt parkoló autóba, és elhajtottak. Az idősebb nő még a kocsiból is engem bámult.

Felvettem a papírt, és megnéztem. Valami hivatalos írat volt, sok szöveggel, jogszabályi hivatkozással, és a végén egy elég nagy pénzösszeggel. Tehát valami adósságot csinált John, amit most akarnak rajta, vagyis már rajtam behajtani.

Ó, a francba, mi jön még? Miért pont egy ilyen szerencsétlen fickó testét kellett kifognom!

Felnéztem, és azt láttam, hogy a szemközti öreg ház ablakában el van húzva a függöny, és valaki távcsővel néz engem. Távcsővel, ide az utca túloldalára! Mi ez itt, bolondokháza?

Visszaléptem a házba, és jól bevágtam az ajtót magam mögött.

Zea, hol vagy? Ha tudnád, mi mindent vállalok érted!