1. Ahogy elkezdődött

– Zea – mondtam annak a gyönyörű zöld szempárnak, ami ott ragyogott a fejem felett.

– John, jaj, drága John, tarts ki, kérlek, ne hagy el! – Szívesen néztem volna tovább azokat a könnyben úszó, szikrázó zöld csillagokat, de a sötétség újra magába szippantott. A francba! Mit csináltak ezek itt az elmúlt időszakban? A fizikai test rettentően nehéz volt, maga alá gyűrt, és nem akart engedelmeskedni.

Megszoktam, hogy ebben a világban az emberi test olyan, mint egy kényelmes öltözék. Rugalmas, jól simul rám, könnyű viselet. De ez most nem az volt. Mint egy vastag bunda, ami megszívta magát vízzel, húzott le magával a fekete örvénybe.  Lebénított, nem kaptam levegőt, nem voltam képes tudatos maradni. Mi a fészkes fene van itt? Egyáltalán jó világba léptem be? Jó programot választottam?

Ekkor újra megcsillant egy csodás zöld fény a sötétségben, és hallottam a kedves hangot:

– John, kérlek, nézz rám, térj magadhoz, kérlek, kérlek!

Oké, gondoltam, jó helyen vagyok. Zea itt van, tehát én is itt akarok lenni. Na, próbáljuk meg újra.

Összeszedtem minden erőmet, a lehúzó súlyra koncentráltam, hogy végre meg tudjam ragadni, a tudatommal hozzáférjek, és átvegyem az irányítást. Iszonyúan nehéz terhet éreztem. Pedig a férfi, akinek beléptem a testébe, elég vékonydongájúnak látszott. Mi a francot pakolt bele ebbe az anyagi testbe, hogy ez ilyen súlyos lett?

Nagy nehezen sikerült meghatároznom a körvonalaimat, és aztán fokozatosan érzékelni kezdtem a szerveket is. Elég vacak állapotban volt a test, de végre tudtam, hol kezdjek hozzá.  

A szív már csak aprókat remegett, kívülről lökdöste egy mentős a szirénázó kocsiban, egy másik meg a levegőt pumpálta volna belém. Csakhogy a tüdő nagy része vérrel volt teli. Két törött borda is átszúrta, és a szívmasszázs miatt csak tovább telítődött. 

Kiegyenesítettem a két bordát, a vért visszaszívtam az erekbe, a szakadt végeket összekapcsoltam. Végre újra lett elég keringő folyadék, a szív már nem csak üresen lüktetett. Figyeltem a mentős mozdulataira, aztán egy erős lökéssel rásegítettem én is. A szív dobbant egyet, de a pulzálás nem indult be.

Mi van? Már semmi sem működik úgy, mint régen? Kérvényt kell talán benyújtani a szerveknek a tisztességes működéshez?

Újra próbálkoztam, megint csak egy erőtlen saját dobbanás, aztán semmi. Éreztem, hogy szegény mentős is fárad. Nem lesz ez így jó.

Máskor hagytam volna a fenébe az egészet. Ha ez a test nem működik, majd keresek másikat. Elég sűrűn halnak meg az emberek, bármikor találhatok olyat, amelyik még jobb állapotban van. Úgysem akarok sokáig itt lenni, csak benéztem egy újabb randira, egy újabb esélyre, hogy most talán ki tudom hívni Zeát egy rendes találkozóra a valódi világba.

Kitartó vagyok, nem adom fel. Egyszer úgyis véget ér ez a program, és akkor végre beszélhetek vele a normális alakjában. Nem mintha a mostani teste ellen bármi kifogásom lenne. Ez is klassz, persze, ugyanúgy, ahogy korábban is mindegyik alakja tetszett. A duci kis dinoszaurusztól elkezdve, ahogy legelőször láttam meg idebent, a bennszülött nő és a papnő, a harcos amazon és a szolgálólány, mindegyik gyönyörű volt. Mert a lényeg, az a csodás zöld szempár, amiben ott ragyog a lelke, a valódi lénye, az mindig ugyanaz volt.

Azt akartam, amióta a legelső megbeszélésen megláttam, csak azt akartam, hogy nézzen rám ezzel a szempárral, lásson meg, mosolyogjon rám. És szeressen.

De bármivel próbálkoztam, sose sikerült.

Nézett rám sokféleképpen: rémülten, értetlenül, megvetően, idegenül, elutasítóan. Sosem szeretettel.

Ha egy rideg, szívtelen nő lenne, akkor nem is zavarna ez annyira. És nem erőlködnék ilyen nagyon.

De azt láttam, hogy szinte mindenkit szeret. Mindenkire mosolyog. Megsimogatta a leprásokat. Megölelte a koldusokat. Együtt imádkozott a halálraítélt gyilkosokkal a lelki üdvükért a kivégzésük előtt. Mindenkihez volt egy jó szava, egy kedves mosolya.

Csak hozzám nem.

És legfőképp ezt a világot szereti. Az itteni szereplőket, az állatokat, a virágokat, a fákat, a földet, az eget. Mindent, ami idebent van. Ehhez a laza játékvilághoz ragaszkodik annyira, hogy amióta elkezdtük a programot, azóta egyszer sem jött ki a valós világba. Pedig minden alkalommal hagytam neki üzenetet. Kerestem, vártam, értesítőt kértem arról, ha befejez egy-egy életet. De amint vége lett az egyiknek, már lépett is bele a következőbe. Csak ez a világ érdekeli.

Engem meg ő érdekelt egyre jobban. Ez a világ viszont egyre kevésbé tetszett Már nem tudtam azt a szerepet játszani, amiben az elején megegyeztünk, túl sokat változott a program. Azt reméltem, majdcsak vége lesz. A számláló szerint már nincs sok hátra, ez itt már a végjáték. Gondoltam, benézek még egyet, részt veszek a záróbulin, hogy Zea biztosan emlékezzen majd rám, és hogy legyen mivel indítani a beszélgetést.

Csak itt derült ki, hogy az a számláló már egy ideje leállt. És hogy idebent már élethalálharc zajlik, és nem egy jó buli.

 De ezt ott a mentőben még nem tudtam. Bár akkor már mindegy lett volna, hiszen itt voltam, benne voltam nyakig.

Igaz, mielőtt beléptem a programba, ott villogott a figyelmeztetés nagy piros betűkkel. Azt gondoltam, tudom, mit akar, azt mondja, hogy mindjárt vége a játéknak, ne tervezzek hosszú távra. Kipipáltam a figyelmeztetést, nem olvastam el. Aztán a következő két lépésnél újra. Bejelöltem a kis kockákba, hogy oké, tudomásul vettem, saját felelősségre lépek be, és lemondok a kártérítési igényemről, bármi is történik. Azt hittem, csak a szokásos bürokratikus akadékoskodás. Biztosan valakinek odacsípte a kisujját egy játékajtó, amin nem volt biztonsági retesz, mint a kintieken, aztán problémázott miatta. És ilyenek miatt kellene most minden lépésnél piros betűs figyelmeztetéseket elolvasnom.

Oké, gondoltam, játszottam már eleget, ott voltam a Teremtésnél, amikor a program létrejött, ne dumáljanak már nekem. Be akarok menni, és kész. Hagyjanak már békén! 

Fogtam, beütöttem a régi, Alapító kódomat, egybevettem és kipipáltam minden pirosbetűs meg apróbetűs részt, ami volt, aztán beléptem.

Miért, te el szoktad olvasni az összes leírást, amikor egy újabb programot telepítesz a számítógépedre? Ugye, hogy nem.

Pedig ki tudja, mikbe egyezel bele.

Hát, én se tudtam.

Csak abban voltam biztos, hogy nekem ez a test kell. Pedig jóval gyengébb minőségű volt, mint amikben korábban itt élni szoktam. Viszont volt egy óriási előnye.

Pár perccel a balesete előtt ezt a férfit Zea ölelte meg, kedvesen, aggódva, és kétoldalról megpuszilta az arcát. És szeretettel nézett utána, amikor a férfi lehajtott fejjel elballagott.

Azt már csak én láttam a külső monitoron keresztül, hogy egy kocsi nagy sebességgel elindult, és telibe találta a zebrán a férfit, aki nagyot repült, és összetörve landolt az aszfalton. Láttam a lelkét, kizuhant az ütközéstől, és öntudatlanul hevert az élettelen test mellett.

Egyértelmű volt, hogy ennyi volt. Az ő játékának vége. Nem fog tudni egyhamar felkelni, és nem tudja életben tartani ezt a testet.

Tehát ő kiszállt a játékból.

A test körül csődület támadt, aztán Zea rohant oda, és kétségbeesetten hajolt a férfi fölé.

– John, kérlek, nem halhatsz meg, ne menj el, ne tedd ezt velünk!

És ott volt a nagy lehetőség! Végre egy férfi, akit szeret, akit közel engedett magához, akire figyel, akiért aggódik. Csak be kell lépnem a testébe, és végre megkapom azt, amire vágyom. Zeával lehetek.

Hát ezért ragaszkodtam annyira ehhez az összetört testhez, amelyik csak nem akart beindulni. Pedig ez a legnagyobb esély, amit ebben a játékban valaha elérhettem. Zea most is itt van mellettem. Ezt most nem halaszthatom el.

Egyébként ezért is kellett sietnem a belépéssel. Amikor láttam a balesetet, gyorsan lefoglaltam a testet, nehogy valaki más beköltözzön, amíg odaérek. Gyorsan lezártam az otthoni dolgaimat, elrobogtam a legközelebbi belépési portálra, és bejelentkeztem a programba. Még szerencse, hogy idebent lassabbra terveztük az időt, hogy legyen idő mindent kiélvezni. Úgyhogy túljutva az összes kipipálni valón, még időben érkeztem, hogy újra életre keltsem ezt a testet.

Bár ott a mentőben éppen vesztésre álltam a tehetetlenségi erővel szemben. Túl nehézzé vált valami miatt a fizikai test ebben a programban. Már nem volt olyan könnyen működtethető, mint régebben.

Le kellett mennem nagyon mélyre, egészen a legalsó szintekig, hogy össze tudjak kapcsolódni vele. Szinte bele kellett olvadnom, hogy végre reagálni kezdjen az akaratomra. Nem volt könnyű, de Zea hangja nagyon motiváló volt ott a fülem mellett.

És aztán sikerült!

A szív dobbant egyet, majd még egyet, és kissé még bizonytalanul, de végre elkezdett önállóan lüktetni. Na, végre!

A mentős is megkönnyebbülve fejezte be az újraélesztés, és hitetlenkedve meredt az EKG-monitorra.

– Nem hittem volna, hogy sikerül. Nagyon erős benne az élni akarás, hogy mégis visszajött – mondta Zeának.

Végre itt vagyok, gondoltam, és élvezettel néztem azt a zöld szempárt. Azok a szemek viszont kissé gyanakvóan húzódtak össze:

– Tényleg te vagy az, John? – kérdezte Zea.

– Én vagyok – feleltem teljesen őszintén. Én ugyanis tényleg én vagyok, a nevek úgyis csak átmenetiek idebent. Most éppen John vagyok. – Én vagyok, és a te hangod hozott vissza. Csak miattad jöttem vissza, drága Zea Dawn. Csak miattad élek. – Ez stimmelt. Teljesen őszinte voltam. És szerencsére megnéztem a mostani vezetéknevét, mielőtt beléptem ide. 

– Az jó, az nagyon jó. Szükségem van rád – mondta lágyan, és megsimogatta a fejemet. Láttam, hogy teljes siker. Meggyőztem, hogy ugyanaz a férfi vagyok, mint akitől nemrég búcsúzkodott. Oké, jöhet a csók is.

Át akartam karolni, amikor rájöttem, hogy még nem végeztem a testtel. Egy csomó csont még törött volt, a belső szervekben több helyen szivárgott a vér, a koponyában sem volt a helyén minden. Úgyhogy a kórházig hátralevő időben el voltam foglalva a belső szereléssel. Szerencsére Zea ott volt mellettem, és fogta a kezem. Így igazán élvezetes munka volt.

Mire megérkeztünk a kórházba, végeztem is.

Kigurítottak a hordágyon a mentőből, vittek a vizsgálóba, röntgenre. Végül megállapították, hogy nagyon szerencsés vagyok, kisebb karcolásokkal és egy enyhe agyrázkódással megúsztam a balesetet. Csak a szívem állt le egy időre a sokk miatt, de már azzal sincs gond.

Bent akartak tartani megfigyelésre, de nem egyeztem bele. Minél hamarabb haza akartam menni, mármint John otthonába, hogy megtudjam, ki volt ő, vagyis ki vagyok én most az ő testében. Nem akartam kockáztatni, hogy a betegágyam mellett Zea olyanokat kérdezzen, amikre nem tudok válaszolni. Bár az a kis agyrázkódás arra jó volt, hogy több mindenre azt mondhattam, hogy sajnos, nem emlékszem.

Amíg Zea elment, hogy elhozza a kocsiját, és hazavigyen, a kórház előtti parkban ücsörögtem. Néztem ezt a világot. Szép, szép, de túl sokat változott. Túl sok benne az ember, nagy a zaj, sok az autó – megőrültek ezek, még most is a benzines megoldást erőltetik? – túl nagy a nyüzsgés. Jobban szerettem a régi, csöndes, békés berendezkedést.  Na, mindegy, ez van. Úgysem szándékozom sokáig itt maradni. Csak végre kiélvezem azt, hogy Zea közelében lehetek, és jobban megismerhetem. És ha majd meg tudom mutatni neki, milyen vagyok igazán, akkor odakint folytathatjuk tovább az ismerkedést. Engem szeretni szoktak. Jó fej vagyok. Kedves meg barátságos, ha adnak rá lehetőséget.

Az igaz, hogy idebent ez eddig nem derült ki rólam. Mert Zea mindig olyan ellenségesen viselkedett velem, vagy éppen semmibe vett, hogy nem tudtam a gyengédebb oldalamat megmutatni. Lehet, hogy keménynek vagy agresszívnek tűntem idebent, pedig csak a figyelmére vágytam.

Na, mindegy, most legalább már túl vagyunk az első lépésen. Figyel rám, beszélget velem, aggódik értem. Nagyon biztató kezdet.  Meglátjuk, meddig sikerül eljutnunk.