40. Változik a helyzet

Egymásra néztünk Roberttel. Mindkettőnk tekintetében düh volt és elkeseredettség. Hát ennyi volt, vége a játéknak. Legyőzött minket egy rohadt Vámpír. Én, az egykori Uralkodó elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem. Zeát, ezt a világot, az életemet, a hatalmat, a büszkeségemet. És mindezt egy Vámpír szerezte meg tőlem. Semmim sem maradt.

Zeáék hiába állították le a régi programot, Adam hiába adott szabadságot ennek a világnak, az emberek a félelmet és a Vámpír zsarnokságát választották helyette. Én átírtam nekik a régi törvényeket, lehetne játék ez az élet mindenkinek. De így csak Hans játékszerei lesznek.

És mi is az ő bábjai lettünk. Ha megtesszük, amit kitervelt, akkor azzal neki segítünk, ha ellenállunk, akkor mindenkinek rosszabb lesz. Nincs jó választásunk.

Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk Roberttel, és ahogy az érzéseink is szinkronban voltak egymással, a csalódottság és reménytelenség alatt megjelent egy másik érzés. Az eggyéválás emléke. Az a béke, az a nyugalom, az az egységélmény ott a lángok között. Az, amikor győzni tudtunk a kínok felett.

A francba!

Felébredtem a kábulatból, és hirtelen kitisztult a fejem.

A kurva életbe! Túl sokáig hagytam dumálni ezt a kis Vámpírt, és nem vettem észre, amikor leszívta belőlem a magabiztosságot. Profi módon csinálta, de már kijózanodtam. Oké, sok mindent elvehetett tőlem, sokat veszíthetek, de a szabadságomat nem veheti el.

Hiszen ez csak egy játék!

És már egyenrangú játékosok vagyunk! Ó, pont én felejtem el azt, hogy itt már nincsenek Uralkodók? Mit pattog itt ez a paprikajancsi! Még hogy az ő bábjai lennénk? Mi az, hogy nincs jó választásom? Mindig van választásom, és mindig van jó választásom. Mert ez már egy szabad játék!

Hát akkor nézzük új szemmel, szabadon, hogy a Hans által felkínált alternatíváktól függetlenül mit lehetne tenni.

Bevitt az erdőbe, becsalogatott a saját kis labirintusába, és majdnem elvesztem benne. Majdnem elfogadtam, hogy nincs más út, csak az, amit ő mutat.

Pedig mindegyik labirintusból bármikor szabadon ki lehet jutni. Csak nem körbe-körbe kell keringeni benne, hanem föléje emelkedni. Kiszállni a falak közül. Nézzük hát a helyzetet magasabbról!

És akkor eszembe jutott a megoldás. Nem is értettem, hogy eddig miért nem gondoltam erre. Vagyis persze érthető, mert onnan lentről ezt nem láthattam meg. Egy vesztes Uralkodó nem lenne képes megcsinálni. De én nem vagyok vesztes.

Én az vagyok, aki vagyok. Az, aki itt játszik. És én most az új Uralkodó szerepét játszom. Egy olyan új szerepet, amit most írok magamnak. Az egyenrangú világban nem mások felett uralkodom, hanem a saját életem felett. Ez a Szabad Uralkodó. Aki nem függ attól, hogy vannak-e alattvalói, aki nem függ a külvilágtól. A magam ura vagyok. Szabad játékos. 

És ez az új, Szabad Uralkodó ismer egy ősi ösvényt. Az Uralkodók ősi ösvényét, ami Atlantiszba vezet. Régen jártam már arra, de azon a téren nem számít az idő. Az az ösvény most is ott várja, hogy rálépjek. Lezártam akkor, amikor azt a kedves kis népet visszavittem a régi otthonukba, ahonnan látogatóba jöttek ide. Nem akartam, hogy más is utánuk mehessen. Az ösvényt én zártam le, és én tudom újra megnyitni. Azért, mert már Szabad Uralkodó vagyok. És ebben az új világban a Szabadságnál nincs nagyobb hatalom.

Hát akkor menjünk arra. Magasan a labirintus falai fölött. Szabadon.

– Tudok egy jobb megoldást – mondtam nyugodtan Hansnak. Felkapta a fejét a megváltozott hangomra. Gyanakodva mért végig, megérezte, hogy más lett a szereposztás. – Ismerek egy Atlantiszba vezető ösvényt, és az közelebb is van, mint a Nagy Piramis. Ott biztonságosan bemehetünk Zeával Adamért, te meg közben azt csinálhatsz a világgal, amit akarsz.

– Hol van az az ösvény?

– Peruban, a Machu Picchu feletti hegyen.

– Honnan tudjam, hogy nem akarsz átverni? Hátha ez valami csapda.

– Lehet, hogy az. De azt mondtad, hogy már a te kezedben van a világ sorsa, úgysem tudunk rajta változtatni.  Akkor nincs félnivalód. Nekem elegem lett ebből a játékból, így már nem tetszik. Változtatni akarok a helyzeten. Be tudok jutni Atlantiszba, beszélhetek Adammal. Nem tudom, hogyan fog dönteni, de te úgyis csak ennyit akartál tőlünk. Ezt pedig én is meg akarom tenni. Találkozni akarok a fiammal. Induljunk!

  Robert arcán látszott a csodálkozás, ő még nem értette, mi történt. Csak azt érezhette, hogy valamitől magabiztos lettem, Hans pedig ellenvetés nélkül tette azt, amit mondtam neki. Telefonált a magánrepülőgépének, hogy készüljenek az indulásra, aztán autóba ültünk mind a hárman, meg a biztonsága miatt két fegyveres testőre is, és a felszállópályához hajtottunk. Közben megpróbálta felhívni Zeát, de nem érte el, ki volt kapcsolva a telefonja. Végül Keirával tudott beszélni, ő mondta el, hogy amikor megszakadt velünk a kapcsolat Bolíviában, Zea és Frank azonnal utánunk indult az első géppel, és hamarosan megérkeznek La Pazba. Megbeszéltük, hogy Keira foglal nekik jegyet a következő járatra, jöjjenek át ők is Peruba, Cuscoba.

Hans gépén ettünk valamit, aludtunk pár órát, aztán leszálltunk Cuscóban. Hajnalodott most is, úgy, mint amikor két napja La Pazba érkeztünk. Csak azóta egyszer már azt hittük, hogy elvesztettük ezt a világot, aztán mégis megmentettük, utána meg úgy tűnt, hogy végleg elveszítjük. Most meg itt vagyunk. Néztem a váróteremben a tömeget, amíg arra vártuk, hogy Zeáék gépe is megjöjjön. Az emberek érkeztek, indultak, búcsúzkodtak, siettek vagy békésen várakoztak. Nem tudták, hogy milyen váltakozó kimenetelű játszma folyik itt körülöttük.

És még én sem tudtam, mi lesz a vége. Csak abban voltam biztos, hogy bármi is történik, többé nem leszek vesztes. Az én játékom itt már egy szabad játék. Sok minden megtörténhet benne, másokat nem irányíthatok az akaratuk ellenére, de engem sem irányíthat senki. Főleg nem egy megalomániás kis Vámpír.