Megérkezett a
repülőgép La Pazból, jöttek ki a kapun az utasok. Zea sápadtan lépkedett Frank
mellett. Nem köszönt Hansnak, rá sem nézett. Minket megölelt. Robert
tőmondatokban elmondta a lényeget, én annyit tettem hozzá, hogy tudok egy
bejáratot Atlantiszba, ami a Machu Picchuról nyílik. Zea szótlanul bólintott.
Frank komoran megjegyezte, hogy Keira telefonált nekik, hogy Japánban, Fukushimában
robbanás történt egy atomreaktorban, ami megsérült a szökőárban. Azt még nem
tudják, hogy mennyi radioaktív anyag szabadult ki, de Daniel nagyon
veszélyesnek látja a helyzetet. Szerinte újabb robbanások jöhetnek.
Hans nem tudta elnyomni az elégedett, gonosz vigyorát. Hát
igen, a terve bejött, a láncreakció elkezdődött. Közel a Vég.
Helikopterrel indultunk Machu Picchuba, úgy volt a
leggyorsabb. Hans bérelt egyet, de csak öt személy fért fel rá. Ő ragaszkodott
a két testőréhez, úgyhogy Robert és Frank Cuscóban maradt. Atlantiszba úgyis
csak mi ketten, Zea és én tudunk majd belépni.
Végigrepültünk az ismerős, erdővel borított, zöld
hegycsúcsok felett. A völgyekben még köd gomolygott, alattunk kanyargott a
folyó, az égen már szikrázva sütött a Nap. Megrohantak az emlékek, elborított a
régi öröm, és most az sem érdekelt, hogy egy Vámpír ül mögöttem. Zea fénytelen
tekintettel nézett a semmibe a mellettem levő ülésen. Sajnáltam őt,
megértettem, hogy mennyire rossz lehet neki rombadőlve látni a reményeit, de
most úgysem tudtam volna semmi vigasztalót mondani neki. Ezért inkább a külső
látvánnyal foglaltam el magam. Szerettem ezt a tájat, az itt élő népeket, a
régieket és a mostani utódaikat is. Jó volt viszontlátni ezt a vidéket. Főleg ezt
a fennsíkra épült várost, amit gyakran meglátogattam, és ahol mindig nagy
örömmel fogadtak.
Alattunk lassan kibontakozott a többi hegycsúcs ölelésében
biztonságosan megbújó hegytető, rajta a zöldellő teraszok hullámzó sora, és a világosszürke
kőfalak, amiken ragyogott a napfény. Már csak romok voltak, de én emlékeztem az
eredeti állapotra, és magamban annak régi helynek köszöntem: Helló, Aranyváros!
Hát újra itt vagyok.
Odalent, a folyóvölgyben levő kisváros szélén szállt le
velünk a helikopter, aztán egy busszal felkanyarogtunk a keskeny szerpentinúton
a bejáratig, és végre beléptünk a masszív kőkapun keresztül a városba. Örültem, hogy Zea is élénkebb lett, láttam a szemében
a csodálatot, ahogy végigtekintett a régi kőfalakon. Tudtam, hogy ő is járt már
itt, de ezek a kőtömbök mindig kivívják maguknak az elismerést. Mármint
azoknál, akiknek van megfelelő felfogóképességük érzékelni azt a nagyságot, ami
ebből az ősi helyből sugárzik. Mert persze a két fafejű testőr semmi mást nem
látott, csak romos épületeket, és unott képpel ballagtak utánunk. Hans viszont
inkább összehúzta magát, és a lába elé nézett, mint aki is nem akar tudomást
venni a nála nagyobb erőkről.
Én szívesen sétálgattam volna a régi falak között, Zea
kezét fogva, de most nem ezért jöttünk. Célirányosan vezettem a társaságot a
lépcsős teraszokon át város túlsó felére, ahonnan az ösvény indult a fennsík
fölé magasodó hegycsúcsra, a Huayna Picchura. Kikerültük a helyi idegenvezetők
köré gyűlő turistacsoportokat, átvágtunk a központi nagy téren, ahol aranybarna
szőrű és tarka lámák legeltek, békésen billegtetve hosszú füleiket, aztán
odaértünk a hegycsúcs lábához.
Itt viszont hosszú sorban várakoztak a turisták egy
rácsos fakapu előtt. Kiderült, hogy az út el van kerítve, itt lehet bejutni, és
csak regisztráció után lehet felmenni a hegyre. Ehhez pedig végig kellene állni
a sort. Hansnak persze sem kedve, sem türelme nem volt a várakozáshoz. Ő minél
hamarabb látni akarta, ahogy a terve végre a látványos szakaszába ér. Úgyhogy a
két testőre kíséretében a sor elejére furakodott, és közölte, hogy azonnal
engedjenek be minket. A kapu mögötti deszkapultnál dolgozó perui persze
tiltakozott. Láttam, hogy az egyik testőr a pisztolyáért nyúl, és nem akartam
botrányt. Odaléptem, félretoltam az emelt hangon reklamáló Hansot, és mélyen az
indián férfi szemébe néztem.
– Felmegyünk – mondtam halkan kecsua nyelven.
Az arca felragyogott az örömtől, és bólintott. Tudtam,
hogy felismert, bár elég régen jártam itt utoljára. A népének élő emlékezete
van, és az inkáknak, a Nap fiainak az örökségét ma is őrzik. Szólt a társának,
és mindketten szélesen mosolyogva mutatták, hogy tessék, menjünk csak.
Köszönetként intettem nekik, aztán elindultunk az ösvényen a fák között.
Az út először egy kis erdőben kanyargott, aztán meredek
lépcsősorral vitt felfelé a néhol szinte függőleges sziklafalon. A lépcsőfokok
keskenyek voltak, az ösvényen csak egy ember fért el. Időnként itt is zöldellő
teraszok sorakoztak a hegyoldalon. Szótlanul haladtunk fölfelé, csak a testőrök
lihegése hallatszott a hátunk mögött.
Néhol az ösvény mellett kifulladt
turisták pihengettek, és próbáltak erőt gyűjteni a következő szakaszhoz. Nem
álltam meg, egyenletes ütemben vezettem fölfelé a mi kis csoportunkat. Most én
sem akartam lenézni, mert tudtam, hogy nehéz lenne elszakadni a csodás
látványtól. Olyan sokszor üldögéltem idefent, élveztem azt a békét, ami lentről
idesugárzott. De most fontos dolgunk van. Nincs idő nézelődni.
Tempósan haladtunk, és alig fél óra alatt célhoz értünk.
Szinte közvetlenül a csúcs alatt, az egyik lépcsősor végén ott sötétlett az
ösvény folytatásaként egy szűk barlangnyílás.
– Erre – mondtam, és elindultam befelé.
– Várj! – állított meg Hans hangja. – Miért menjünk be
oda? Nem lehet ezt kikerülni? – és a barlang mellett kanyargó útra mutatott.
– Mehetsz arra is, de az nem visz Atlantiszba – mondtam.
Nem vártam meg az újabb ellenvetését, lehajoltam, és bebújtam a keskeny
bejáraton. Zea jött mögöttem. Bent kissé tágasabb volt a hely, és pár lépés
után, bal felé már halványan derengett a felfelé vezető út is. De nem mentem
tovább. Megfogtam Zea kezét, és a sziklafal mélyedéséhez húztam. Megvártam,
amíg leér Hans is, aztán jött szuszogva a két testőr, alig fértek be a szűk
járaton. A kinti világosság után vaksin hunyorogtak a benti félhomályban.
Mind
az öten itt voltunk. Szorosan átkaroltam Zeát, mert nem tudhattam biztosan,
hogy ő hogyan fog majd reagálni. Jó volt érezni, hogy most nem állt ellen. Nem
tudhatta, mire készülök, de hozzám simult, éreztem a mellkasomon a szívverését.
A régen használt, ősi szavaknak megvolt a saját erejük,
így is, hogy egészen halkan mondtam ki őket:
– Tisztítótűz. Most.
Vakító
fényvillanás árasztotta el a barlangot. Egy pillanatra kimerevedett a kép,
mintha egy fotó készült volna rólunk, aztán felizzottak az alakok, és olyan
volt, mint amikor átég a fotópapír. Csak fekete lyukak maradtak. Vagyis a két
testőr helyén csak egy-egy sötétebb árnyék maradt, aztán az is elenyészett a
barlang szürkeségében. A földre halk koppanással hullott le két apró, páncélos
bogár, majd szárnyra kaptak, és gyors zúgással kirepültek a szabadba. Hans
alakjának is eltűntek a körvonalai, középen viszont egy vékony, halvány
lángnyelv lobogott rémülten, és próbálta kitölteni a korábbi helyet, de közben
egyre csökkent a nagysága. Végül már csak akkora volt, mint egy kialudni
készülő gyufaláng, amikor fellibbent a levegőbe, és sietősen kisuhant ő is a
barlangnyíláson. Csak ketten maradtunk idebent Zeával.
Egész testében remegett, kapaszkodott belém, aztán kitört
belőle a zokogás. De ez most az elengedés, a megkönnyebbülés sírása volt, nem a
csalódásé. Szorosan öleltem, simogattam, és lassan megnyugodott. Álltunk még
ott egy ideig összeölelkezve, aztán kibontakozott a karjaimból. Zsebkendőt vett
elő, kifújta az orrát, és körülnézett:
– És hol van az atlantiszi ösvény? Ugye, az igaz volt, és
nem csak a barlang miatt hoztál fel ide minket?
– Odakint van az ösvény, nincs már messze. Ez nem egy
fölösleges kitérő, és nem egy csapda volt, hanem az atlantiszi út előtti kötelező
Tisztítótűz. Ez leégeti az emberről azt, ami nem hozzá tartozik, ami nem az
övé. Csak így, tisztán lehet belépni Atlantiszba. Ez volt a fertőtlenítő
zuhany. Az már más kérdés, hogy vannak, akiknek szinte az egész személyisége
másoktól összeharácsolt energiából áll. Hát, amint láthattuk, azokból nem sok
marad egy ilyen alapos tisztulás után.
A félhomályban is
jól láttam, hogy Zea elmosolyodott. Nagyon jó volt látni ezt a mosolyát, régóta
vágytam már erre. Hát most végre sikerült. A Tisztítótűz belőle is kimosta a
Hans által belepakolt gyűlöletet. Egy kicsit tartottam attól, hogy ezek esetleg
a saját érzései is, és akkor nem fog benne sok minden változni a tisztító
zuhany után sem. De most, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, pontosan éreztem,
hogy könnyebb lett a lelke. Nincs már rajta idegen teher. És Zea valójában nem
tud gyűlölni, és nem tud tartósan haragudni senkire és semmire. Még rám sem. Ez
most nagyon-nagyon jóleső felismerés volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése