42. Atlantisz kristályterében

Kibújtunk a barlangból a túloldalon a szabadba. A kijárat is egy szűk lépcsősor volt, és az egész járat olyan, akár a születés. Befelé jövet mélyen meg kellett hajolnunk, kifelé fel kell küzdenünk magunkat a fényre. És íme, itt vagyunk, megtisztulva, újjászületve.  

Nem mentem tovább a csúcs hatalmas kőtömbjeihez, bár onnan közelebb volt Atlantisz kapuja, de ott túl meredek volt a feljárat. Inkább itt sétáltunk ki Zeával a terasz legszélére. Alattunk ott tátongott a mélység. Odalent a völgyben a folyó zúgott, a fennsíkon gyönyörű alakjában terült el a város. Innen fentről élőnek, lakottnak tűnt. És körben a kéklő hegycsúcsok védték, ölelték ezt a helyet. 

Közvetlenül a lábunk előtt indult a csillogó fényösvény, és átszelve a levegőt, kényelmesen kanyarogva vezetett felfelé, Atlantisz felettünk ragyogó kapujához. Az ösvény elején egy széles felhőréteg elzárta az utat. Felemeltem mind a két kezem.

– Nyíljon ki, amit lezártam egykor – mondtam határozottan, és széthúztam a kezem. A felhősáv engedelmesen eloszlott a levegőbe. Az út nyitva állt előttünk Atlantiszba.

Csak az volt a gond, hogy ezt az utat én láttam egyedül.   

A másik problémát pedig az jelentette, hogy az atlantiszi kristálytérbe csak együtt tudunk belépni. Akkor lesz az erőnk azonos Adam erejével, aki a tőlünk örökölt energiával tartja fent ezt a teret, ha mi is képesek leszünk harmonikusan egyesíteni az erőinket. Akkor azonos frekvenciára kerülünk a fiunkkal, és úgy tudunk bejutni hozzá, hogy nem zavarjuk meg a világ egyensúlyát, nem fog elbillenni a rendszer. Kapcsolatba tudunk lépni Adammal, és hárman együtt kitalálhatjuk, hogy mi lenne a legjobb megoldás.

Ehhez viszont most nekünk Zeával kell eggyéválnunk. Az, ami nekem Roberttel sem ment túl könnyen, most még nagyobb félelemmel töltött el. Oké, tudom, hogy ez továbbra is egy játék, egy szabad játék, és én Szabad Uralkodóként azt tehetek benne, amit akarok.

Hát épp ez az! Meg akarom én vajon Zeával osztani az összes emlékemet, tettemet, vágyamat, hibámat és tévedéseimet? Merem-e vállalni előtte meztelenül önmagamat? Azokat a dolgaimat, amiket megbántam, amiket utólag kolosszális hülyeségnek tartottam? És főként a kudarcaimat, a tényeket és a fájdalmas érzéseket, a csalódásokat? Vajon akarom-e, merem-e megmutatni azt, hogy mennyire sebezhető is vagyok valójában? Ő eddig az erőt láthatta bennem. Mi lesz most, ha lelepleződnek előtte a játszmáim, a színes szerepeim, és meglátja a gyengeségeimet?    

És mi van, ha ő nem akar eggyéválni velem? Mi van, ha én készen állok, ő viszont a múlt fájdalmai miatt nem hajlandó átadni magát nekem? És mi van, ha mégis megteszi, és én most teljes mennyiségben visszakapom mindazt a szenvedést, amit én okoztam neki? Az örvénykristályban is majdnem belevesztem ezekbe a tükör-érzésekbe, mi lesz akkor, ha ezt direktbe kapom a képembe? Képes leszek vajon elviselni? Mi van, ha nem bírom el, és félúton kilépek a kapcsolódásból? Ha ezt az ösvényen történik meg, akkor mindketten lezuhanunk a mélybe. Ha már Atlantiszban történik, akkor a kristálytér is megrepedhet miattam, és Adamot és magammal ránthatnám.

Bízok én magamban annyira, hogy vállalni merjem ezt a kockázatot?

És vajon Zea képes annyira bízni bennem, hogy a kezembe adja az életét?

Na tessék! Itt állok a kapuban, pár lépésre a lehetőségektől, és most torpanok meg. Már nincs Hans, hogy megakadályozzon a világ megmentésében, hát most önmagamat kötözöm le a kétségeimmel.

– Mi a gond? – kérdezte Zea.

Először nem is tudtam, mit mondjak. Aztán az egyszerűbb megoldást választottam, elmondtam mindent, őszintén. Azt, hogy eggyé kellene válnunk, de tele vagyok bizonytalansággal, kérdésekkel.

Zea komolyan hallgatott végig, nem szólt közbe. Amikor befejeztem, csöndben álltunk egy ideig egymás mellett, csak a szél zúgott körülöttünk. A hegyoldalról a turisták vidám beszéde hallatszott. Ők élvezték a kalandot.

Aztán Zea megmozdult, és az előttünk tátongó mélységre mutatott:

– Itt van az ösvény?

– Igen, pontosan a lábunk előtt indul.

– Jó – mondta, és kilépett a semmibe. Megállt bennem a lélegzet, még utána kapni sem lett volna időm, ha véletlenül a fénycsík mellé teszi le a lábát. De ő stabilan állt a levegőben, az általa láthatatlan úton, amire csak az irántam való bizalom miatt lépett. Rám mosolygott, és a kezét nyújtotta:

– Jössz végre? Szeretném már újra látni a fiúnkat. Ideje lenne megismernie az apját.

  Hát, ha csak ennyi az egész… Minek annyit problémázni, csak el kell indulni, és kész.

Én is elmosolyodtam, és Zea mellé léptem az ösvényre. Szorosan átkaroltam a derekát, aztán egymáshoz igazított léptekkel elindultunk fölfelé. És közben fel sem tűnt, hogy pontosan mikor, valahogy megtörtént az eggyéválás is. Erőlködés nélkül, természetesen. Először a lépteink voltak szinkronban, aztán a légzésünk, a szívverésünk, és utána már csak azt vettem észre, hogy nincs köztünk határ. A gondolataink és az érzéseink is egymásba olvadtak. És nem volt bennük semmi görcs, nem volt szenvedés vagy vádaskodás, se bűntudat. Láttam Zea minden emlékét, éreztem minden érzését, és ismertem a gondolatait. És benne minden olyan természetes módon egységben volt, hogy nem maradt helye az én kétségeimnek. Eltűntek, elolvadtak, mint a jégkockák a tűző napon. Azt hittem, valami kemény falat kell áttörnöm, de kiderült, hogy csak a megfagyott érzéseim gátoltak. És Zea belső napsütésétől felengedett bennem a jégkorszak, és kezdetét vette a kivirágzás.

Örültem, hogy a hosszabb ösvényt választottam felfelé, mert így kellően kiélvezhettem ezt a lelki békét. De annak is nagyon örültem, vagyis már együtt örültünk, amikor odaértünk a kapuhoz. Mindkettőnk szívverése felgyorsult, ahogy együtt megérintettük a két hatalmas kapuszárnyat, és azok méltóságteljesen kitárultak. Megnyílt előttünk Atlantisz kristálytere.

Idebent már nem voltak külön szavak vagy gondolatok. A kristálytér csak a valóságot tartalmazza. Itt mi voltunk, mindenestől. Tudással, érzésekkel, képességekkel.

Lassan haladtunk befelé, a központi mag felé, mintha nagyon sűrű vízben gyalogoltunk volna.

Már éreztük Adam energiáit, aztán megláttuk az alakját is, ahogy ott középen a ragyogó fényben a kristálygömböt fogja. A gömb fénye Adam szívverésének az ütemére pulzált.

Odaértünk hozzá, és egymásra mosolyogtunk.

Itt nem volt szükség arra, hogy megöleljük egymást, mert az energiáink boldogan ölelkezve olvadtak össze. Már mind a hárman egyek voltunk.

Együtt néztük a kristálygömböt, amiben ott tükröződött a földi világ minden eseménye, benne volt az összes ember érzése, gondolata, tudása. És ott lüktetett benne Adam szíve. 

Jó, hogy nem kellett beszélni, mert bonyolult lett volna elmagyarázni azt, amire ott hármasban rájöttünk. A lényeg, hogy tudtuk, mit akarunk tenni, és együtt meg tudtuk csinálni.

Zeával mi is rátettük a kezünket a kristálygömbre, ami megreszketett az érintésünktől. Aztán én átsugároztam a kristály belső programrendszerébe mindazt, amit tudtam, és azt is, amit mostanában felismertem. Beleprogramoztam a központi magba azt a képességet, hogy minden ember a maga ura lehet. Mindenki Szabad Uralkodó lehet. Átadtam az irányítást minden szereplőnek. A Törvényt már úgyis átírtam, most odaadtam hozzá a megvalósítási lehetőséget is. Tessék, itt van, szabadon letölthető, használható és módosítható program! Nem kérek érte licencdíjat sem.

Aztán Zea beleadta az ő békéjét, szeretetét, elfogadását. Mostantól nem muszáj háborúzni, nem kell mások ellen küzdeni. Mindenki élhet békében, aki akar.

És Adam is odaadta a tudását, azt a képességét, hogy a világot egészében, igazából láthassa mindenki, aki hajlandó felismerni a valóságot. És ezzel sokkal több lehetőség nyílhat ki az emberiség előtt. Megláthatják a régi és az új energiákat, eddig észrevétlen ösvényeket, kihasználatlan utakat és kapukat.

Aztán néztük egymást, és tudtuk, hogy mi hárman együtt szeretnénk élni ebben az új világban. De ehhez az kell, hogy Adam is kijöhessen innen, ne az ő energiája tartsa fenn ezt a világot. Ehhez pedig kell egy új frekvencia, egy olyan pulzáló ritmus, ami életben tartja ezt a világot a régi program helyett, Adam szívverése helyett. 

És úgy döntöttünk, hogy akkor mostantól ezt a felelősséget vigyék tovább az itt élő emberek. Ez itt úgyis egy szabad világ, legyen akkor közös a felelősség is. Legyen akkor valódi élet benne.

Adam volt az, aki ebből a világból született meg, itt kelt életre. Ő volt az az Új Alapító, aki belülről adhatott új minőséget ennek a világnak. Az ő szíve idebent dobbant először. És ezt az élő szívdobbanást most szétoszthatja az ittenieknek, mint az Élet új programját. Képes életet adni mindenkinek. A mi két Alapítói energiánk tudja támogatni ebben.

Hát, nagyon kellett közösen koncentrálnunk, hogy ez a nagy terv megvalósulhasson. Ilyet még senki sem csinált korábban. Életre keltettünk egy játékvilágot.

De sikerült.

Először csak egy zavaros, bizonytalan rezgés jött létre, de aztán sikerült összehangolni a sokmilliárdnyi szereplőt ezen a bolygón. A tenyerünk alatt a kristálygömb felvillant, és dobbant egyet.

Csönd.

Aztán megint egy villanás-dobbanás.

Aztán két kisebb, bizonytalan remegés.

Jobban koncentráltunk.

Végre egy határozott, erős fény és a dobbanás. Aztán még egy, még egy.

Ta-damm-ta-damm-ta-damm…  

Lassan mindhárman felemeltük a kezünket a kristálygömbről. A pulzálás már nélkülünk is egyenletesen folytatódott.

Ta-damm-ta-damm-ta-damm-tad-amm…

A mindenségit, sikerült!

Van egy önállóan élő, új világunk!

Az Új Föld, Új Ég már megvolt. Ez pedig itt az Új, Szabad Ember szívdobogása.

És ezzel már a valóban Élő Föld szívverése is.