4. Rendrakás

Álltam a szeméthalom közepén, néztem a koszos lakást, és biztos voltam benne, hogy ebben a disznóólban semmi esélyem Zeával intim kapcsolatba kerülni. Bár nekem bárhol megfelelne a dolog, ahol Zea hajlandó lenne rá, de ez a környezet egyáltalán nem tűnik vágykeltőnek. Nem csoda, hogy be se akart jönni a házba.

Óriási ötletem támadt, teljesen fellelkesültem tőle. Mi lenne, ha kitakarítanék? Az nagyszerű indok lenne arra, hogy Zeát behívjam ide, körbejárjuk a lakást, és kilyukadjunk a hálószobánál. Megcsodálná, hogy milyen ügyes fickó lett belőlem a baleset hatására, aztán folytathatnánk a beszélgetést az ágyban.

Szuper!

Igaz, hogy korábban sosem csináltam ilyet. Azért voltam én az Uralkodó, mert kitalálni szerettem a dolgokat, és aztán hagyni, hogy más megcsinálja. Ezért voltunk jó társak a Por népével, a Dolgozókkal. Az ő Teremtőjük imádott tevékenykedni, építeni, rakodni, rendszerezni. Csak nem volt hozzá megfelelő fantáziája, hogy elég nagy dolgokat találjon ki. Nekem meg mindig voltak új ötleteim, piramist építeni, meg nagy úthálózatokat, városokat létrehozni a semmiből, a sivatag közepén vagy egy hegytetőn. Jókat játszottunk itt régen. De aztán a többiek belezavartak. Na, mindegy, ami elmúlt, elmúlt. Szép emlék lett belőle.

De most én fogok rendet rakni. Más esetben hívtam volna valami takarítócéget, aki megcsinálták volna helyettem, de most az nem tűnt kellően hősies tettnek. Zeát akartam elkápráztatni azzal, hogy mire vagyok képes. Tehát saját kezűleg fogok egy tiszta otthont teremteni ebből a szemétdombból.

Az egyik szekrényben találtam egy nagy köteg szemeteszsákot. Fogtam egyet, és elkezdtem módszeresen szétválogatni a padlót borító lomhalmazt. Külön raktam a könyveket meg a papírlapokat, mert hátha vannak köztük fontos dolgok. Egy helyre halmoztam a szennyes ruhákat, aztán, amikor már elég sok összegyűlt, bepakoltam egy adagot a mosógépbe, és elindítottam a mosást. Az üres ételes dobozokat, üdítős palackokat laposra tapostam, hogy több férjen a zsákba. A mosogatóból kiszedtem annyi edényt, hogy a maradék hozzáférhetővé váljon, aztán ráengedtem a forró vizet, had ázzon, mielőtt nekiállok annak is.

Toby, a leguán eleinte érdeklődve nézte, hogy mit csinálok, aztán a teraszajtóhoz sétált, és megkapargatta az üveget. Kinyitottam neki az ajtót, kiballagott a teraszra, le az úszómedence mellé, és kényelmesen elhevert a víz szélén, a napon. Kinéztem utána a hátsó kertbe. Egy fűnyírásra már rég szükség lett volna, a medencében is úszkáltak a falevelek, de amúgy nem volt látványos probléma. Odakint aránylag rend volt. 

Folytattam a konyhában a pakolást. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt, hogy közben a kinti, jóval nagyobb sebességgel mozgok. Csak akkor vettem észre, amikor vittem kifelé a megtelt szemeteszsákot a kukához, és keményen beleütköztem az ajtóba. Mert én nyitottam és léptem is, csakhogy ez az anyagi világ lassúbb fordulatszámon pörög, és az ajtó még csak félig tárult ki, hiába rántottam meg, nem tudta felvenni az én sebességemet. Csattanva találkoztunk. Kicsit megszédültem, de így legalább lassúbb léptekkel ballagtam oda a kukához, a szemközt lakó magas, ősz hajú nő figyelő tekintete előtt. Már nem az ablakból nézett, hanem kint dolgozgatott a kertjében, a pázsitja szélét egyengette. Szerintem kisollóval csinálta, mert jó sokáig tartott neki. És ahányszor kiléptem a házból, megállt, és meredten engem bámult. Hát csak tessék! Nézhet, ha akar. Ruha még most sem volt rajtam, mert nem ért véget a mosás, nem volt mit felvennem. Meg jóval kényelmesebb is volt így mozogni, a ruha csak korlátozta volna a gyorsaságomat.

Kész lett az előszoba, konyha, megvolt a mosogatás, aztán jött a nappali. Az íróasztalnál megtorpantam, amikor megláttam a modern laptopot. Bekapcsoltam, és leesett az állam a csodálkozástól. Ez elképesztő! Ezek szerint nem csak a mobiltelefon az újdonság. A kinti informatika alapjai teljesen profi módon működnek itt, és az internet hálózati rendszere is idebent van, ebben a játékvilágban? Mi történt? Hogyan hozták be ezt a frekvenciaszintet ide? Milyen világ ez?

Most néztem csak meg a dátumot. Biztos voltam benne, hogy 1962. október 27. van, emlékeztem rá, ez volt a kinti számlálón. Azért is jöttem be, mert tudtam, hogy mostanában fog kitörni az utolsó nagy háború, a nukleáris Tisztítótűz, és jön a Végjáték. Így volt a programban. Sok mindenen lehetett változtatni, régen eltértünk már az eredeti szereposztástól, a kezdeti hatalmi felosztás is felborult, de a program vége kötött volt. Úgy egyeztünk meg, hogy egy bizonyos idő után a rendszer leáll. Ezzel ott az elején mindenki egyetértett. Így hagytuk jóvá a programot. Éppen azért raktuk bele ezt a biztos pontot, hogy mindenki nyugodtan beleélhesse magát a játékba, bármit kipróbálhasson, bármit megtehessen, mert úgysem lesz tartós a hatás. Tudtuk, hogy egyszer véget fog érni, bármennyire is elveszünk benne, egyszer leállnak a holovetítők, eltűnik a virtuális világ, és mi biztonságosan visszatérünk majd a valóságba.

Vannak persze a laza játékvilágok, ahol végtelenítve fut a program, de abba nem lehet ennyire beleveszni, mint az ittenibe. Ott is lehet építkezni, harcolni, versenyezni, de a játékos csak irányítja a programban a szereplőjét, a választott karakterét, és nem válik eggyé vele teljesen. Lehet, hogy függővé válik a játéktól, mert annyira élvezi, de mindig a tudatában van annak, hogy az csak egy program, nem a valóság.

Vannak aztán a szerepjátékok, amikor kis csapatok elmennek egy-egy bolygóra, felépítenek ott maguknak egy anyagi világot, és közös megegyezéssel azt játsszák, mintha valamelyik régebbi korban élnének, vagy egy másik, választott időben, saját szabályok szerint. De nekik mindig megmarad valamilyen kapcsolódásuk a normál világgal, mindig tudják, hol vannak ők, és hol van a hétköznapi világ. És ha akarnak, bármikor hazamehetnek, ott van az út előttük, jól láthatóan, nem takarja el a látszatvilág. Mindig ők döntenek, nincsenek programozott események náluk.

Ez az itteni program egy különleges ötvözet. Azért is lett ilyen népszerű, azért csatlakoztak hozzánk ilyen sokan. Most már úgy gondolom, túl sokan is, ezért zavartuk aztán össze teljesen a rendszert. Ebben a játékban van egy anyagi alap, van a létező bolygó, ahol valóban vagyunk, ahol fizikai szinten is létezünk, de az érzékelt világ túlnyomó része csak virtuális. A program által generált élmény csupán. A játékosok pedig teljesen beleélik magukat a helyzetbe, a program vetített képe eltakarja előlük a valóságot, és egy idő után ezt a világot élik meg egyetlen igazinak. A rendszer által előidézett események miatt a szereplők elfelejtik, hogy eredetileg ők alkották meg ezt a környezetet, nem emlékeznek arra, hogy kik is ők igazán. Játszanak szívvel-lélekkel, teljes belefeledkezéssel.

Nagy élmény.

Csakhogy ebben a nagy élményben el lehet veszni. Ezért az ilyen játékvilágoknál biztonsági okokból megfelelő időközönként szünet van, amikor kikapcsol a rendszer, és meg lehet látni a valóságot. Úgy, mint amikor megáll a körhinta. Aki akar, az kiszállhat, aki akar, az maradhat, és mehet még egy kört, aztán még egyet, még egyet, ameddig szeretne.

Ennél a programnál már az elején láttuk, hogy nagyon új, nagyon izgalmas, és nagyon mélyen bele lehet csúszni. Ezért közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy ne csak szünetek legyenek benne, hanem legyen egyértelműen rögzített vége, nehogy valaki elvesszen benne. Aztán, ha tetszett a játék, a tapasztalatok alapján majd indíthatunk hasonló, másik programot.  

Megegyeztünk, aláírtuk.

Akkor mi ez itt előttem, hogy túllépte a kétezredik évet ez a számláló? A nyugati világban vagyok, itt volt az 1962-es év a végső visszaszámlálás kezdete, itt nem lehetett volna már 2000! Az eredeti rendszer nem is ismert ilyen időszakot!

Hova kerültem? Milyen világba?

A kinti számláló szerint most kezdődne az atomháború. A benti számok szerint itt már csak egy rombadőlt világ lehetne, játékosok nélkül.

A francba! Egy nem létező világban vagyok.

Sőt! Egy eredetileg sem létező, virtuális világ nem létező programvariációjában vagyok.

Segítség! Valaki ellopta a Világvégét!

3. Következő lépések

Körülnéztem, és megértettem, hogy Zea miért nem jött be a házba. Sokféle helyen megfordultam már, de még nem láttam ekkora kuplerájt, mint ami itt volt. Koszos padló, elképesztő rendetlenség, szeméthalom. Egymásra dobált pizzásdobozok és üres üdítőspalackok, szennyes ruhák és szétdobált papírok. Kézzel teleírt, kávéfoltos és zsírpecsétes lapok, újságok és színes reklámprospektusok keveredtek kinyitott és összefirkált könyvekkel, köztük száraz és penészes ételdarabok hevertek. Az egész lakásban áporodott szag volt. Óvatosan beljebb léptem, de vigyáznom kellett, hova teszem le a lábam, mert nem volt egy talpalatnyi szabad hely sem a padlón. A konyhában nagy halom koszos edény a mosogatóban és a tűzhelyen, az asztal tele üres és félig üres ételdobozokkal, könyvekkel és újságokkal. Egy szabad szék volt, a többin nagy kupacban a szokásos összetételű halom: gyűrött ruha, papír, könyv, újság, üres doboz, ételmaradék.

Kinyitottam a hűtőt, és nem csodálkoztam, hogy ott is hasonló kép fogadott: bezsúfolt, penészes ételmaradékok tömege, közéjük gyűrve pár összefirkált papírlap. Az egyik polc viszont meglepően tiszta és rendezett volt. Nagybetűs TOBY felirattal több ételtartó doboz sorakozott rajta szép sorban. Kinyitottam az egyiket, aránylag friss salátalevél volt benne. A másikban szőlő, aztán mangó.

Elég rejtélyesnek tűnt a dolog. Lakik itt még valaki? Már csak az hiányozna nekem. Az eddig eszembe se jutott, hogy ennek a John Taylornak családja is lehet. De ki lenne képes ekkora disznóólban vele élni? Főleg, ha a hűtőszekrényben ilyen precízen szortírozza a dolgait.

Elgondolkodva álltam a nyitott hűtő előtt, kezemben az egyik ételdoboz, amikor a sarokban nagy zörgéssel megmozdult a szeméthalom.

A fenébe! Ez meg mi? Kik élnek a szemétdomb alatt?

A mozgás lassan közeledett felém. Aztán egy köteg gyűrött újságpapír alól kibukkant egy hosszúkás, zöld pikkelyes fej, a tüskés taréj, a karmos lábak, a hosszú farok, és komótosan a lábam elé sétált egy régi kedves ismerős. Egy mini dinoszaurusz. Pontosabban a mai neve szerint egy zöld leguán, egy Iguana iguana másfél méteres, szép példánya.

Leguggoltam hozzá:

­– Helló, pajtás!

Felemelte a fejét, és a kis rózsaszín nyelvét az ételdoboz felé nyújtogatta.

– Te vagy Toby? És ez a te kajád?

Közelebb araszolt, és a fejével meglökte a dobozt.

– Rendben, ezt igennek veszem. Tessék, egyél! – Kivettem egy kisebb fürt szőlőt, és leraktam eléje. Az egyik lábát rátette a szőlőre, és nyugodt ütemben falatozni kezdett.

Na, remélem, nincs több háziállat a szemétkupac alatt. Bár a látvány alapján még patkányok is lakhatnának itt.

Folytattam a környezettanulmányt. A nappali hasonlóan reménytelen képet mutatott, mint a konyha. Felmentem a lépcsőn az emeletre. Odafent volt egy nagy hálószoba, fürdőszobával, persze minden koszos és rendetlen. Szemben vele két vendégszoba meg egy külön fürdőszoba, azok elég elhagyatottak és porosak voltak. Jó, ezek szerint nem lakik itt más, csak John. És persze Toby, a leguán, aki gondolom, elég otthonosan érzi magát ebben a környezetben, akár egy fura dzsungelben.

Levetettem a baleset miatt szakadt és véres ruhámat, és a gardróbban próbáltam keresni valami aránylag tiszta és felvehető öltözéket. Nem volt nagy választék. Felpróbáltam egy pólót, de egy nagy zsírfolt sötétlett az oldalán. Ott álltam a nagy tükör előtt, meztelenül, és alaposan szemügyre vettem ezt a testet.

Ez a legvacakabb emberi test, amibe eddig beléptem. Nagyon nem tetszett. Görnyedt tartás, keskeny vállak, vékony karok. Mit csinált ez az ember a testével? Persze, jó kérdés. Nagyjából ugyanazt, mint a ruháival. Csak lógtak rajta koszosan, foltosan, ahogy a bőr meg a lagymatag izmok ezen a testen.

Hát én nem fogok egy ilyenben itt ácsorogni! Nem valószínű, hogy gyakran látták Johnt meztelenül, hát akkor tegyük fel, hogy az utóbbi időben testépítésbe fogott. És lám, itt a nagy eredmény.

Koncentráltam, belül eggyéváltam ezzel az anyagi testtel, energiát pakoltam a csontokba, izmokba, a bőrbe, aztán szép lassan kihúztam magam, és a tükörbe néztem.

Na, ez a látvány már tetszett. Izmos, vállas, jó tartású férfi nézett szembe velem. Így már nem is olyan elveszett ez a fazon. Sőt, egész jóképű, ha nem lógatja a fejét. Eszembe jutott egy lényeges dolog. Igen, megvolt odalent a férfias része is, nem túl nagy mérettel, de rendben az is. Azért abba is nyomtam még egy kis energiát, legyen egy tisztességes kinézete. És ki is kellett próbálnom, hogy működőképes-e. Még most sem értettem, hogy miért nem reagált Zea közelségére. Kézzel rásegítettem a dologra, ágaskodni kezdett szépen, menetrendszerűen, úgy, ahogy kell. Nem lesz ezzel gond, már csak a megfelelő helyzet kell hozzá, és jöhet a szex Zeával.

Ekkor csöngettek. Reméltem, hogy Zea jött vissza valamiért, úgyhogy rohantam lefelé a lépcsőn. Az előszobában megbotlottam a szeméthalomba, belerúgtam a szekrénybe, amitől piszkosul kezdett fájni a kislábujjam, ráadásul feldöntöttem az esernyőtartót, amiben két esernyő mellett ott volt egy golfütő, egy baseballütő, valami elszáradt cserepes virág, és egy halom bontatlan levél. Ez mind kidőlt az ajtó elé. Sziszegve és káromkodva félresöpörtem ezeket az útból, és nyitni akartam az ajtót, de az elakadt a baseballütőben. A csengő közben türelmetlenül újra megszólalt. Felkaptam az ütőt a földről, és végre kivágtam az ajtót.

Nem Zea volt ott. Sajnos. Ő szerintem örült volna a látványomnak így meztelenül, bevetésre kész férfiassággal, izmos testtel.

De csak egy kis öltönyös, szemüveges ürge állt az ajtó előtt, aktatáskával, mögötte egy idősebb nő meg egy fiatalabb férfi. Elég meglepetten néztek. A szemüveges pasas kinyitotta a száját, de aztán mégse mondott semmit. Meredten bámulta a kezemet. Ja, abban volt a baseballütő. És most már én is rondán néztem, mert csalódtam, hogy nem Zea jött vissza, és még a lábujjam is lüktetett.

Nem volt kedvem udvariaskodni.

– Mit akarnak?

A szemüveges becsukta a száját. Felém nyújtott egy papírlapot és egy tollat.

– Itt írja alá, kérem – mondta kissé dadogva. – A végrehajtást negyvennyolc órára elhalasztjuk. De akkor már hatósági segítséggel fogjuk lefoglalni az ingóságait, uram. Addig viszont még lehetősége van rendezni az adósságát.

– Nem írok alá semmit – mondtam, mert azt se tudtam, miről van szó.

– Azt is megteheti, uram, de az eljárást ez nem befolyásolja – mondta most már bátrabban. A papírlapot elengedte, én meg nem nyúltam érte, úgyhogy az lehullott a küszöbre. – Minden jót, uram – mondta, azzal gyorsan kihátrált a másik két emberrel együtt az utcára. Közben fél szemmel engem néztek, valószínűleg arra számítottak, hogy utánuk vetem magam. Beültek a ház előtt parkoló autóba, és elhajtottak. Az idősebb nő még a kocsiból is engem bámult.

Felvettem a papírt, és megnéztem. Valami hivatalos írat volt, sok szöveggel, jogszabályi hivatkozással, és a végén egy elég nagy pénzösszeggel. Tehát valami adósságot csinált John, amit most akarnak rajta, vagyis már rajtam behajtani.

Ó, a francba, mi jön még? Miért pont egy ilyen szerencsétlen fickó testét kellett kifognom!

Felnéztem, és azt láttam, hogy a szemközti öreg ház ablakában el van húzva a függöny, és valaki távcsővel néz engem. Távcsővel, ide az utca túloldalára! Mi ez itt, bolondokháza?

Visszaléptem a házba, és jól bevágtam az ajtót magam mögött.

Zea, hol vagy? Ha tudnád, mi mindent vállalok érted!

2. Az első lépések

Úgy elmerültem a lehetséges szép jövő tervezgetésében, hogy majd leestem a padról, amikor váratlanul megszólalt valami vad hangon a kabátzsebemben. Kivettem a lapos kis fekete dobozt, és döbbentem meredtem a tenyeremben harsogó mobiltelefonra. A mindenségit! Ez pont olyan, mint egy kinti alapdarab. Hogyan hozhatták be ezt a technikát ebbe a játékvilágba? Eredetileg nem volt itt ez a frekvencia, ezen a szinten nem működhetne az adatátvitel.  Mi az emberi beszédre meg a leírt, anyagba ültetett szövegre alapoztuk a kommunikációt.

Megérintettem a képernyőt, és meghallottam Zea hangját:

– Szia, John, pár perc múlva ott leszek érted. Gyere a kereszteződéshez.

– Rendben, megyek – mondtam vidám és nyugodt hangon. Zsebre tettem a telefont, elindultam, és egyáltalán nem voltam se vidám, se nyugodt. Túl sok buktató lehet még ebben a világban. Gyorsan megnéztem az igazolványaimat. Legalább az alapvető adataimat tudjam biztosan.

Tehát John Taylor vagyok – na, jó kis név, lehet belőle pár millió idebent ­–, harminchat éves, fehér bőrű, az Amerikai Egyesült Államok lakosa vagyok, a lakcímem Kalifornia, Los Angeles.

Micsoda? Már csak ez hiányzott. A belépéskor meg se néztem, melyik országba jövök. Sose szerettem Amerikát, nem is nagyon voltam itt korábban. Errefelé nem uralkodtak királyok, ezen a tájon nincs nagy történelmi múltam. Nem tudok mire támaszkodni.

Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Most nem tűnt olyan könnyűnek Zea meghódítása. Időre lesz szükségem, amíg feltérképezem az itteni viszonyokat. Vannak itt egyáltalán gazdagok? Vagy ebben az országban már egyenlőség meg demokrácia van? Valami rémlik a rabszolga-felszabadításról meg valami Függetlenségi Nyilatkozatról. Mit kezdek akkor, ha nem tudom a pénzemmel vagy a hatalmammal elkápráztatni Zeát? Mivel győzöm meg, ha nem lesz anyagi eszközöm az udvarláshoz?

Közben odaértem az útkereszteződéshez, és gondterhelten néztem az autókat. Szerencsére ezek elég ósdiak, egyértelműen ehhez a játékvilághoz tartoznak. Tehát nem változott meg minden a legutóbbi látogatásom óta.

Egy kis piros autó fékezett mellettem, Zea nyitotta az ajtót. Gyorsan beültem mellé, és már mentünk is.

Ott voltam végre, ahol lenni akartam: Zea mellett. Erre vágytam már évmilliók óta. És most, amikor itt ültem mellette, teljesen megkukultam. Mert nem mondhattam azt, amit szerettem volna, azt, hogy imádom a szemét, hogy gyönyörű a mosolya, hogy az otthoni ébresztőórámra az ő hangja és arca van feltöltve, és minden reggel őrá ébredek. Szeretem, csak róla ábrándozom, és rengeteg videóüzenetet küldtem neki, amiket nem olvashatott, mert nem nézte meg a kinti postafiókját. Mert nem járt odakint. Pedig én csak rá várok. És most végre itt vagyok. És szeretném megcsókolni úgy, hogy végre vissza is csókoljon. Szeretnék vele szeretkezni úgy, hogy végre ő is akarja. Szeretném a karjaim között érezni a gyönyörtől remegő testét, nem pedig az izmai vad tiltakozását. És itt és most, azonnal szeretkezni akarok vele.

De mindezek helyett csak csöndben ültem a kocsiban. Mert egy John Taylor nevű pasas testéből néztem éppen kifelé, aki valószínűleg soha nem mondott volna ilyet.

Na, mégsem lesz ez egy olyan gyors menet, ahogy én ezt elképzeltem.

Zea ügyesen vezetett, pedig elég nagy volt a forgalom. Lassan távolodtunk a zsúfolt belvárostól, a sokemeletes házaktól. Kíváncsi voltam, milyen lesz az otthona ennek a Johnnak. Vajon Zea gyakran jár hozzá? Szoktak kettesben lenni? Bekísér most a lakásba engem? Megcsókolhatom?

– Biztosan jól vagy? – kérdezte Zea.

– Kicsit zúg a fejem, és fáradt vagyok – mondtam egészen őszintén.

– Megkértem Danielt, hogy vigye haza a kocsidat. Csak leparkol a garázs előtt, és bedobja a postaládába a slusszkulcsot. Nem fogtok találkozni.

– Jó – feleltem közömbösen, és kíváncsi lettem volna rá, hogy miért nem akarok Johnként találkozni ezzel a Daniellel. De sajnos nem kérdezhettem meg.

– Nem baj, hogy neki szóltam? Igazán rendes volt, azonnal elvállalta. Aggódott érted, de mondtam, hogy szerencsés baleseted volt, és már jól vagy.

– Aha. – Ez tűnt a legegyszerűbb válasznak. Nem lesz könnyű így beszélgetni. Nekem fogalmam sincs, hogy miről van szó, Zea meg valamiért zavarban van a téma miatt.

– Igazán sajnálom, hogy így alakult ez köztetek. De ha majd jobban leszel, te is megérted, hogy Daniel nem tehetett mást.

Ha majd jobban leszek? Miért, mi bajom van? Gyorsan végigleltároztam a testet, de mindegyik szervet rendben találtam. Nem emlékeztem, hogy a baleseti sérüléseken kívül valami mást is javítottam volna. De ezek szerint mégis van valami gondom. És lehet, hogy Zea ezért olyan kedves velem. Ez egyébként stimmel, ő mindig a gyengébbeket pátyolgatta korábban is. Tehát nem viselkedhetek úgy, mint akinek semmi baja, mert az gyanús lesz.

Viszont nem tudom, milyen tüneteket kellene produkálnom. Mi lenne, ha a baleset ürügyén gyorsan meggyógyulnék? És aztán ennek örömére szexelhetnénk is. Szerencsés megmenekülés, csodás gyógyulás, boldogító szeretkezés. Jó sorrend, ugye?

– Most egészen jól érzem magam – mondtam óvatosan, figyelve a reakciókat. – Már az a Daniel-dolog sem zavar. Azt hiszem, valami megváltozott bennem ettől a balesettől. Egy pillanatra azt hittem, el kell mennem, és rájöttem, hogy nagyon hiányoznál.

Zea rám mosolygott. Hú, ez csodálatos érzés volt. Még soha, de soha nem mosolygott így rám, pedig jó sokszor lett volna erre alkalma. Oké, az részletkérdés, hogy most is erre a Johnra mosolyog. Micsoda szerencsés fickó ez az alak. Csak tudnám, mit csinált, amitől ennyire kedveli őt Zea.

– Nélküled nem boldogulnánk. És ki tudja, mikor sikerült volna visszajönnöd. Nagy szükségünk van a tudásodra, úgyhogy kérlek, vigyázz jobban magadra! És úgy örülök, hogy vidámabbnak látlak.

Vidámabbnak? Komoly arccal ücsörgök itt, nagyon koncentrálva, nehogy elhibázzak valamit. Ez Johnnál a vidámság? Miért, normál esetben bőgnöm kellene?

Nehéz dolog ez a színészkedés, nem is nagyon megy ez nekem. Sose szoktam így csinálni. Máskor beléptem a testbe, amit az a másik szereplő itt hagyott, átvettem az irányítást, megváltoztattam a korábbi helyzeteket, és nem érdekelt, hogy mit szólt hozzá a környezet. Azt tettem, amit akartam. Ha nem tetszett a név, azon is változtattam. Korábban minden egyszerű volt. Ezt itt most jól megbonyolítottam magamnak.

Közben kiértünk a külvárosba. Kétszintes családi házak, zöld pázsit, kis kerítés, nagyobb kerítés, kisebb ház, nagyobb ház, elhanyagolt meg puccos épületek között haladtunk. Elég változatos volt errefelé az utcakép. Aztán Zea megállt egy nagyobb ház előtt. Itt derékig érő, elég kopott kerítés határolta a telket. A garázs előtt már ott állt egy fehér autó. Ezek szerint Daniel már volt itt, és szerencsére nem találkoztunk. Egyelőre nem kell tudnom, milyen gond van köztünk.

– Megvárom, míg bemész – mondta Zea.

– Bejöhetnél velem. – Olyan meglepetten nézett rám, hogy tudtam, ezt nem kellett volna mondanom. De miért ne hívhatnám be? Szerencsétlen alak lehetett ez a John. Na mindegy, legalább egy búcsúcsókot szerzek.

Zea felé hajoltam, és vártam, hogy a jól ismert, vad szenvedély elborítsa a testem. Tudtam, hogy nem lesz gond, képes vagyok uralni, de legalább érezni akartam a vágyat, hogy aztán majd ábrándozhassak a dologról odabent a házban. A következő találkozásig.

Éreztem Zea illatát, a haja súrolta az arcomat, a bőrünk egymáshoz ért. Arcon csókolt. Ettől a mennyekben kellett volna érezni magamat. Én ott is voltam.

Csak ez a test nem követett. Ez az ép, egészséges férfitest meg sem rezdült ezekre a földöntúli, érzéki ingerekre. A férfi létem legfontosabb szerve, a szexuális aktus elengedhetetlen eszköze egyszerűen mozdulatlan maradt.

Ez elképesztő! Ilyen még sosem történt velem! Máskor, ha csak Zeára gondoltam, már attól akcióra kész volt a testem. Most meg itt a lehetőség, és csődöt mondok.

A döbbenet mellett ott volt bennem a megkönnyebbülés is, hogy milyen szerencse, hogy nem akart bejönni a házba Zea. Mi lett volna, ha belekezdek a dologba, esetleg ő is hajlandó lett volna rá, és menet közben derül ki, hogy ezzel a testtel nem vagyok akcióképes.

Hú, még rágondolni is szörnyű!

Gyorsan kiszálltam az autóból, és határozott léptekkel a kapuhoz mentem. Sürgősen el kellett távolodnom Zeától, hogy összeszedjem magam. Kinyitottam a kaput, visszaintettem Zeának, és beléptem a kertbe. Végigmentem a járdán, és közben a bejárati ajtó kulcsát ösztönösen vettem elő a zsebemből. Majd ahogy kinyílt az ajtó, magától mozdult a kezem, és automatikusan bebillentyűztem a riasztó kódját a kis szerkezetbe. Még visszanéztem, láttam, ahogy Zea integetve elhajt a kocsival. A szemközti öreg ház függönye megrebbent. 

Becsuktam magam mögött az ajtót, és nagyot sóhajtva nekidőltem. Nehéz egy feladat lesz ez!

1. Ahogy elkezdődött

– Zea – mondtam annak a gyönyörű zöld szempárnak, ami ott ragyogott a fejem felett.

– John, jaj, drága John, tarts ki, kérlek, ne hagy el! – Szívesen néztem volna tovább azokat a könnyben úszó, szikrázó zöld csillagokat, de a sötétség újra magába szippantott. A francba! Mit csináltak ezek itt az elmúlt időszakban? A fizikai test rettentően nehéz volt, maga alá gyűrt, és nem akart engedelmeskedni.

Megszoktam, hogy ebben a világban az emberi test olyan, mint egy kényelmes öltözék. Rugalmas, jól simul rám, könnyű viselet. De ez most nem az volt. Mint egy vastag bunda, ami megszívta magát vízzel, húzott le magával a fekete örvénybe.  Lebénított, nem kaptam levegőt, nem voltam képes tudatos maradni. Mi a fészkes fene van itt? Egyáltalán jó világba léptem be? Jó programot választottam?

Ekkor újra megcsillant egy csodás zöld fény a sötétségben, és hallottam a kedves hangot:

– John, kérlek, nézz rám, térj magadhoz, kérlek, kérlek!

Oké, gondoltam, jó helyen vagyok. Zea itt van, tehát én is itt akarok lenni. Na, próbáljuk meg újra.

Összeszedtem minden erőmet, a lehúzó súlyra koncentráltam, hogy végre meg tudjam ragadni, a tudatommal hozzáférjek, és átvegyem az irányítást. Iszonyúan nehéz terhet éreztem. Pedig a férfi, akinek beléptem a testébe, elég vékonydongájúnak látszott. Mi a francot pakolt bele ebbe az anyagi testbe, hogy ez ilyen súlyos lett?

Nagy nehezen sikerült meghatároznom a körvonalaimat, és aztán fokozatosan érzékelni kezdtem a szerveket is. Elég vacak állapotban volt a test, de végre tudtam, hol kezdjek hozzá.  

A szív már csak aprókat remegett, kívülről lökdöste egy mentős a szirénázó kocsiban, egy másik meg a levegőt pumpálta volna belém. Csakhogy a tüdő nagy része vérrel volt teli. Két törött borda is átszúrta, és a szívmasszázs miatt csak tovább telítődött. 

Kiegyenesítettem a két bordát, a vért visszaszívtam az erekbe, a szakadt végeket összekapcsoltam. Végre újra lett elég keringő folyadék, a szív már nem csak üresen lüktetett. Figyeltem a mentős mozdulataira, aztán egy erős lökéssel rásegítettem én is. A szív dobbant egyet, de a pulzálás nem indult be.

Mi van? Már semmi sem működik úgy, mint régen? Kérvényt kell talán benyújtani a szerveknek a tisztességes működéshez?

Újra próbálkoztam, megint csak egy erőtlen saját dobbanás, aztán semmi. Éreztem, hogy szegény mentős is fárad. Nem lesz ez így jó.

Máskor hagytam volna a fenébe az egészet. Ha ez a test nem működik, majd keresek másikat. Elég sűrűn halnak meg az emberek, bármikor találhatok olyat, amelyik még jobb állapotban van. Úgysem akarok sokáig itt lenni, csak benéztem egy újabb randira, egy újabb esélyre, hogy most talán ki tudom hívni Zeát egy rendes találkozóra a valódi világba.

Kitartó vagyok, nem adom fel. Egyszer úgyis véget ér ez a program, és akkor végre beszélhetek vele a normális alakjában. Nem mintha a mostani teste ellen bármi kifogásom lenne. Ez is klassz, persze, ugyanúgy, ahogy korábban is mindegyik alakja tetszett. A duci kis dinoszaurusztól elkezdve, ahogy legelőször láttam meg idebent, a bennszülött nő és a papnő, a harcos amazon és a szolgálólány, mindegyik gyönyörű volt. Mert a lényeg, az a csodás zöld szempár, amiben ott ragyog a lelke, a valódi lénye, az mindig ugyanaz volt.

Azt akartam, amióta a legelső megbeszélésen megláttam, csak azt akartam, hogy nézzen rám ezzel a szempárral, lásson meg, mosolyogjon rám. És szeressen.

De bármivel próbálkoztam, sose sikerült.

Nézett rám sokféleképpen: rémülten, értetlenül, megvetően, idegenül, elutasítóan. Sosem szeretettel.

Ha egy rideg, szívtelen nő lenne, akkor nem is zavarna ez annyira. És nem erőlködnék ilyen nagyon.

De azt láttam, hogy szinte mindenkit szeret. Mindenkire mosolyog. Megsimogatta a leprásokat. Megölelte a koldusokat. Együtt imádkozott a halálraítélt gyilkosokkal a lelki üdvükért a kivégzésük előtt. Mindenkihez volt egy jó szava, egy kedves mosolya.

Csak hozzám nem.

És legfőképp ezt a világot szereti. Az itteni szereplőket, az állatokat, a virágokat, a fákat, a földet, az eget. Mindent, ami idebent van. Ehhez a laza játékvilághoz ragaszkodik annyira, hogy amióta elkezdtük a programot, azóta egyszer sem jött ki a valós világba. Pedig minden alkalommal hagytam neki üzenetet. Kerestem, vártam, értesítőt kértem arról, ha befejez egy-egy életet. De amint vége lett az egyiknek, már lépett is bele a következőbe. Csak ez a világ érdekeli.

Engem meg ő érdekelt egyre jobban. Ez a világ viszont egyre kevésbé tetszett Már nem tudtam azt a szerepet játszani, amiben az elején megegyeztünk, túl sokat változott a program. Azt reméltem, majdcsak vége lesz. A számláló szerint már nincs sok hátra, ez itt már a végjáték. Gondoltam, benézek még egyet, részt veszek a záróbulin, hogy Zea biztosan emlékezzen majd rám, és hogy legyen mivel indítani a beszélgetést.

Csak itt derült ki, hogy az a számláló már egy ideje leállt. És hogy idebent már élethalálharc zajlik, és nem egy jó buli.

 De ezt ott a mentőben még nem tudtam. Bár akkor már mindegy lett volna, hiszen itt voltam, benne voltam nyakig.

Igaz, mielőtt beléptem a programba, ott villogott a figyelmeztetés nagy piros betűkkel. Azt gondoltam, tudom, mit akar, azt mondja, hogy mindjárt vége a játéknak, ne tervezzek hosszú távra. Kipipáltam a figyelmeztetést, nem olvastam el. Aztán a következő két lépésnél újra. Bejelöltem a kis kockákba, hogy oké, tudomásul vettem, saját felelősségre lépek be, és lemondok a kártérítési igényemről, bármi is történik. Azt hittem, csak a szokásos bürokratikus akadékoskodás. Biztosan valakinek odacsípte a kisujját egy játékajtó, amin nem volt biztonsági retesz, mint a kintieken, aztán problémázott miatta. És ilyenek miatt kellene most minden lépésnél piros betűs figyelmeztetéseket elolvasnom.

Oké, gondoltam, játszottam már eleget, ott voltam a Teremtésnél, amikor a program létrejött, ne dumáljanak már nekem. Be akarok menni, és kész. Hagyjanak már békén! 

Fogtam, beütöttem a régi, Alapító kódomat, egybevettem és kipipáltam minden pirosbetűs meg apróbetűs részt, ami volt, aztán beléptem.

Miért, te el szoktad olvasni az összes leírást, amikor egy újabb programot telepítesz a számítógépedre? Ugye, hogy nem.

Pedig ki tudja, mikbe egyezel bele.

Hát, én se tudtam.

Csak abban voltam biztos, hogy nekem ez a test kell. Pedig jóval gyengébb minőségű volt, mint amikben korábban itt élni szoktam. Viszont volt egy óriási előnye.

Pár perccel a balesete előtt ezt a férfit Zea ölelte meg, kedvesen, aggódva, és kétoldalról megpuszilta az arcát. És szeretettel nézett utána, amikor a férfi lehajtott fejjel elballagott.

Azt már csak én láttam a külső monitoron keresztül, hogy egy kocsi nagy sebességgel elindult, és telibe találta a zebrán a férfit, aki nagyot repült, és összetörve landolt az aszfalton. Láttam a lelkét, kizuhant az ütközéstől, és öntudatlanul hevert az élettelen test mellett.

Egyértelmű volt, hogy ennyi volt. Az ő játékának vége. Nem fog tudni egyhamar felkelni, és nem tudja életben tartani ezt a testet.

Tehát ő kiszállt a játékból.

A test körül csődület támadt, aztán Zea rohant oda, és kétségbeesetten hajolt a férfi fölé.

– John, kérlek, nem halhatsz meg, ne menj el, ne tedd ezt velünk!

És ott volt a nagy lehetőség! Végre egy férfi, akit szeret, akit közel engedett magához, akire figyel, akiért aggódik. Csak be kell lépnem a testébe, és végre megkapom azt, amire vágyom. Zeával lehetek.

Hát ezért ragaszkodtam annyira ehhez az összetört testhez, amelyik csak nem akart beindulni. Pedig ez a legnagyobb esély, amit ebben a játékban valaha elérhettem. Zea most is itt van mellettem. Ezt most nem halaszthatom el.

Egyébként ezért is kellett sietnem a belépéssel. Amikor láttam a balesetet, gyorsan lefoglaltam a testet, nehogy valaki más beköltözzön, amíg odaérek. Gyorsan lezártam az otthoni dolgaimat, elrobogtam a legközelebbi belépési portálra, és bejelentkeztem a programba. Még szerencse, hogy idebent lassabbra terveztük az időt, hogy legyen idő mindent kiélvezni. Úgyhogy túljutva az összes kipipálni valón, még időben érkeztem, hogy újra életre keltsem ezt a testet.

Bár ott a mentőben éppen vesztésre álltam a tehetetlenségi erővel szemben. Túl nehézzé vált valami miatt a fizikai test ebben a programban. Már nem volt olyan könnyen működtethető, mint régebben.

Le kellett mennem nagyon mélyre, egészen a legalsó szintekig, hogy össze tudjak kapcsolódni vele. Szinte bele kellett olvadnom, hogy végre reagálni kezdjen az akaratomra. Nem volt könnyű, de Zea hangja nagyon motiváló volt ott a fülem mellett.

És aztán sikerült!

A szív dobbant egyet, majd még egyet, és kissé még bizonytalanul, de végre elkezdett önállóan lüktetni. Na, végre!

A mentős is megkönnyebbülve fejezte be az újraélesztés, és hitetlenkedve meredt az EKG-monitorra.

– Nem hittem volna, hogy sikerül. Nagyon erős benne az élni akarás, hogy mégis visszajött – mondta Zeának.

Végre itt vagyok, gondoltam, és élvezettel néztem azt a zöld szempárt. Azok a szemek viszont kissé gyanakvóan húzódtak össze:

– Tényleg te vagy az, John? – kérdezte Zea.

– Én vagyok – feleltem teljesen őszintén. Én ugyanis tényleg én vagyok, a nevek úgyis csak átmenetiek idebent. Most éppen John vagyok. – Én vagyok, és a te hangod hozott vissza. Csak miattad jöttem vissza, drága Zea Dawn. Csak miattad élek. – Ez stimmelt. Teljesen őszinte voltam. És szerencsére megnéztem a mostani vezetéknevét, mielőtt beléptem ide. 

– Az jó, az nagyon jó. Szükségem van rád – mondta lágyan, és megsimogatta a fejemet. Láttam, hogy teljes siker. Meggyőztem, hogy ugyanaz a férfi vagyok, mint akitől nemrég búcsúzkodott. Oké, jöhet a csók is.

Át akartam karolni, amikor rájöttem, hogy még nem végeztem a testtel. Egy csomó csont még törött volt, a belső szervekben több helyen szivárgott a vér, a koponyában sem volt a helyén minden. Úgyhogy a kórházig hátralevő időben el voltam foglalva a belső szereléssel. Szerencsére Zea ott volt mellettem, és fogta a kezem. Így igazán élvezetes munka volt.

Mire megérkeztünk a kórházba, végeztem is.

Kigurítottak a hordágyon a mentőből, vittek a vizsgálóba, röntgenre. Végül megállapították, hogy nagyon szerencsés vagyok, kisebb karcolásokkal és egy enyhe agyrázkódással megúsztam a balesetet. Csak a szívem állt le egy időre a sokk miatt, de már azzal sincs gond.

Bent akartak tartani megfigyelésre, de nem egyeztem bele. Minél hamarabb haza akartam menni, mármint John otthonába, hogy megtudjam, ki volt ő, vagyis ki vagyok én most az ő testében. Nem akartam kockáztatni, hogy a betegágyam mellett Zea olyanokat kérdezzen, amikre nem tudok válaszolni. Bár az a kis agyrázkódás arra jó volt, hogy több mindenre azt mondhattam, hogy sajnos, nem emlékszem.

Amíg Zea elment, hogy elhozza a kocsiját, és hazavigyen, a kórház előtti parkban ücsörögtem. Néztem ezt a világot. Szép, szép, de túl sokat változott. Túl sok benne az ember, nagy a zaj, sok az autó – megőrültek ezek, még most is a benzines megoldást erőltetik? – túl nagy a nyüzsgés. Jobban szerettem a régi, csöndes, békés berendezkedést.  Na, mindegy, ez van. Úgysem szándékozom sokáig itt maradni. Csak végre kiélvezem azt, hogy Zea közelében lehetek, és jobban megismerhetem. És ha majd meg tudom mutatni neki, milyen vagyok igazán, akkor odakint folytathatjuk tovább az ismerkedést. Engem szeretni szoktak. Jó fej vagyok. Kedves meg barátságos, ha adnak rá lehetőséget.

Az igaz, hogy idebent ez eddig nem derült ki rólam. Mert Zea mindig olyan ellenségesen viselkedett velem, vagy éppen semmibe vett, hogy nem tudtam a gyengédebb oldalamat megmutatni. Lehet, hogy keménynek vagy agresszívnek tűntem idebent, pedig csak a figyelmére vágytam.

Na, mindegy, most legalább már túl vagyunk az első lépésen. Figyel rám, beszélget velem, aggódik értem. Nagyon biztató kezdet.  Meglátjuk, meddig sikerül eljutnunk.