Utószó

Kedves Olvasók! 

Atum ezzel befejezte a történetmesélést - most már boldog családként élnek Zeával és Adammal.

Aki csak most találkozik ezzel a történettel, annak itt egy rövid tartalom:

Ez a világ egy tökéletes számítógépes játékprogram volt, amelynek 1962 októberében elkezdődött volna a végjátéka, és 2000-re be kellett volna fejeződnie. 

Atum, aki egyike az eredeti Alapító játékosoknak, hosszú idő után visszatér ide, hogy megnézze, hol tart a játék, és hogy újra találkozhasson Zeával, egy másik Alapítóval. 

Idebent, a játéktérben csodálkozva tapasztalja, hogy Zea csoportja megváltoztatta a programot. Kiderül, hogy az új rendszerben nagy szükség van Atum tudására, hogy megmentsék és tovább működtessék ezt az Új Világot, ami mostantól már nem játék.

Ez itt a történet utolsó fejezete, természetesen érdemes az olvasást az elejéről kezdeni. :)

Pár hét múlva kezdődik majd egy újabb történet, más témával, más szereplőkkel, 

A MICHELANGELO-TITOK 

http://michelangelotitok.blogspot.hu/ 

 

 További jó olvasást és jó kalandokat!

                                                                                                         Bali Nóra 

43. Levezető események sora

Szóval megtörtént. Az új világ életre kelt.

Úgyhogy már csak annyi dolgunk volt, hogy kényelmesen kisétáljunk innen, vissza a Huayna Picchu napsütötte csúcsára. Ott, újra a szilárd talajon végre jól megölelgettem az én jóképű, izmos, különleges tudású fiamat. A fizikai testét változatlanul megőrizte a kristálytér, az most is húszéves volt. A lelkében persze összegyűjtötte a hétmilliárdnyi ember minden élményét, tapasztalatát, úgyhogy ezen a területen talán többet is tudott, mint én. De azért mégiscsak az én fiam volt. Vagyis persze a mi fiunk, mert azok az anyjától örökölt zöld szemek letagadhatatlanul mutatták, hogy ketten raktuk össze ezt a jól sikerült gyereket. Aki megmutatta, hogy többre képes, mint amiről a szülei valaha is álmodhattak. 

Adam élvezettel szívta be a friss levegőt, érdeklődve simogatta a sziklákat. Hát, hosszú idő az az ötven egy kristálytérben, bármilyen harmonikus is az a benti energia. Ez a külső, tökéletlen világ sokkal több élményt tud adni.

Lassan leballagtunk a hegyről a meredek lépcsősoron. Most többször is megálltunk, és együtt gyönyörködtünk a látványban. Boldog voltam, hogy éppen itt, ezen a nekem is örömteli élményekkel teli helyen sétálhatunk először hármasban.  

Nem siettünk, odalent a városban is végignéztük a régi épületeket, történeteket meséltem a régi időkről. Igaz, hogy a benti eggyéválás miatt ezt mindannyian tudtuk már, de azért jó volt újra felidézni őket.

Néztük, hogy a központi téren az egyik tarka, sötétbarna foltos lámagida furcsán, ügyetlenül botladozott a hosszú lábain, mint aki nemrég tanult meg járni. Amikor közeledtünk hozzá, egy pillanatra megmerevedett, és a szemében mintha halvány láng lobbant volna fel. De aztán eltűnt a fény, csak a nagy barna szemek csillogtak, és a gida esetlenül arrébb ugrándozott. Nem szóltam Zeának, csak magamban gondoltam arra, hogy ha Hans belecsúszott egy kis láma testébe, akkor még hosszú fejlődési út áll előtte, mire eljuthat a szabad emberi élethez. De hát ez az ő dolga. Ezek szerint nem csak másoktól összeharácsolt energiával élt, hanem közben valahol elvesztette a saját, valódi tudatosságát is. 

Végül is semmi gond, ideje van, lehetősége van, majdcsak visszatalál valamikor önmagához. Az általa összeeszkábált Végítélet programja leállt, ez a világ nem fog megsemmisülni. Mostantól ez egy Vég nélküli, szabad világ.

Kiélveztük a nap minden lehetőségét, aztán a busszal visszamentünk a völgyben levő kisvárosba. Ott várt ránk a helikopter, mert Hans szerencsére kifizette a visszautat is.  A pilóta nem problémázott azon, hogy kettővel kevesebb személlyel repül vissza. Cuscóban Robert és Frank nagy örömmel fogadtak minket, Robert boldogan ölelte meg Adamot, Felkapta, mintha még most is kisfiú volna, és körbeforgott vele. Persze majdnem elestek, de még időben elkaptam őket.

Nem volt türelmünk itt aludni, alig vártuk, hogy újra a csapattal legyünk Los Angelesbe. Sikerült jegyet szereznünk az egyik gépre, és éjfélkor már Amerika felé repültünk.

Los Angelsben az egész csapat ott állt a repülőtéren, virággal, léggömbökkel, nagy színes feliratokkal fogadtak minket, és főleg Adamot. A kocsikat is felvirágozták, úgy néztünk ki, mint egy esküvői menet.

Amikor befordultunk a szintén feldíszített ház elé, legnagyobb csodálkozásomra Mrs. Montgomery integetett nekünk kedvesen a járdáról. Egy süteményes tálcával a kezében igyekezett a mellettünk levő házhoz. Keira vidáman újságolta, hogy amikor Mrs. Montgomeryt hazaengedték a kórházból, és senkivel sem tudta megbeszélni az ufós élményét, mert mindenki bolondnak tartotta, egyszer csak felfedezte magának a vak Mr. Thomsont. Ő nem cáfolhatta meg azt, amit Mrs. Montgomery mesélt neki a különös látogatókról, hát csak érdeklődve meghallgatta, komolyan bólogatott, aztán megkérdezte tőle, hogy mi a kedvenc slágere. És a szájharmonikáján elfújta neki. Utána meg sorban az összes, régi lánykori dalát, amire emlékezett.

Azóta Mrs. Montgomery már nagytakarítást csinált Mr. Thomsonnál, megrendelte a bádogost, hogy javítsa meg az ereszcsatornát, és rendszeresen ebédet visz neki, mert szerinte az, amit az öreg eddig enni szokott, nem elég tápláló. Mr. Thomson pedig csak békésen mosolyog, élvezi a gondoskodást, és sokkal elevenebben fújja a szájharmonikáját. Szóval úgy tűnik, tökéletesen egymásra találtak.  

 ***

A történetnek itt lassan vége, de a világ megy tovább a végtelen útján.

Már nincs az életemben több nagy izgalom meg reménytelennek tűnő küzdelem. Amióta ott Chilében rájöttem, hogy szabad  játékos vagyok ebben a világban, minden egyszerű lett, és megoldható. Nem muszáj fölöslegesen bonyolítani a dolgokat, ha nem akarjuk. De persze bármikor választhatunk magunknak újabb izgalmakat is, ha már túl unalmassá válna ez az élet. Én mindenesetre gondoskodtam arról, hogy így is elég szórakoztató legyen.   

Megkértem Zea kezét, és ő igent mondott. Hamarosan meglesz az esküvőnk. Úgy tervezzük, hogy a jól sikerült fiúgyerek után megpróbálkozunk további utódokkal is. Kihasználjuk az új világ új lehetőségeit. 

Adam belevetette magát az életbe, most pótolja be az elmúlt évtizedeket. Zea időnként aggódik érte, de én nem féltem. Stramm kölyök, az apja fia, had élje ki magát alaposan. Az apai emlékek adnak neki kellő tapasztalatot. 

Keira és Daniel is elkezdték a közös jövőjüket tervezni, úgyhogy lehet, hogy dupla esküvő lesz. Már együtt bérelnek egy házat itt az utcában. Sajnos Toby, a leguán is velük költözött. De helyette Zea kedvéért lett egy kutyánk, két macskánk, és Zeát ismerve valószínű, hogy hamarosan tovább fog szaporodni a háziállataink száma.

Szóval mi éljük tovább az életünket. És neked, aki ezt olvasod, szintén csak azt javaslom, hogy élj.

Élj szabadon, élj boldogan, és próbálj meg kevesebbet félni. A félelem már úgysem jó semmire. Ez itt egy szabad világ, te pedig egy szabad ember vagy.

Alkosd meg hát magadnak a hozzád illő, szabad és boldog életet.

Időd van hozzá. Azt mi megoldottuk, hogy legyen.

A többi már csak rajtad múlik. 

42. Atlantisz kristályterében

Kibújtunk a barlangból a túloldalon a szabadba. A kijárat is egy szűk lépcsősor volt, és az egész járat olyan, akár a születés. Befelé jövet mélyen meg kellett hajolnunk, kifelé fel kell küzdenünk magunkat a fényre. És íme, itt vagyunk, megtisztulva, újjászületve.  

Nem mentem tovább a csúcs hatalmas kőtömbjeihez, bár onnan közelebb volt Atlantisz kapuja, de ott túl meredek volt a feljárat. Inkább itt sétáltunk ki Zeával a terasz legszélére. Alattunk ott tátongott a mélység. Odalent a völgyben a folyó zúgott, a fennsíkon gyönyörű alakjában terült el a város. Innen fentről élőnek, lakottnak tűnt. És körben a kéklő hegycsúcsok védték, ölelték ezt a helyet. 

Közvetlenül a lábunk előtt indult a csillogó fényösvény, és átszelve a levegőt, kényelmesen kanyarogva vezetett felfelé, Atlantisz felettünk ragyogó kapujához. Az ösvény elején egy széles felhőréteg elzárta az utat. Felemeltem mind a két kezem.

– Nyíljon ki, amit lezártam egykor – mondtam határozottan, és széthúztam a kezem. A felhősáv engedelmesen eloszlott a levegőbe. Az út nyitva állt előttünk Atlantiszba.

Csak az volt a gond, hogy ezt az utat én láttam egyedül.   

A másik problémát pedig az jelentette, hogy az atlantiszi kristálytérbe csak együtt tudunk belépni. Akkor lesz az erőnk azonos Adam erejével, aki a tőlünk örökölt energiával tartja fent ezt a teret, ha mi is képesek leszünk harmonikusan egyesíteni az erőinket. Akkor azonos frekvenciára kerülünk a fiunkkal, és úgy tudunk bejutni hozzá, hogy nem zavarjuk meg a világ egyensúlyát, nem fog elbillenni a rendszer. Kapcsolatba tudunk lépni Adammal, és hárman együtt kitalálhatjuk, hogy mi lenne a legjobb megoldás.

Ehhez viszont most nekünk Zeával kell eggyéválnunk. Az, ami nekem Roberttel sem ment túl könnyen, most még nagyobb félelemmel töltött el. Oké, tudom, hogy ez továbbra is egy játék, egy szabad játék, és én Szabad Uralkodóként azt tehetek benne, amit akarok.

Hát épp ez az! Meg akarom én vajon Zeával osztani az összes emlékemet, tettemet, vágyamat, hibámat és tévedéseimet? Merem-e vállalni előtte meztelenül önmagamat? Azokat a dolgaimat, amiket megbántam, amiket utólag kolosszális hülyeségnek tartottam? És főként a kudarcaimat, a tényeket és a fájdalmas érzéseket, a csalódásokat? Vajon akarom-e, merem-e megmutatni azt, hogy mennyire sebezhető is vagyok valójában? Ő eddig az erőt láthatta bennem. Mi lesz most, ha lelepleződnek előtte a játszmáim, a színes szerepeim, és meglátja a gyengeségeimet?    

És mi van, ha ő nem akar eggyéválni velem? Mi van, ha én készen állok, ő viszont a múlt fájdalmai miatt nem hajlandó átadni magát nekem? És mi van, ha mégis megteszi, és én most teljes mennyiségben visszakapom mindazt a szenvedést, amit én okoztam neki? Az örvénykristályban is majdnem belevesztem ezekbe a tükör-érzésekbe, mi lesz akkor, ha ezt direktbe kapom a képembe? Képes leszek vajon elviselni? Mi van, ha nem bírom el, és félúton kilépek a kapcsolódásból? Ha ezt az ösvényen történik meg, akkor mindketten lezuhanunk a mélybe. Ha már Atlantiszban történik, akkor a kristálytér is megrepedhet miattam, és Adamot és magammal ránthatnám.

Bízok én magamban annyira, hogy vállalni merjem ezt a kockázatot?

És vajon Zea képes annyira bízni bennem, hogy a kezembe adja az életét?

Na tessék! Itt állok a kapuban, pár lépésre a lehetőségektől, és most torpanok meg. Már nincs Hans, hogy megakadályozzon a világ megmentésében, hát most önmagamat kötözöm le a kétségeimmel.

– Mi a gond? – kérdezte Zea.

Először nem is tudtam, mit mondjak. Aztán az egyszerűbb megoldást választottam, elmondtam mindent, őszintén. Azt, hogy eggyé kellene válnunk, de tele vagyok bizonytalansággal, kérdésekkel.

Zea komolyan hallgatott végig, nem szólt közbe. Amikor befejeztem, csöndben álltunk egy ideig egymás mellett, csak a szél zúgott körülöttünk. A hegyoldalról a turisták vidám beszéde hallatszott. Ők élvezték a kalandot.

Aztán Zea megmozdult, és az előttünk tátongó mélységre mutatott:

– Itt van az ösvény?

– Igen, pontosan a lábunk előtt indul.

– Jó – mondta, és kilépett a semmibe. Megállt bennem a lélegzet, még utána kapni sem lett volna időm, ha véletlenül a fénycsík mellé teszi le a lábát. De ő stabilan állt a levegőben, az általa láthatatlan úton, amire csak az irántam való bizalom miatt lépett. Rám mosolygott, és a kezét nyújtotta:

– Jössz végre? Szeretném már újra látni a fiúnkat. Ideje lenne megismernie az apját.

  Hát, ha csak ennyi az egész… Minek annyit problémázni, csak el kell indulni, és kész.

Én is elmosolyodtam, és Zea mellé léptem az ösvényre. Szorosan átkaroltam a derekát, aztán egymáshoz igazított léptekkel elindultunk fölfelé. És közben fel sem tűnt, hogy pontosan mikor, valahogy megtörtént az eggyéválás is. Erőlködés nélkül, természetesen. Először a lépteink voltak szinkronban, aztán a légzésünk, a szívverésünk, és utána már csak azt vettem észre, hogy nincs köztünk határ. A gondolataink és az érzéseink is egymásba olvadtak. És nem volt bennük semmi görcs, nem volt szenvedés vagy vádaskodás, se bűntudat. Láttam Zea minden emlékét, éreztem minden érzését, és ismertem a gondolatait. És benne minden olyan természetes módon egységben volt, hogy nem maradt helye az én kétségeimnek. Eltűntek, elolvadtak, mint a jégkockák a tűző napon. Azt hittem, valami kemény falat kell áttörnöm, de kiderült, hogy csak a megfagyott érzéseim gátoltak. És Zea belső napsütésétől felengedett bennem a jégkorszak, és kezdetét vette a kivirágzás.

Örültem, hogy a hosszabb ösvényt választottam felfelé, mert így kellően kiélvezhettem ezt a lelki békét. De annak is nagyon örültem, vagyis már együtt örültünk, amikor odaértünk a kapuhoz. Mindkettőnk szívverése felgyorsult, ahogy együtt megérintettük a két hatalmas kapuszárnyat, és azok méltóságteljesen kitárultak. Megnyílt előttünk Atlantisz kristálytere.

Idebent már nem voltak külön szavak vagy gondolatok. A kristálytér csak a valóságot tartalmazza. Itt mi voltunk, mindenestől. Tudással, érzésekkel, képességekkel.

Lassan haladtunk befelé, a központi mag felé, mintha nagyon sűrű vízben gyalogoltunk volna.

Már éreztük Adam energiáit, aztán megláttuk az alakját is, ahogy ott középen a ragyogó fényben a kristálygömböt fogja. A gömb fénye Adam szívverésének az ütemére pulzált.

Odaértünk hozzá, és egymásra mosolyogtunk.

Itt nem volt szükség arra, hogy megöleljük egymást, mert az energiáink boldogan ölelkezve olvadtak össze. Már mind a hárman egyek voltunk.

Együtt néztük a kristálygömböt, amiben ott tükröződött a földi világ minden eseménye, benne volt az összes ember érzése, gondolata, tudása. És ott lüktetett benne Adam szíve. 

Jó, hogy nem kellett beszélni, mert bonyolult lett volna elmagyarázni azt, amire ott hármasban rájöttünk. A lényeg, hogy tudtuk, mit akarunk tenni, és együtt meg tudtuk csinálni.

Zeával mi is rátettük a kezünket a kristálygömbre, ami megreszketett az érintésünktől. Aztán én átsugároztam a kristály belső programrendszerébe mindazt, amit tudtam, és azt is, amit mostanában felismertem. Beleprogramoztam a központi magba azt a képességet, hogy minden ember a maga ura lehet. Mindenki Szabad Uralkodó lehet. Átadtam az irányítást minden szereplőnek. A Törvényt már úgyis átírtam, most odaadtam hozzá a megvalósítási lehetőséget is. Tessék, itt van, szabadon letölthető, használható és módosítható program! Nem kérek érte licencdíjat sem.

Aztán Zea beleadta az ő békéjét, szeretetét, elfogadását. Mostantól nem muszáj háborúzni, nem kell mások ellen küzdeni. Mindenki élhet békében, aki akar.

És Adam is odaadta a tudását, azt a képességét, hogy a világot egészében, igazából láthassa mindenki, aki hajlandó felismerni a valóságot. És ezzel sokkal több lehetőség nyílhat ki az emberiség előtt. Megláthatják a régi és az új energiákat, eddig észrevétlen ösvényeket, kihasználatlan utakat és kapukat.

Aztán néztük egymást, és tudtuk, hogy mi hárman együtt szeretnénk élni ebben az új világban. De ehhez az kell, hogy Adam is kijöhessen innen, ne az ő energiája tartsa fenn ezt a világot. Ehhez pedig kell egy új frekvencia, egy olyan pulzáló ritmus, ami életben tartja ezt a világot a régi program helyett, Adam szívverése helyett. 

És úgy döntöttünk, hogy akkor mostantól ezt a felelősséget vigyék tovább az itt élő emberek. Ez itt úgyis egy szabad világ, legyen akkor közös a felelősség is. Legyen akkor valódi élet benne.

Adam volt az, aki ebből a világból született meg, itt kelt életre. Ő volt az az Új Alapító, aki belülről adhatott új minőséget ennek a világnak. Az ő szíve idebent dobbant először. És ezt az élő szívdobbanást most szétoszthatja az ittenieknek, mint az Élet új programját. Képes életet adni mindenkinek. A mi két Alapítói energiánk tudja támogatni ebben.

Hát, nagyon kellett közösen koncentrálnunk, hogy ez a nagy terv megvalósulhasson. Ilyet még senki sem csinált korábban. Életre keltettünk egy játékvilágot.

De sikerült.

Először csak egy zavaros, bizonytalan rezgés jött létre, de aztán sikerült összehangolni a sokmilliárdnyi szereplőt ezen a bolygón. A tenyerünk alatt a kristálygömb felvillant, és dobbant egyet.

Csönd.

Aztán megint egy villanás-dobbanás.

Aztán két kisebb, bizonytalan remegés.

Jobban koncentráltunk.

Végre egy határozott, erős fény és a dobbanás. Aztán még egy, még egy.

Ta-damm-ta-damm-ta-damm…  

Lassan mindhárman felemeltük a kezünket a kristálygömbről. A pulzálás már nélkülünk is egyenletesen folytatódott.

Ta-damm-ta-damm-ta-damm-tad-amm…

A mindenségit, sikerült!

Van egy önállóan élő, új világunk!

Az Új Föld, Új Ég már megvolt. Ez pedig itt az Új, Szabad Ember szívdobogása.

És ezzel már a valóban Élő Föld szívverése is.

41. Machu Picchu, Peru

  Megérkezett a repülőgép La Pazból, jöttek ki a kapun az utasok. Zea sápadtan lépkedett Frank mellett. Nem köszönt Hansnak, rá sem nézett. Minket megölelt. Robert tőmondatokban elmondta a lényeget, én annyit tettem hozzá, hogy tudok egy bejáratot Atlantiszba, ami a Machu Picchuról nyílik. Zea szótlanul bólintott. Frank komoran megjegyezte, hogy Keira telefonált nekik, hogy Japánban, Fukushimában robbanás történt egy atomreaktorban, ami megsérült a szökőárban. Azt még nem tudják, hogy mennyi radioaktív anyag szabadult ki, de Daniel nagyon veszélyesnek látja a helyzetet. Szerinte újabb robbanások jöhetnek.

Hans nem tudta elnyomni az elégedett, gonosz vigyorát. Hát igen, a terve bejött, a láncreakció elkezdődött. Közel a Vég.  

Helikopterrel indultunk Machu Picchuba, úgy volt a leggyorsabb. Hans bérelt egyet, de csak öt személy fért fel rá. Ő ragaszkodott a két testőréhez, úgyhogy Robert és Frank Cuscóban maradt. Atlantiszba úgyis csak mi ketten, Zea és én tudunk majd belépni.

Végigrepültünk az ismerős, erdővel borított, zöld hegycsúcsok felett. A völgyekben még köd gomolygott, alattunk kanyargott a folyó, az égen már szikrázva sütött a Nap. Megrohantak az emlékek, elborított a régi öröm, és most az sem érdekelt, hogy egy Vámpír ül mögöttem. Zea fénytelen tekintettel nézett a semmibe a mellettem levő ülésen. Sajnáltam őt, megértettem, hogy mennyire rossz lehet neki rombadőlve látni a reményeit, de most úgysem tudtam volna semmi vigasztalót mondani neki. Ezért inkább a külső látvánnyal foglaltam el magam. Szerettem ezt a tájat, az itt élő népeket, a régieket és a mostani utódaikat is. Jó volt viszontlátni ezt a vidéket. Főleg ezt a fennsíkra épült várost, amit gyakran meglátogattam, és ahol mindig nagy örömmel fogadtak. 

Alattunk lassan kibontakozott a többi hegycsúcs ölelésében biztonságosan megbújó hegytető, rajta a zöldellő teraszok hullámzó sora, és a világosszürke kőfalak, amiken ragyogott a napfény. Már csak romok voltak, de én emlékeztem az eredeti állapotra, és magamban annak régi helynek köszöntem: Helló, Aranyváros!

Hát újra itt vagyok. 

Odalent, a folyóvölgyben levő kisváros szélén szállt le velünk a helikopter, aztán egy busszal felkanyarogtunk a keskeny szerpentinúton a bejáratig, és végre beléptünk a masszív kőkapun keresztül a városba.  Örültem, hogy Zea is élénkebb lett, láttam a szemében a csodálatot, ahogy végigtekintett a régi kőfalakon. Tudtam, hogy ő is járt már itt, de ezek a kőtömbök mindig kivívják maguknak az elismerést. Mármint azoknál, akiknek van megfelelő felfogóképességük érzékelni azt a nagyságot, ami ebből az ősi helyből sugárzik. Mert persze a két fafejű testőr semmi mást nem látott, csak romos épületeket, és unott képpel ballagtak utánunk. Hans viszont inkább összehúzta magát, és a lába elé nézett, mint aki is nem akar tudomást venni a nála nagyobb erőkről. 

Én szívesen sétálgattam volna a régi falak között, Zea kezét fogva, de most nem ezért jöttünk. Célirányosan vezettem a társaságot a lépcsős teraszokon át város túlsó felére, ahonnan az ösvény indult a fennsík fölé magasodó hegycsúcsra, a Huayna Picchura. Kikerültük a helyi idegenvezetők köré gyűlő turistacsoportokat, átvágtunk a központi nagy téren, ahol aranybarna szőrű és tarka lámák legeltek, békésen billegtetve hosszú füleiket, aztán odaértünk a hegycsúcs lábához.  

Itt viszont hosszú sorban várakoztak a turisták egy rácsos fakapu előtt. Kiderült, hogy az út el van kerítve, itt lehet bejutni, és csak regisztráció után lehet felmenni a hegyre. Ehhez pedig végig kellene állni a sort. Hansnak persze sem kedve, sem türelme nem volt a várakozáshoz. Ő minél hamarabb látni akarta, ahogy a terve végre a látványos szakaszába ér. Úgyhogy a két testőre kíséretében a sor elejére furakodott, és közölte, hogy azonnal engedjenek be minket. A kapu mögötti deszkapultnál dolgozó perui persze tiltakozott. Láttam, hogy az egyik testőr a pisztolyáért nyúl, és nem akartam botrányt. Odaléptem, félretoltam az emelt hangon reklamáló Hansot, és mélyen az indián férfi szemébe néztem.

– Felmegyünk – mondtam halkan kecsua nyelven.

Az arca felragyogott az örömtől, és bólintott. Tudtam, hogy felismert, bár elég régen jártam itt utoljára. A népének élő emlékezete van, és az inkáknak, a Nap fiainak az örökségét ma is őrzik. Szólt a társának, és mindketten szélesen mosolyogva mutatták, hogy tessék, menjünk csak. Köszönetként intettem nekik, aztán elindultunk az ösvényen a fák között.

Az út először egy kis erdőben kanyargott, aztán meredek lépcsősorral vitt felfelé a néhol szinte függőleges sziklafalon. A lépcsőfokok keskenyek voltak, az ösvényen csak egy ember fért el. Időnként itt is zöldellő teraszok sorakoztak a hegyoldalon. Szótlanul haladtunk fölfelé, csak a testőrök lihegése hallatszott a hátunk mögött. 

Néhol az ösvény mellett kifulladt turisták pihengettek, és próbáltak erőt gyűjteni a következő szakaszhoz. Nem álltam meg, egyenletes ütemben vezettem fölfelé a mi kis csoportunkat. Most én sem akartam lenézni, mert tudtam, hogy nehéz lenne elszakadni a csodás látványtól. Olyan sokszor üldögéltem idefent, élveztem azt a békét, ami lentről idesugárzott. De most fontos dolgunk van. Nincs idő nézelődni. 

Tempósan haladtunk, és alig fél óra alatt célhoz értünk. Szinte közvetlenül a csúcs alatt, az egyik lépcsősor végén ott sötétlett az ösvény folytatásaként egy szűk barlangnyílás. 

­– Erre – mondtam, és elindultam befelé.

– Várj! – állított meg Hans hangja. – Miért menjünk be oda? Nem lehet ezt kikerülni? ­– és a barlang mellett kanyargó útra mutatott.

– Mehetsz arra is, de az nem visz Atlantiszba – mondtam. Nem vártam meg az újabb ellenvetését, lehajoltam, és bebújtam a keskeny bejáraton. Zea jött mögöttem. Bent kissé tágasabb volt a hely, és pár lépés után, bal felé már halványan derengett a felfelé vezető út is. De nem mentem tovább. Megfogtam Zea kezét, és a sziklafal mélyedéséhez húztam. Megvártam, amíg leér Hans is, aztán jött szuszogva a két testőr, alig fértek be a szűk járaton. A kinti világosság után vaksin hunyorogtak a benti félhomályban. 

Mind az öten itt voltunk. Szorosan átkaroltam Zeát, mert nem tudhattam biztosan, hogy ő hogyan fog majd reagálni. Jó volt érezni, hogy most nem állt ellen. Nem tudhatta, mire készülök, de hozzám simult, éreztem a mellkasomon a szívverését.

A régen használt, ősi szavaknak megvolt a saját erejük, így is, hogy egészen halkan mondtam ki őket:

– Tisztítótűz. Most.

  Vakító fényvillanás árasztotta el a barlangot. Egy pillanatra kimerevedett a kép, mintha egy fotó készült volna rólunk, aztán felizzottak az alakok, és olyan volt, mint amikor átég a fotópapír. Csak fekete lyukak maradtak. Vagyis a két testőr helyén csak egy-egy sötétebb árnyék maradt, aztán az is elenyészett a barlang szürkeségében. A földre halk koppanással hullott le két apró, páncélos bogár, majd szárnyra kaptak, és gyors zúgással kirepültek a szabadba. Hans alakjának is eltűntek a körvonalai, középen viszont egy vékony, halvány lángnyelv lobogott rémülten, és próbálta kitölteni a korábbi helyet, de közben egyre csökkent a nagysága. Végül már csak akkora volt, mint egy kialudni készülő gyufaláng, amikor fellibbent a levegőbe, és sietősen kisuhant ő is a barlangnyíláson. Csak ketten maradtunk idebent Zeával. 

Egész testében remegett, kapaszkodott belém, aztán kitört belőle a zokogás. De ez most az elengedés, a megkönnyebbülés sírása volt, nem a csalódásé. Szorosan öleltem, simogattam, és lassan megnyugodott. Álltunk még ott egy ideig összeölelkezve, aztán kibontakozott a karjaimból. Zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, és körülnézett:

– És hol van az atlantiszi ösvény? Ugye, az igaz volt, és nem csak a barlang miatt hoztál fel ide minket?

– Odakint van az ösvény, nincs már messze. Ez nem egy fölösleges kitérő, és nem egy csapda volt, hanem az atlantiszi út előtti kötelező Tisztítótűz. Ez leégeti az emberről azt, ami nem hozzá tartozik, ami nem az övé. Csak így, tisztán lehet belépni Atlantiszba. Ez volt a fertőtlenítő zuhany. Az már más kérdés, hogy vannak, akiknek szinte az egész személyisége másoktól összeharácsolt energiából áll. Hát, amint láthattuk, azokból nem sok marad egy ilyen alapos tisztulás után. 

 A félhomályban is jól láttam, hogy Zea elmosolyodott. Nagyon jó volt látni ezt a mosolyát, régóta vágytam már erre. Hát most végre sikerült. A Tisztítótűz belőle is kimosta a Hans által belepakolt gyűlöletet. Egy kicsit tartottam attól, hogy ezek esetleg a saját érzései is, és akkor nem fog benne sok minden változni a tisztító zuhany után sem. De most, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, pontosan éreztem, hogy könnyebb lett a lelke. Nincs már rajta idegen teher. És Zea valójában nem tud gyűlölni, és nem tud tartósan haragudni senkire és semmire. Még rám sem. Ez most nagyon-nagyon jóleső felismerés volt.